|
 2015.05.15.
A birodalom bukása
Selmeczi György: Bizánc – a Kolozsvári Magyar Opera előadása
az Erkel Színházban
Bevallom, egy
kicsit elfogult vagyok a kortárs komolyzenei művekkel. Emlékszem,
hogy mikor a ’90-es évek elején Ennio Morricone saját új műveit
vezényelte a Zeneakadémián, több órán át álltam sorba a
jegyért, mert azt hittem, hogy szép, neoromantikus melódiákat
hallhatok. Iszonyú csalódás ért. Nem is szólva Fekete Gyula A
megmentett város című operájáról, ami még próbálkozásnak
is csapnivaló. Ezért, mikor Selmeczi György új operájára
invitáltak kolozsvári barátaim, akkor idegileg felvértezve ültem
be az Erkel Színház nézőterére. S ahogy felcsendült az előzene,
hihetetlen nagy öröm töltött el. Az egész opera szép, hol
romantikus, hol kissé verista, vagy berliozos, puccinis stílussal
teli. Az utóbbi főleg a császárné áriáján volt tetten érhető.
Zeke Edit díszletei korhűek voltak, és szépen megvilágítottak.
Itt kell feltenni a kérdést, vajon miért van az, hogy a
klasszikus operák díszletei sok esetben rémesek, míg a kortársakéi
szépek, sőt gyönyörűek. Gyönyörűek, de nem giccsesek. A
jelmezek igényesek, ám kissé eklektikusak: a császár, a császárné,
a török követ ruhája korhű, de az udvarnokok öltönyben
vannak. Ezzel érzékeltetik talán, hogy az árulás, az intrika
örök emberi tulajdonság.
Herczeg Ferenc művét,
a Bizáncot Hevesi Sándor a mindenkori legjobb magyar drámának
ítélte. Az író látnoki módon jeleníti meg azt a problémahalmazt,
mely mára európai létezésünk nagy dilemmáihoz vezetett: a
megosztottsághoz, a kereszténységgel szemben álló értékrendek
térhódításához. Mi okozta Bizánc bukását? Az, hogy Bizánc
faragott istent állított magának. Saját maga volt a faragott
isten. Hol adott hát új kultúrát Bizánc? Csak felújította a
régit, a görögöt. A keresztényit csak eltorzította. Ezeket a
szellemi tényeket kell figyelembe venni akkor, mikor Bizánc bukásáról
beszélünk. Az arab és a török előrenyomulás nagy feszítőerőt
képviselt. Ezek voltak Bizánc nagy történelmi próbakövei.
Korábban Bizánc mindig fölényesen győzött. Megnyerte csatáit,
ütközeteit, s megvédte várait. Remek katonai szervezete volt.
Mit lehet még kívánni, hogy a birodalom fennmaradjon? S mégis
összeomlott. Miért? Ekkora állami tökéletesség mellett, csak
azt lehet mondani, hogy szellemében kellett hibának lenni. Bizáncot
szelleme ölte meg. Mert mit is ért Bizánc minden emberi
igyekezete, földi „jó sáfárkodása”, katonai és polgári
szervezettsége, pénze tekintélye, ha szelleme hibás? A
negyedik keresztes hadjárat, az arabok és törökök előrenyomulása
csak a történelem ítélet-végrehajtása, amelyre II. Mohamed
szultán 1453-ban Konstantinápolyban csak rátette a koronát.
Miközben II. Mohamed Konstantinápolyt ostromolta, a város görög
lakosai az ortodox szerzetesekkel veszekedtek. Amikor VI.
Konstantin császár, aki a Nyugat megnyerésének kétségbeesett
reményében elismerte a római egyházat és engedélyezte a római
rítust a Hagia Sophiában, a főváros közvéleménye hevesen ócsárolta
a császárt, s ezért védelmi törekvéseinek is ellenállt.
Ennek a teológiai elfogultságnak tulajdonítható, hogy a védősereg
javarészt nem görög volt, hanem spanyol, német és olasz
zsoldos. Ámbár Konstantinápoly már nem volt olyan hatalmas erősség,
mint azelőtt, még lehetett volna védeni. Ehhez az kellett
volna, hogy a görögök egységesen és elszántan beálljanak a
védelembe. Genova és Velence hajóhada a császár rendelkezésére
állott volna. De a bizánciak naivak voltak, szentül hitték,
hogy a város bevehetetlen; másrészt dekadensek voltak, mert még
a pogány törökkel is szövetkeztek, és saját császáruknak
ellenálltak, csakhogy a latin keresztény egyházzal ne kelljen
egyezkedni. A várost tehát az összefogott építő erő és
akarat védte volna meg. De ez az akarat hiányzott.
 Az
opera cselekménye (röviden): a császári palotában ünnepség
zajlik. A távolból az ostrom hangjait halljuk, Zenóbia palotahölgy
pedig Bizánc pusztulását vizionálja. Megjelennek a színen a
császár alattvalói, akik összeesküvést fontolgatnak. A császár
gyengeelméjű öccse, Demeter nagyherceg is megérkezik a pátriárka
társaságában, aki a vereség után Demetert akarja trónra ültetni.
Iréné, a császárné a férjét okolja a bukásért, és szebb
jövőről álmodozik. A harcokban kimerült császár igyekszik
lelket önteni alattvalóiba, de már csak hű zsoldosaira számíthat
és titkos szerelmére, a fiatal Hermára. Zenóbia és úrnője méreggel
akarják megitatni a császárt, de a lelkiismeret-furdalástól
gyötört császárné ezt az utolsó pillanatban mégis megakadályozza.
A szultán követeket küld az udvarba: Ahmed kánt, a szultán öccsét
és annak öreg tanítóját, Lala Kalilt. Az idős török közli:
a császár kegyelmet kaphat, ha vagyonát hátrahagyva elhajózik,
Bizánc népe azonban, ha behódol, hitét és vagyonát
megtarthatja. Az alattvalók lázonganak a császár ellen, akinek
már felesége is az új, török uralkodó trónra lépését reméli.
Konstantin azonban nem alkuszik, és megparancsolja: üssék le
Ahmed fejét. A Hagia Sophia harangjainak zúgása előrevetíti a
szörnyű véget. Az utolsó ütközet után egy gyászmenet érkezik.
A halott császárt hozzák, akit meglátva a császárné megöli
magát. Ezután egy gyönyörű finálé következik: a bizánciak
megtérnek Istenükhöz, és a mennyiekhez fohászkodnak.
Az uralkodót
Pataki Adorján személyesítette meg. Ő már jól ismert nemcsak
a magyar, hanem a külföldi operaszínpadokon is. Az
operairodalomban többször találkozhatunk a magányos uralkodóval,
akit felesége nem szeret, s aki ellen lázong a nép. Konstantin
viszont nem egy vérgőzös, diktátor hajlamú uralkodó. Segíteni
akar a népén, s éppen a népe, az udvaroncai árulják el. Felülmúlta
a várakozásaimat és győztesként hagyta el a színpadot. A
hangja sokat érett és erősödött az elmúlt 1-2 évben, és
most bebizonyította, hogy a jövőben a legnagyobb szerepek eléneklésére
lesz képes. Kele Brigitta remekül alakította a vívódó császárnét.
Hangja szép színezetű, a líraibb jelenetekben gyönyörűen
csengő, a drámaiakban kellő erejű, magasságai magabiztosak.
Gyönyörű lírai szopránja magas fokú zenei kultúrával társul.
Ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy Kele Brigitta a New
York-i Metropolitan Operával írt alá szerződést a
2016–2017-es évadra, ahol Puccini Bohéméletében Musetta
szerepét énekli majd. A világjáró szoprán rendkívül széles
repertoárral bír, amelyre a korok és stílusok sokszínűsége
pályakezdése óta jellemző. Zenóbia főudvarhölgyet, a császárné
bizalmasát Molnár Mária személyesítette meg. Színpadi alakítása
meggyőző volt, de sajnos nem elég átütő erővel énekelte szólamát.
Viszont jelentőssé tudta tenni kisebb szerepét a Hermát alakító
koloratúrszoprán, Chiuariu Lívia, aki meghitt líraisággal
interpretálta a császárt féltő szerelmes lány alakját.
Demeternek, a császár öccsének debilis figuráját Rétyi
Zsombor kissé eltúlzott, karikatúraszerű alakításában láthattuk.
Hangja teljesen megfelelt a követelményeknek, s technikailag is
megállta a helyét. Az áruló hivatalnokok közül kiemelkedő
Balla Sándor teljesítménye. Őt eddig magyar színpadokon főleg
főszerepekben láthattuk, de most bebizonyította, hogy nem
annyira jelentős figurát is meglehetősen jól alakít. Hangi és
színészi adottságait maximálisan kihasználva, hitelesen adta
elő a jeleneteket, és a szöveg érthetősége tekintetében sem
lehet rá panaszunk. A kalmárt alakító Laczkó Vass Róbert énekelte
a mű talán leggroteszkebb szólótételét. Kis ariózója igen
szórakoztató. „Egy kicsi pénz, két kicsi pénz”, amely
dallam aztán a kórusban is visszaköszön. A filozófust éneklő
Mányoki László remekül adta azt a figurát, aki nem tesz
semmit, csak ül, és gondolkodik, s nem érdekli sem az uralkodó,
sem a birodalom sorsa. A Kolozsvári Magyar Opera énekkara
kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott az énektechnikailag
rendkívül nehéz, és zeneileg összetett tételekben. A kolozsváriak
zenekarát Jankó Zsolt lelkesítő lendülettel, hiteles tempókkal,
szuggesztíven vezényelte, a zenekar pedig saját átlagszínvonalát
felülmúlva, remek teljesítményt nyújtva követte karmesterét.
A magyar operatörténet
leginkább a történelmi opera műfajában bontakozott ki.
Selmeczi ennek a műfajnak a toposzait próbálja újradefiniálni.
Zenei nyelvezetében is tudatosan közelít azokhoz a kompozíciós
eszközökhöz, melyek egyként gyökereznek az operatörténeti
hagyományban és a bennünket körülvevő zenei világban.
Medveczky Attila
|
