vissza a főoldalra

 2015.05.08. 

Csorja Gergely: Cigányügy és gazdaság

A cigánysággal kapcsolatos ügyeket alapvetően három síkon illik tárgyalni. A legnagyobb nyilvánosságot ma már a bűnözés kérdése kapja. A médiából korábban ezt az összefüggést kitiltották – egy hosszabb időszakban több tévécsatorna is tiltotta a cigányokról szóló bűnügyi beszámolókat, miközben a délutáni talkshow-kban (Mónikashow és társai ) cigányokat 10 ezer forintért mutattak idiótának – a közbeszédben a cigányság és a bűnözés összekapcsolása (sokszor tapasztalati alapon) mindennapos volt.

Ezt a nyilvánvaló ellentétet, vagy kettőséget lovagolta meg a Jobbik, népszerűsége lényegében ennek köszönhető.

A másik, az ún. kulturális megközelítés egy fokkal előrevivőbb az előzőnél, mégis ott van benne egy komoly, a valóságtól teljesen elszakító csavar. A cigányság kulturális különbségei miatt vannak a problémák, azért, mert nem tudnak, sőt nem is akarnak beilleszkedni a többségi társadalomba kulturális különbözőségük miatt. Ezt a megállapítást aztán habitustól és politikai beállítottságtól függően lehet a cigányok felmentésére, vagy éppen bűnéül beállítani.

A harmadik sík valójában az előző kulturális síkba tartozik, de mégis különvált. Az oktatás és iskolázottság kérdése. Az a probléma, hogy a cigányok rendkívül aluliskolázottak, ezért nem tudnak állást találni és ennek következtében kétharmaduk a mélyszegénységben tengődik.

Ez a harmadik megközelítés már pedzi a valóságot, de még mindig csak egy szűk felületen. A valóság ugyanis ennél lényegesen bonyolultabb. Annak megismerése valahol ott kezdődhetne, hogy nincs is egységes cigányság.

Vannak erősebben pigmentált bőrű csoportok Magyarországon, akiket úgy általában cigánynak szoktunk nevezni és egy jelentős része magára is cigányként tekint, de ezen a csoporton belül olyan nagyok az eltérések minden szempontból, hogy a cigányok ügyeit egységnek kezelni badarság.

A vidéki elcigányosodott falvak lakói és a városi gettókban, vagy a cigánysorokon élők problémái között hatalmasak a különbségek. Hogyan lehet egy Gáborcigányt összehasonlítani egy beással vagy a főleg észak-magyarországon élő lovárikkal, kalderásokkal, vagy csurárikkal. De még a beások között is óriásiak a különbségek. A kosárfonó, fafaragó kereskedő ticsánok között jómódú családokat találunk, míg az északon élő, általában oláhcigánynak nevezett csoportok a mélyszegénység legalján tengetik életüket. (Most az oly népszerű témáról, a muzsikus cigányokról szándékosan nem beszélek.)

A cigányok közül ma jó páran eldobták cigányságukat és magukat színmagyarnak vallják, egyesek ősmagyarnak, kunnak vagy besenyőnek, vagy egyszerűen csak nem vesznek tudomást cigányságukról és lehetőleg nem cigány feleséget, férjet választanak.

A cigány közegből – főleg ha az a putriszegénységben található – kitörő ember menekül, esze ágában sincs közösséget vállalni a hátramaradottakkal. A cigány tanárok nem akarnak cigány gyerekeket tanítani – tisztelet a kivételnek –, a cigány vállalkozó nem akar cigányokkal dolgoztatni, a cigány értelmiségi nem akar cigányok között élni.

A magukat cigánynak valló magyar állampolgárok között kevesebb, mint 1 százaléknak van érettségije. Abban az országban, ahol a teljes lakosság majd 35 százaléka rendelkezik érettségivel.

A cigányok átlagban kevesebbet költenek, kevesebb pénzt keresnek és tulajdonképpen semmilyen érdemleges gazdasági erővel sem rendelkeznek. Persze ezeket a megállapításokat részadatokból, ezer fős mintavételekből tudjuk, mert valós statisztikáink, kutatásaink nincsenek, annak ellenére, hogy a cigánytémára elképesztő mennyiségű pénzt költünk, hogy ösztöndíjak, kutatási támogatások és tudományos programok sokasága foglalkozik a cigánysággal.

A KSH adatai szerint alig több mint 200 ezer magát cigánynak valló ember él Magyarországon. A különböző kutatások félmillió és kétmillió között becsülik a cigányok számát. Azaz azt sem tudjuk hány emberről beszélünk, azt sem tudjuk valójában kik a cigányok.

A különböző cigányprogramokra 1000 milliárd forint feletti pénz folyt ki a költségvetésből anélkül, hogy a cigányok helyzete a legkisebb mértékben javult volna, vagy anélkül, hogy tudnánk egyáltalán, hogy mi a cigányok helyzete.

Tiszta lelkiismerettel annyit állapíthatunk meg, hogy az országot járva egyre több és egyre lepusztultabb cigánysort, cigánylakta településrészt, gettót, pérót láthatunk. Ezekben a szegregátumokban a fiatalok, gyerekek aránya látványosan magasabb, mint a nem cigánylakta részeken.

Ezen túlmenően azt láthatjuk, hogy ezekben a szegregátumokban rendkívül kevesen dolgoznak, akik mégis, azok között feltűnően sok a közmunkás.

Ezekből a tényekből indulhatunk ki. Ha a nyomortelepekhez közel eső iskolákat felkeressük, akkor szinte egységes képet kapunk. A telepekről, szegregátumból származó gyermekek lényegesen rosszabb teljesítményt nyújtanak, mint a többiek. Komoly eredménynek tekinthető ha egyikük-másikuk valamilyen szinten megtanul írni, olvasni.

Innen kitörési lehetőség szinte nincs, csak a különleges tehetségek képesek kikerülni. A többiek tudás, ismeret, családi és anyagi háttér híján szüleik, nagyszüleik sorsára vannak ítélve. Ebben a társadalomban a kitörést – az előbb említett különleges embereken túl – az uzsorásság, a sikeres bűnözés jelenti.

Az itt felnövő gyerekek számukra érthető mintát nem kapnak. Ugyanis számukra a gádzsók, vagy ahogy gyakrabban mondják, a parasztok világa egy másik, távoli univerzum.

Pedig többségük képes, sőt tud dolgozni. A közmunkaprogram jól mutatja, hogy mennyire akarják az állást. A nagyobb telepeken a gyerekek ma már arról beszélnek, hogy majd ők is közmunkások lesznek.

A kép tehát lehangoló. De mégis mit lehet csinálni?

Úgy tűnik a nagy általános programok, ahol milliárdok tűnnek el, vagy a látványos „cigánysimogató” megnyilvánulások kudarcot vallottak.

Ezekkel szemben eljött az ideje annak, hogy ne egységes cigányprogramokkal bajlódjunk, hanem azokat a kezdeményezéseket vegyük komolyan, melyek kisszámú, belátható területre korlátozott, maximum néhány tucat embert érintő célokat fogalmaznak meg, és melyeknek a gazdái hajlandóak a program résztvevőivel együtt élni, azokkal közösséget vállalni. A Rózsadombról nem lehet a cigányságnak reményt adni.

Vannak ilyen kezdeményezések. Hogy ne menjünk messzire, itt vannak rögtön Rostás Árpád nagyszerű programjai. Ezt írja szakmára nevelő programjáról: Fontosnak tartom, hogy segítsek kiutat találni azoknak a szegénységben élő cigányoknak, akik ugyanabból a reménytelenségből indulnak ahonnét én indultam, és ahonnét sok segítséggel és kitartással sikerült eljutnom idáig. Példát, segítséget akarok nekik adni, hogy képesek legyenek magukon segíteni, szakmát tanulni és nem másoktól, az államtól várni a megváltást. Ezért olyan cigányok lakta részeket keresek, ahol kiválasztunk egy rászoruló családot, odaköltözök, megtanítom őket az asztalos mesterség alapjaira, kiválasztunk néhány tehetséges gyereket, akit felviszek Budapestre a műhelyembe, és megtanítom őket, hogyan készíthetnek ablakot, ajtót maguknak, hogyan rakhatják rendbe környezetüket. Megmutatom nekik, hogy van lehetőség, érdemes szakmát tanulni.

Ezek a programok jelenthetik a reményt, ezekkel mutathatunk kiutat a nyomorból, a bűnözésből, ezeken nőhet fel egy új, boldogabb generáció.

Ehhez persze kell egy új, boldogabb magyar világ, de erről majd máskor.