|
2015.05.01.
Szólaljunk meg minél többen!
Aki a letűnt
kommunista rendszert a működtetőivel (kommunistákkal,
posztkommunistákkal) együtt kellőképpen utálta, utálja az általában
nem elégedett a rendszerváltással, felemásnak, félresikerültnek
tartja, minthogy átmentette, bizonyos értelemben még meg is növelte
a totalitarizmus gyakorlásában vétkes politikai elit hatalmát.
Legjobb esetben is ambivalens érzésekkel viszonyul a nagy átalakuláshoz.
Ilyen alapon érthető, hogy ezek közül többen ambivalensen éreznek
és nyilvánulnak meg akkor is, ha az első szabadon választott
kormány miniszterelnöke, Antall József kerül szóba. A vita máig
is tart, illetve újra meg újra fellángol: mekkora az ő személyes
felelőssége az elfuserált rendszerváltásban, lehetett volna-e
tovább menni abban a történelmi helyzetben, amely kamikáze
kormánnyá tette az ő kormányát, milyen hibákat követett és
milyen lehetőségeket szalasztott el? Mennyire nevezi ki őt bűnbaknak
a reményeiben csalatkozott magyar társadalom egy része, sőt
mennyire lehet róla feltételezni, hogy szó sincs ilyesmiről,
mert igenis az történt, amit ő akart, illetve amit a Nyugat
meghatározó erőinek vállalt szolgálatában politikai rátermettséggel
végrehajtott? Minden nézetnek, az e kérdésekre adott élesen különböző
válaszoknak élnek közöttünk képviselői.
E sorok írója
101-es számú MDF-tagkönyvet adott vissza, amikor Csurka Istvánt
kizárták a pártból (ráadásul azt híresztelték, hogy ő lépett
ki), és az Antall–Csurka konfliktusban végig Csurka hívei közé
tartozott. (Igaz, bántotta a lakiteleki elnökség és szellemiség
félreállítása, háttérbe szorítása, és a megélhetési
politikusok párton belüli létszámának látható felszaporodása
is.) Kezdettől fogva azok közé tartozott, akik az SZDSZ-szel kötött
paktumot annak mikéntjével együtt végzetes hibának tekintették.
A miniszterelnök számos más megnyilvánulását is joggal érheti
kritika (tekintsünk most el ezek felsorolásától), nemcsak a
radikális, de még a kevésbé radikális rendszerváltók részéről
is. Különösen azokat, amelyekből az derült ki, hogy túlzottan
kesztyűs kézzel bánt a hatalmát átmentett és az országot a
saját hatalma, jóléte érdekében újra tönkretevő, levitézlett,
kompromittálódott politikai elittel.
Mindezzel együtt
vagy mindezek ellenére leegyszerűsítőnek és elhamarkodottnak
érzem Fricz Tamás Kónya Imre által visszaidézett állítását
(Kénytelen vagyok megszólalni, Magyar Nemzet, 2015. április
15.), miszerint „Antall József fogott ember volt (…) az MSZP,
Horn Gyula, Antall József, illetve Sólyom László jó magyar
szokás szerint »lemutyizta« a rendszerváltást.” A vita még
nem zárult le, amelynek során őrizkednünk kell a fekete-fehér
látásmódtól, de leginkább attól az elfogultságtól, amely Kónya
Imrével kimondatja az „aljas rágalom”, „kegyeletsértés”,
„történelemhamisítás” szavakat azokról, akik másként látják
a rendszerváltás első és talán máig legnagyobb tragédiáját.
Erről valóban minél több emlékezőnek, minél több véleménynek
meg kellene szólalni, minél kevésbé indulatosan. Ugyanez az
elfogultság tükröződik abban, amikor szerinte – Kónya
szerint – „mindenki egy sértett ember nevetséges vádaskodásának
minősítette”, hogy az MDF első elnöke, Bíró Zoltán
nemcsak „fogott”, hanem egyenesen „küldött” embernek
nevezte utódját. Elég sokan nem tartozunk bele ebbe a
„mindenkibe”, különösen annak a nagyvonalú gesztusnak a
tudatában, amellyel Bíró Zoltán maga mondott le elnöki tisztjéről,
hogy ne adjon támadási felületet az MDF-fel szemben annak az
SZDSZ-nek, amelynek kemény magja részben Aczél elvtárs baráti
köréből verbuválódott, és amely párt „Pozsgay legényei!”
felkiáltással már az első kampány idején is a régi renddel
való együttműködéssel rágalmazta („bagoly mondja a verébnek”
effektus!) nála népszerűbb vetélytársát. Alighanem SZDSZ-es
fogantatású tehát az a mindmáig élő balliberális vagy inkább
álbaloldali, álliberális mentalitás, amelynek jegyében, ahogy
a kilenctagú MDF-elnökség egyik tagja (Fekete Gyula) kifejezte,
„nálunk a gyilkos kiált »gyilkos!«-t, a tolvaj kiált »fogd
meg!«-et”, és természetesen a posztkommunista kommunistázza
az antikommunistát.
Érdemes volna talán
definiálnunk a fekete-fehér látásmód elkerülésének érdekében
a „küldött” és a „fogott” szavak értelmét, jelentését
is. Én talán itt a „megzsarolt” kifejezéssel helyettesíteném
mind a kettőt. Egy olyan jelentős politikai szereplőt, akitől
a hazaszeretet nem idegen, meg lehet zsarolni nemcsak a saját,
hanem a hazája sorsával is. Például azzal, hogy elhitetik
vele: a békés rendszerváltásnak azok a feltételei, amelyeket
számára megjelölnek. A megzsarolt ember nem jókedvéből,
hanem kényszerűségből teszi, amit tesz, akkor is, ha rosszul
teszi. Ha tévedésből, megtévesztettségből teszi. Azért
teszi, mert azt látja a kisebbik rossznak. Egyébként abban bízom,
hogy a rendszerváltás történetét kutató munkák (hála
Istennek, már ezzel foglalkozó intézetünk is van) még sok
mindent fel fognak tárni ebből a közismert, nyugati irányból
jövő zsarolásból, megzsaroltságból.
Szeretnék azonban
röviden föleleveníteni két olyan történetet, amelyek talán
szintén a differenciált látásmód fontosságára
figyelmeztetnek minket, miközben rámutatnak a rendszerváltás két
nagy, meghatározó személyisége közötti kapcsolatra, és ez
által a két nagy nemzeti rendszerváltó párt közötti
folytonosságra is. (Antall Józsefet egyébként egyik legnagyobb
ellenfele, Csurka István is „esszenciális embernek” nevezte,
akiben sűrítve vannak meg a jó és rossz tulajdonságok.) A
benzináremelés idején zajló parlamenti vitában, a taxisblokád
napjaiban Orbán Viktor ifjúi hevületében, és mint az akkor még
némiképp az SZDSZ szatellit pártjaként működő fiatal
demokraták elnöke, lehazugozta a kormányt, mire Antall a következő
szavakkal szerelte le: „aggódtam volna fiatal barátom egészségéért,
ha nem ezt mondta volna, amit most mondott.” Többen, főleg
Antall-hívő pedagógusok ezt úgy kommentálták, hogy a
miniszterelnök („osztályfőnök úr”), ugyancsak jó szemű
tanárként, meglátta ebben a radikális ifjúban (ha úgy
tetszik, „pimasz kölyökben”) a ragyogó képességű
politikust, a jövő emberét. Aligha véletlen, hogy halálos ágyához
odahívatta őt is. Amikor erről kérdeztük néhányan a Fidesz
elnökét, akinek oroszlánrésze van abban, hogy a hajdani liberális
szatellit párt felvállalta a nemzeti ügyet, és aki számos előadást
tartott ennek szükségességéről és helyességéről, azt válaszolta,
hogy élete nagy ajándékának tekinti ezt a beszélgetést, de
engedelmünkkel azt, hogy ott mi hangzott el, szeretné megtartani
magának.
Így aztán természetesen
találgatásra vagyunk utalva, de ehhez azért, mint tudjuk, némi
támpontot adnak az azóta történtek. Miért ne mondhatta volna
a haldokló miniszterelnök Orbán Viktornak is ugyanazt, amit
annak az egyházi méltóságnak (mert ez kiszivárgott):
„keresztény Magyarországot akartam, mert annak van jövője!”
(Próféta szólt légyen belőle, a keresztény Európára nézvést
is, bár sajnos jelenleg, a neoliberalizmus tobzódása idején
fogyatkoznak ilyen irányú reményeink.) Az meg aztán bizonyára
csak vágyálom, de nem is kizárt: miért ne láthatná be valaki
a halálos ágyán saját hibáját, élete tévedését? Különösen
egy nemes anyagból gyúrt keresztény államférfi.
Azt gondolom,
sokan szeretnénk, ha Antall azt mondta volna: „rosszul csináltam,
csináld te jobban, keményebben! Majd ha eljön a te időd!” Tóth
Árpád szavaival: „boldogabb harc fiatalja / szálljon
nyomomban diadalra…”
Ezt a diadalt már
kétszer is látványosan megéltük. „Tetszettünk”
forradalmat csinálni. Fülkeforradalmat. Csinálhatunk harmadszor
is. Csak be kellene látnunk nekünk is, vezetőknek és
vezetetteknek egyaránt, hogy mit csináltunk rosszul.
Kiss István Béla
|
