vissza a főoldalra

 2015.05.08. 

Az örökös mámor elsőszülötte

Mozart: Don Giovanni – debreceni Csokonai Nemzeti Színház

A Magyar Állami Operaház Primavera-sorozatán belül, április 23-án láthatta Budapest közönsége, az Erkel Színházban a debreceni Csokonai Nemzeti Színház legújabb produkcióját, a Don Giovannit. Mégpedig magyar nyelven. Bevallom, sokszor vitatkozom főleg a fiatal énekes-generáció tagjaival, hogy eredeti, vagy magyar nyelven jobb-e egy operát előadni. Úgy vélem, hogy olyan remek, szinte irodalmi igényű fordítások születtek, hogy nyugodtan elő lehet adni magyarul is a külföldi komponisták operáit. Természetesen megértem azt, hogy az ifjú titánok azt gondolják, ha eredeti nyelven tanulnak meg egy szerepet, akkor sokkal nagyobb az esélyük arra, hogy nyugati operaházakhoz szerződtetik őket. De ők nem gondolnak bele, hogy a magyar közönség egy jelentős része magyarul szeretné hallani a népszerű melódiákat, főleg a vígjátékok esetében. Harsányi Zsolt Don Giovanni-fordítása pedig igazi remekmű és jól énekelhető. Ennek jeles bizonyítéka, hogy a debreceni produkció résztvevőinek szinte minden szavát értette a publikum. Tehát ezzel nem volt gond. Nem úgy a rendezéssel. A mai magyar operavilág egyik rákfenéje, hogy a rendezőknek – tisztelet a kivételnek – halványlila (hú, most majdnem valami csúnyát írtam le) sejtésük sincs a mű keletkezéséről, filozófiájáról, és az alakok karaktereiről. Ezért inkább ötletelgetésbe kezdenek, és arra ügyelnek, hogy valami érdekeset, igencsak modernet vigyenek föl a színpadra. Így tett esetünkben a rendező, Gemza Péter is. Véleményezem, hogy Gemza úr nem igazán tudja, hogy mi áll a Don Juan-mítosz hátterében.

A nagy földrajzi fölfedezések idején a tudósok rájöttek arra, hogy elégtelen az ismeretük a bolygónkról. S az irodalom erre úgy reagált, hogy megszületett két vándormítosz. Az egyik a Faust. Az öreg tudós az ifjúság italát kéri Mefisztótól, hogy minél nagyobb tudásra tegyen szert. A másik a Don Juan. A spanyol lovag azért hajszolja a nőket, hogy egy-egy ölelésben a világ egy részét szorítsa magához. Számtalan mű született a Don Juan-tematikán belül, s azok közül is legértékesebb és legnépszerűbb Mozart operája. Ami úgynevezett dramma giocoso, azaz játékos dráma, vagyis tulajdonképpen félig meddig komédia is és tragédia is. A darab telis tele van apró vicces jelenetekkel, komikus emberi tulajdonságok megjelenítésével, ugyanakkor már a nyitány alatt érezni lehet a sötét végkifejletet. Kierkegaard azt írja, hogy a középkor sokat tud „mesélni” egy hegyről, „amely egyetlen térképen sem található: a Venus-hegyről. Az érzékiség itt lel otthonra, itt ünnepli vad örömeit, mert az érzékiség egész birodalom, egész állam. Ebben a birodalomban nincs helye a nyelvnek, sem a gondolkodás megfontoltságának, sem a fáradságos reflexiónak, itt egyedül a szenvedély elementáris hangja szól, az örömök zenéje, a részegség vad lármája, itt egyedül az örökös mámort élvezik. Ennek a birodalomnak elsőszülötte Don Juan.” A lovag viszont nem gyilkos. Ez a rendezés első hibája. Párbajban öli meg a kormányzót, míg ebben az előadásban orvul leszúrja. A másik: a színpad hátterében több ajtó is van, de ezeknek egyszerű, hétköznapi funkciójuk van, s nem művészi. Ugyanazon az ajtón lép be Giovanni Donna Anna házába, mint Zerlina Masettóval. Badarság, hogy Anna csábítja be a házába a lovagot. Az is érthetetlen, hogy a darab végén miért égeti a poklok lángja az összes szereplőt. Azt tudjuk, hogy a címszereplő a pokolba kerül, de a többiek nem. A szerenád sem Zerlinának szól. Zerlinát igen nagy szajhának mutatja be a rendező, pedig csupán arról van szó, hogy az egyszerű parasztlány nem tud ellenállni a nemes úr szép szavainak, és elcsábul. Féltékeny férjét pedig szexuálisan vigasztalja, néha pedig – elnézést a kifejezésért – a szó szoros értelmében a nemi szervénél fogva vezeti. Mozart zenéjéből felsejlik az erotika, de nem a pornográfia. Ez talán a modern rendezés? Szerintem a modern művészethez nem a Lipótmező ösvényein vezet az út. A modern művészet egyre többet és többet tud kifejezni az életből, és nem kevesebbet. A modernség nem hiányosságot jelent, hanem teljességet. S minthogy a XXI. században élő emberek inkább egészségesek és szenvedélyesek, mint bolondok, így hát a legfontosabbnak tartom a gondolat és a szenvedély tiszta kifejezését.

Nagy szerencse, hogy a hibákért kárpótolja a nézőket az énekesek produkciója. A címszerepet éneklő Haja Zsolt fellépésének súlya, fölényes modora, vitalitása, égő tekintete izgalmas, jelentősebb személyiséget hoz színre. A hang ugyan néha inkább mintha befelé szólna, mint kifelé, és a pianókkal is van némi gond, de fontos pillanatokban van autoritása. Gippert Béla Don Ottaviója nem egy puhány, nőies lelkületű, szenvelgő figura volt, hanem, bár fiatal, érzékeny és tapasztalatlan, mégis szenvedélyes, karakán férfi. Ezt a férfiasságot legszebben áriái megformálásában mutatta. Rendes Ágnes hangilag és énektechnikailag megfelelt Donna Anna szerepének. Viszont az I. felvonásban a túlfeszített hangerő nem enged differenciált ábrázolást érvényesülni, a II. felvonásbeli Donna Anna–Don Ottavio-jelenetben, a „Non mi dir”-áriában a viselkedés egészében egyenletes és kerek. Donna Elvira katatón köreit Szolnoki Apollónia elfojtott szenvedéllyel, sötét, elkeseredett tragikummal rója. Vokális teljesítményében erősebben érezhető a feladat nagysága, mint az éneklés szuverenitása. Az előadás két biztos pontja a Leporellót játszó Cseh Antal, és a Zerlinát alakító Benedekffy Katalin volt. Leporello mindennapi ember, de valami intuitív érzéke van az érzéki zsenialitás iránt, és személyisége, élete ellenállhatatlanul vonzódik hozzá, eltéphetetlenül kötődik Don Juan sorsához és életéhez. Alakja mélységesen kétértelmű, hiszen minden gesztusával egyszerre akar eleget tenni a démonikus erkölcsi közömbösség és a filiszteri jámborság követelményeinek. Ebből fakad lényének örökös komikuma, amely viszont sohasem felhőtlen, hanem sokkal inkább válságos. S ezt a figurát jól játszotta Cseh Antal. Benedekffy Zerlinája vokális és színi ábrázolás szempontjából egyaránt a személyiségfejlődés nagyobb útját járja be, a pezsgő vérű kismacskától, aki szinte kibújik a bőréből, fokozatosan válik érett asszonnyá. Csupán az I. felvonás fináléjakor követett el egy kis bakit, és éppen akkor nem lehetett érteni a szövegét. Reméljük, hogy néhány év múlva Donna Annaként látjuk viszont, mert hangja arra a szerepre predesztinálja. Cser Péter Masettóként egyszerre sok és kevés. A fizikum és a temperamentum szétfeszíti a szerepet, baritonja azonban, csak a recitativókban megfelelő, zenekarral vékonynak és erőtlennek bizonyul. A zenekar karcsúbban, kellő drámaisággal és eleganciával, a mozarti finomságokat kidomborítva, ugyanakkor a finomkodást elkerülve szólt. Az énekesek túlnyomórészt jó szereplése tanúskodik tehát arról, hogy nem az adottságok hiányoznak egy színvonalas Don Giovanni-előadás létrehozásához Debrecenben, csupán a döntéshozónak nem sikerült megfelelő rendezőt találnia.

Medveczky Attila