|
 2015.05.01.
Jelenczki István filmkölteménye József
Attiláról
Az idei Költészet
Napján, pontosabban az azt megelőző napokon – a 110 éve született
József Attilát és a 115 éve született Márai Sándort együtt
ünnepeltük – tevékeny részvevőként több programon vettem
részt. A MOM Kulturális Központban Mohai Gábor és Huzella Péter
közreműködésével Nagy László költészetének adóztunk. A
törökbálinti Munkácsy Mihály Művelődési Házban pedig az
Irodalom a karikatúrában című kiállítást nyitottam meg, a
magyar líra vonulatait, sok százados értékeit ecsetelve.
A MOM-ban, jóllehet
többszörösen túlléptük az „engedélyezett” időt, alig
akartak leengedni bennünket a pódiumról, és Törökbálinton
is nagy volt a siker, hiszen a falról csaknem száz élénk szem
tekintett ránk. József Attiláé, Márai Sándoré, Kós Károlyé,
Krúdy Gyuláé, Berda Józsefé, Örkény Istváné. Juhász
Ferencé, Nagy Lászlóé, és hosszan folytathatnám a karikatúrák
alanyainak vonulatát.
Megfürödni a
magyar irodalomban, a tengernyi értékben nem akármilyen élmény.
Viszont nézőként is élvezhetjük a zsenialitást, ha együtt
tudunk rezdülni a produkcióval. Tudniillik ez utóbbit az Uránia
Filmszínház kínálta, helyet adván Jelenczki István Eszmélet
I–IV. című filmjének. Filmjének? Megrázó filmkölteményének.
A 2001 és 2004 között készült alkotást, minthogy akkoriban
VHS-szalagra vettem, kis képernyőn magam is többször láttam.
Nem csupán a dráma – nyugodtan mondhatom így: a világ
legnagyobb költőjének a drámája – nyűgözött le, hanem
annak képi megvalósítása is. Ami a televízió képernyőjén
igencsak hatott, az a filmvásznon szinte százszorosra növekedvén
ragadott magával.
Ha tanulmányt írok
– hamarosan el fog következni – Jelenczki képzőművészetéről
és filmművészetéről, a csodálatos, s eddig aligha az értékén
kezelt életműről, lesz rá hely és mód, hogy bemutassam az öneszmélés
esztétikailag is hatékony lépcsőit. Az önkifejező erő – a
témák szerint nyugodtan nevezhetem így – stációit. Azt a
szenvedést sem megkerülő, folyton növekvő, hatékonyságában
csaknem kozmoszi méretű boldogságélményt, amely az igazsággal
karöltve minden munkájából visszatükröződik.
Fokozottan áll ez
József Attila-megidézéseire, azok közül is négyórás (!)
– két részben játszott – filmjére, az Eszmélet utánra.
Hihetetlenül pontos, megrázó lelet ez arról a korról,
amelyben a zseni József Attila vergődött. Tragédiájára saját
maga adta meg a költői választ: „Az Isten itt állt a hátam
mögött, s én megkerültem érte a világot”. A gondolati példatár
elsőbben a versekben él, s a rendező minden ízében ezt hangsúlyozta.
Megtalálta – hihetetlenül hangzik – azt a versmondó színészt,
Simon Pétert, aki a legnagyobbakhoz (Latinovits Zoltán, Ruttkai
Éva) mérve is felejthetetlent nyújtott. Szuggesztív alakja,
versértelmezése, némelykori – a Megfeszítettet idéző –
testjátéka, belülről jövő, sorról sorra kibomló
filozofikus fénye olyan plusz, amely nélkül az Eszmélet után
döcögő megidézés volna.
Erre a kitűnő
alapra építkezett a képzőművészetileg is elsőrangú látomásos
világ. Zuhatagaival, lépcsőivel, árva padjával, robogó
vonataival, organikus orkeszterével, tárgyi és mesei valóságával
(zeneszerző: Hortobágyi László). A dokumentumrészeket – Fehér
György valahai filmjének József Attila-ismerőseit megszólaltató,
kopogóan egyszerű fekete-fehérét – ez a művészi kontraszt
tette leginkább élővé. Szó se róla, az elhangzott vallomássor
nyersen is maga volt a döbbenet, mégis ezt kellett elégikus
hangsúllyal művészivé emelni. Jelenczki érzékeny, nyitott
szemű és nyitott lelkű megvalósítója a csodának.
Abban különlegesen
elegáns, hogy nem foglal állást a megszólaltatott szakemberek
meglátásaival kapcsolatban, hanem hagyja, hogy mindenki fussa ki
a maga formáját. Irodalmilag az életutat Tverdota György
irodalomtörténész fogja keretbe, s a szakemberek egész hada (író,
orvos, pszichológus, asztrológus) – Fejtő Ferenc, Czeizel
Endre, Bagdy Emőke, Németh György, Beöthy Mihály – kísérli
megfejteni a zseni „betegségének”, kedélyváltozásának,
ég és föld közötti, olykor a poklot is megjáró vesszőfutásának
megmagyarázható és megmagyarázhatatlan kanyarjait. Az életutat
tekintve fontos a szerepük, hiszen – miközben saját ítélettel
bírnak – véleményeket ütköztetnek, ismert és kevésbé
ismert „adatokat” világítanak meg. Látható, József Attila
és az életmű nem csupán szakmai érdeklődésük, hanem csodálatuk
tárgya is.
Ám eme villanásokat
is, miként a fekete-fehér dokumentumrészeket, valójában a képileg
invenciózusan megjelenített versmondás – említettem, Simon Péteré
a pálma – teszi gondolkodtatóan elevenné. Mert a vers nem
betegség, hanem esztétikailag kikezdhetetlen világcsoda. Nem
megfejteni kell, hanem fölülni áramára – és lebegni (minden
zseninél így van) lélekgazdagító módon az érzelmek tengerén.
(Dunatáj Alapítvány, Angelus Bt., 2001–2004)
Szakolczay Lajos
|
