|
 2015.05.01.
Mindig az tesz boldoggá, ha játszom
Sosem az utánzásra törekedtem
Germán Lívia
színésznő, a Turay Ida Színház tagja, a felvidéki Királyhelmecen
született. A békéscsabai Fiatal Színházművészetért Alapítványi
Színiiskolájának növendéke volt. Ezt követően a kassai Thália
Színházhoz szerződött, az ott eltöltött négy év után a
Komáromi Jókai Színház társulatának lett a tagja. Majd egy
produkcióban játszott a Verebes István által vezetett Mikroszkóp
Színpadon. Ezután szerződött le a Soproni Petőfi Színházhoz,
s utána hű maradt a Darvasi Ilona igazgatónő által vezetett társulathoz,
így a Turay Ida Színház tagja lett.
Főbb szerepei:
Lenke (Molnár Ferenc: A doktor úr), Ká (Békés–Geszti–Dés:
A dzsungel könyve), Beba (Nikosz Kazantzakisz: A szabad ember,
avagy Zorba, a görög), Lulu (Pinter: A születésnap), Boriska
(Heltai Jenő: A tündérlaki lányok), June (John Kander–Fred
Ebb–Bob Fosse: Chicago), Mimi (Nóti Károly: Maga lesz a férjem!),
Vilma (Topolcsányi Laura: A vöröslámpás ház), Christine
(Francis Veber: Balfácánt vacsorára), Fráter Erzsébet
(Egressy Zoltán: Vesztett éden), Capuletné (Shakespeare: Rómeó
és Júlia), Lizi (Móricz Zsigmond: Sári bíró), Grete Witt
(Paul Schurek: Utcazenészek) Stefi (Topolcsányi Laura: Bubamara),
Éva (Topolcsányi Laura: Csakazértis szerelem), Curleyné (Steinbeck:
Egerek és emberek), Domján Edit (Topolcsányi Laura: „Köszönet
mindenért”).
Művésznőt legutóbb Topolcsányi Laura: „Köszönet
mindenért” című előadásában láthattunk, amelyben Domján
Editet játszotta. Mekkora kihívást jelentett egy „élő
legendát” alakítani?
– Óriási várakozással és örömmel vártam a
feladatot, mert Domján Edit a színművészet egyik legendás
alakja volt, és őt alakítani fantasztikus élmény. Topolcsányi
Laura megírta a remekművét, s így színpadra vittük ezt a kétszereplős
darabot. A szerep elgondolkodtatott kérdéseket vetett fel, és
azt éreztem, hogy több leszek tőle. Árkosi Árpád, a darab
rendezője azt tanácsolta, hogy ne a teljes utánzásra törekedjünk,
helyette saját élményeink, személyiségünk tárházában
„kutassunk”. Szakmailag igen fontos és jelentős feladatnak
éreztem, mert valahol mindig azonosulni tudtam Domján Edittel.
Hogyan készült fel erre a szerepre? Megnézte
Domján Edit több filmjét is?
– Persze! Megnéztem több filmjét, és elolvastam a róla
szóló könyvet. S közben, ahogy egyre jobban beleéltem magam
az életébe, azt éreztem, hogy mennyire nem változott a színészi
sors az elmúlt 40-50 évben. Ha megpróbálunk azonosulni, ha végigmegyünk
azon az úton, amin Edit, ez a nagyon érzékeny lelkületű színésznő
ment végig, megértjük, hogy miért született ilyen döntés a
lelkében.
Mennyire nehéz kétszereplős darabban játszani?
– Természetesen nehezebb. Hiszen két emberen múlik az
előadás sikere.
Színészkirálynőt kellett alakítanom!
Elégedett az alakításával, vagy úgy érzi, hogy van
még mit „csiszolni” rajta?
– Domján Edit lehet, hogy sírt otthon, és toporzékolt,
de nem volt érzelgős, hanem „királynőként” viselkedett. S
mindig is ez volt bennem, hogy most egy színészkirálynőt alakítsak.
Eddig ötször játszottuk a darabot, s remélem, még többször
is előadjuk.
Vissza szokta magát nézni?
– Nem! Én a hibáimat megérzem, és játék közben
kijavítom.
Könnyebbséget jelent, hogy Topolcsányi Laura a Turay Ida Színház házi
szerzője, s így jól ismeri a társulatot?
– Bizonyos fokig igen. De mikor megírta a darabot, Domján
Edit és Kaló Flórián életét tanulmányozta. Tehát nem arra
törekedett, hogy „Germán Líviás” legyen az alak, mert egy
csodás színésznőről írt.
A próbákon mindenben aláveti magát a rendező
koncepciójának, vagy vitákra is sor kerül?
– Nagyon ritkán vitatkozom a rendezővel, sőt próbálni
is szeretek. Azért rajongok a színházért, mert egy hónap
alatt nehezen, sok munkával, fájdalommal, de mégis megszületik
a darab. Elkezdünk próbálni, és nagyon jó megfigyelni, hogy a
folyamat alatt hogyan csúcsosodik ki a játék.
A színjátszáshoz két dolog kell: az érzékenység és
az, hogy minél több dolgot átéljünk
Tragédiákban, vígjátékokban és mesedarabokban is játszik.
Melyik műfaj áll közelebb önhöz?
– Közel áll hozzám minden műfaj. Kassán több olyan
előadásban is játszottam, melyet Mikó István rendezett. Az évek
múlásával egyre több drámai szerepet kaptam. Azért emeltem
ki az évek múlását, mert a színjátszáshoz két dolog kell:
az érzékenység, és az, hogy minél több dolgot átéljünk.
Előfordul, hogy nemcsak saját életéből, személyiségéből
„táplálkozik”, hanem egy adott utcai jelenetből, egy érdekes
hétköznapi figura mozgásából?
– Általában saját magamból építkeztem.
Kinek a véleményére ad: a közönségére, a színésztársakéra?
– Főleg a közönség véleménye érdekel.
Említette a vígjátékot. Sokan azt mondják, nehezebb
megnevettetni a publikumot, mint megkönnyeztetni. Egyetért
ezzel?
– Tragédiákban sem könnyű játszani, de vígjátékokban
még nehezebb. Ott meg kell találni az arany középutat. Az is
kiemelendő, hogy igen komoly munka áll egy könnyed bohózat mögött
is, és az igazi nagy nevettetők nagyon sokat dolgoznak egy poénért.
Sokszor nehezebb egy vígjátékot jól eljátszani, mint közepesen
egy tragédiát. Például a Maga lesz a férjemben is úgy kell
alakítanom, hogy csak annyira legyek becsípve, hogy az ne
gusztustalan legyen, inkább kedves és bájos. Ha egy komédián
nem nevet a közönség, rögtön kétségbe esik az ember. A drámákban
pedig azt gondoljuk, ha kellően koncentrálunk az indulatokra,
akkor könnyű elérni a katarzist. Nagyon nehéz megteremteni a
katarzist. A fogalom mai értelme szerint a művészi hatás
egyszerre etikai és esztétikai voltára utal. A színház
egyszerre egyéni és kollektív élmény, s mint ilyen, rendkívül
nagy erőt jelent. De vajon ha csak három percet tudok adni saját
magamból, akkor már elérhető a katarzis? Törekszünk a
katarzisra, mégsem tudjuk, hogy sikerült-e a közönségnek
lelkileg megtisztultan távozni a színházból.
Gondolom nem mindegy, hogy egy nap Capuletnét, másnap
pedig egy gimnazista lányt kell játszania.
– Alakításban természetesen nem mindegy, de miután legördül
a függöny, már nem vagyok Capuletné, hanem élem a saját életemet.
Előfordult, hogy délelőtt Capuletné vagyok, délután
mesefigura, este pedig vígjátékban játszom. Ilyenkor arra kell
koncentrálni, hogy ezt a számomra megterhelő napot ne vegye észre
a közönség.
Nem küzd lámpalázzal?
– Azzal már nem. Eleinte minden egyes előadás előtt
nagyon izgultam, szinte „égettem magam” a színpadon. Egy kis
egészséges drukkra azért szükség van, mert az előreviszi a játékot.
S ha észreveszem, hogy nem kaptam nagy tapsot, akkor
elgondolkozom, mit ronthattam el.
Felvidékről származik. Mindig is színésznő akart
lenni?
– Igen! Gyerekkoromtól ezt akartam!
Miért döntött úgy, hogy a békéscsabai színiiskolába
jelentkezik?
– Kiskorom óta bennem van valamiféle izgágaság.
Szerettem szerepelni; szavalóversenyekre neveztem be. Rajongtam a
versekért és az irodalomért. Megtudtam, hogy a békéscsabai színiiskola
felvételit hirdet, s akkor, mivel határon túlról származom,
ösztöndíjas lettem. Felvettek, nagyon jó alapot kaptam, s a színi
mesterséget a színpadon és az előadások alatt szereztem meg.
Kassán tanultam meg, hogy mit jelent valójában a színészi
hivatás.
A színházról való elképzelése mennyire különbözött
a valóságtól, attól, amit megtapasztalt?
– Nagyon sokban. Tulajdonképpen Kassán tanultam meg azt,
hogy mit jelent valójában a színészi hivatás.
Furcsa, hogy a békéscsabai színiiskola elvégzését követően
nem magyarországi színházhoz szerződött.
– Tudatos döntés volt részemről, hogy a kassai színháznál
jelentkezzem. Az ott eltöltött négy év alatt tanultam meg a
szakma alapjait, a színészmesterséget, s azt is, hogy figyelnem
kell a kollégáimra. Azért beszélek alapokról, mert a színésznek
állandóan tanulnia kell.
Senki sem akarta lebeszélni a színi pályáról?
– Nem. Támogatott a család.
Említette, hogy izgága alkat. Nehezen szokta meg a színházi
fegyelmet?
– Nem ment könnyen. Alázattal igyekszem végezni a
feladatomat.
Volt álomszerepe?
– Csehov Sirályában szerettem volna játszani. Erre sor
is került, mert ez volt a vizsgaelőadásom. A színházakban
nagyon sok szerepet osztottak rám, aminek végtelenül örülök,
mert egyetlenegy szerepkörbe sem tudtak beskatulyázni.
Az egyik szerepből lehet építkezni a másikra?
– Természetesen. S az is inspirál, hogy sok mindent
szeretek kipróbálni a színpadon. S mivel számos figurát alakítottam,
ezért a szerepkör vonatkozásában nem panaszkodhatom.
Azokat ismerik inkább, akik feltűnnek a képernyőn,
filmekben játszanak. Nem bántja, hogy eddig elkerülte a film
világa?
– Öt éve élek Magyarországon, jó néhány filmben
szerepeltem is.
Carey Mulligan angol színésznő mondta egy interjúban,
hogy több év telt el a karrierjéből, mire azt merte mondani,
hogy ő színésznő. Addig mindig valamit hazudott, mert nem
akarta azt hallani, hogy „és miben láthattalak?” Önnél
mikor volt az a pont, amikor már ki merte jelenteni, hogy színésznő?
– Sose! Amikor megkérdezik tőlem, mivel foglalkozom, azt
felelem: színészkedem. A színészet nagyon szép hivatás, nem
szégyellem, de azt egyszer sem jelentettem ki, hogy profi színésznő
vagyok. Azért sem, mert azzal azt mondanám, hogy már semmit sem
kell tanulnom.
Sokan azt hiszik magukról, hogy valóban művészek
Kassán, Komáromban vagy Magyarországon becsülik meg
jobban a színészeket?
– Felvidéken megbecsültebbnek éreztem magam, mert
Magyarországon azt tapasztaltam, hogy kissé felhígult a szakma.
Nagyon sok színház működik, ezért sokan azt hiszik magukról,
hogy valóban művészek. Így sokkal nehezebb érvényesülni a
szakmában. Mindenképpen vannak ma is nagy színészegyéniségek,
de sajnos legtöbbjük nem kap teret, nem ismerik őket. Így egy
jól képzett színész akármennyire mesteri szinten műveli a
szakmáját, mindenképpen háttérbe szorul, s nem tehet szert
országos hírnévre. Ez néhány évtizede még nem így volt,
mert akkor szinte a színészek voltak a legismertebbek. Mára ez
a helyzet alapvetően megváltozott. Sok-sok olyan kollégát
ismerek, aki nagyon nagy tehetségű, de kizárt, hogy annyira
ismert legyen, mint azok a színészek, akik forgathattak, tévéfilmekben
vehettek részt.
Ha vége az évadnak, mi jelenti számára a kikapcsolódást
nyáron? Külföldön, vagy inkább belföldön pihen?
– Nyaranta szülőföldemre térek vissza, sokat kirándulok,
és közben a Turay Ida Színház szabadtéri produkcióiban
veszek részt. Nagyon igaz az a már-már közhelyszámba menő
megállapítás, ha foglalkoztatva van a színész, akkor az a
baja, ha nincs, akkor meg az. Ha nem dolgozhatnék, az nagyon hiányozna,
ha pedig dolgozom, akkor mondjuk többet pihennék. Bárhogy is, a
semmittevést egész biztosan nagyon rosszul viselném.
Medveczky Attila
|
