|
 2015.05.22.
„Az Úristennek van hallása”
Első ízben
lesznek evangélikus szereplői is a tizenkettedik alkalommal
megrendezendő református zenei fesztiválnak: május 29-én a
budapesti Kálvin téri református templom késő esti zenés áhítatán
vendégművészként lép fel a Kelenföldi evangélikus kamarakórus
és kamarazenekar Bence Gábor vezetésével. A Művészetek Palotájában
június 27-én tartandó tizennegyedik Református énekek
koncert-istentiszteleten pedig helyet kapott a Kárpát-medencei
egyesített kórusban az Oroszlányi evangélikus kórus. A
fesztivál főszervezőjével, a Magyar Örökség és a
Ferencvárosi József Attila-díjas hanglemezkiadóval,
producerrel, Böszörményi Gergellyel beszélgettek az Evangélikus
Élet hasábjain Isten és a zene kifürkészhetetlen útjairól:
a progresszív rocktól a református énekekig.
A református
hit és a zene iránti elkötelezettsége korántsem véletlen, ha
jól tudom.
Felmenőim háromszáz
éven keresztül református lelkészek voltak, anyai és apai ágon
is. Én ugyan Budapesten születtem, de mivel 1955-ben édesapámat
elmozdították kőbányai segédlelkészi pozíciójából, Hódmezővásárhelyen
nőttem fel. Akkoriban nagy áthelyezések folytak az egyházon
belül, apám pedig tudós és szókimondó ember volt –
Princetonban tanult teológiát, majd Debrecenben doktorált –,
nyilván nem maradhatott a fővárosban. Hódmezővásárhelyen se
templom, se parókia nem volt ez időben, egy államosított általános
iskola tantermében, Marx és Lenin arcképe alatt kellett a hitéletet
megszervezni. Az iskola pedellusa, aki nagyon védelmezni akarta a
szocialista vívmányokat, apám biciklijén minden vasárnap kiszúrta
a gumit.
Így hígította
a nép ópiumát...
Igen, aztán apám
bement a tanácsba elpanaszolni az ügyet, erre a pedellus csak a
szelepeket vette ki nagy buzgalmában, de apám túljárt az eszén:
tíz pótszelepet vásárolt – és elegánsan hazabiciklizett.
Egyébkéntis a figyelem középpontjában volt, mert a Tudományos
Ismeretterjesztő Társulatban (TIT) tartott előadásokat,
illetve az összes vásárhelyi angol nyelvtanár nála tanult, a
helyi entellektüel réteg aktív tagja volt, de nem tudtak ellene
semmit felhozni, nem háborgatták.
Nem lett volna
akkor természetes, hogy Ön is a lelkészi hivatást választja?
Apám a biztos megélhetés
érdekében inkább más irányba igyekezett minket terelni; a
hatvanas évek nem kedveztek az egyházi karriernek. Fiatalabbik bátyám
majdnem lelkész lett, ő állt habitusában legközelebb ehhez a
pályához, de végül is francia–angol szakos bölcsész lett.
Idősebbik bátyám közgazdászként végzett, és én is ezt a pályát
választottam. 1971-ben kerültem vissza Budapestre, amikor
felvettek a közgazdaságtudományi egyetemre, ámbár a tudományos
rész engem kevésbé érdekelt. Tudtam, hogy ott legalizáltan
hazugságokat tanítanak, ez a hitemmel és az igazságérzetemmel
soha nem fért össze. Amikor a filozófiakurzuson a materialista
világszemlélet alaptételéről tanultunk, én hosszú hajú,
nagy szakállú beatlázadóként tiltakoztam, hogy az anyag nem
öröktől való, hanem az Úristen teremtette. A szeminárium végén
a tanár – értelmes, művelt professzor – azt mondta:
„Gergely, úgy gondolom, hogy magának nem kell bejárnia erre
az órára." Tudta, hogy a hivatalos butaságot terjeszti...
A zene iránt
mikor kezdett érdeklődni?
A zene mindig
meghatározó volt az életemben, körülöttem mindenki zenélt.
Mint minden rendes polgári családban a gyerekek, ötévesen
zeneiskolába jártam, szolfézst tanultam, négy év zongorázás
után vadászkürtön tanultam. Szimfonikus zenekarban is játszottam,
nagyon tetszett, ahogy a több szólamból összeáll a nagy egységes
hangzás. A gimnázium felét zenéléssel töltöttem, a
zenekarban én voltam a legfiatalabb. A többiek konzervatóriumba
jártak, vagy autodidakta módon tanultak zenélni. Nem halandzsa
angolt énekeltem, Magyarországon talán nekem volt először
Beatles-kotta- és szövegkönyvem, ötven-ötvenöt számmal. A báli
szezonban minden szombaton játszottunk. Később a katonaságnál
én voltam az ezredkürtös, az egyetem alatt pedig már az első
évben disc-jockey–lemezlovas – lettem a Közgáz Klubban,
mert hozzá voltam szokva a színpadhoz, a mikrofonhoz. 1976-ban
diplomáztam közlekedésszakon, de a Chemolimpexnél eltöltött
három hó- nap után „nagy ívű" közgazdászpályám véget
is ért. Nagyon hiányoltam a szabadságot, így mint szellemi
szabadfoglalkozású megmaradtam a lemezlovasság mellett, majd
1993-ban megalapítottam a Periferic Records kiadót. Az After
Crying zenekar albuma volt az első kiadványom.
Milyen zenéket
játszott az akkori diszkóban?
A diszkózene csak
1974-ben jött létre, addig a Woodstock-generáció számait játszottam:
Janis Joplint, Led Zeppelint, Creedence Clearwater Revivalt,
Jethro Tullt és a többieket, akiknek a zenéje most már
klasszikus rocknak számít. Később igazodtam a változó időkhöz,
etno-, folk- és világzenével, de a progresszív rock, a dzsessz
és a funk meghatározó maradt.
Hogyan jutott
el a progresszív rocktól a református énekekig?
Papgyerekként
rendszeresen jártam templomba, nekem a hit természetesnek tűnt,
noha a transzcendens dimenzióját még nem fogtam fel. Édesanyám
volt a kántor, tízévesen már énekeltem a templomi kórusban.
A zsoltárok életem természetes részévé váltak. A negyedik
református világtalálkozón, 2000-ben egy standon árultam a
kiadó CD-it az említett műfajokban. Rengetegen keresték
azonban a református énekeket, ezek hiánycikknek bizonyultak.
Így kihasználtam a piaci rést, hiszen a családi hátterem, a
hitem, a zenei képzettségem és a kiadóm lehetővé tette, hogy
a kórusok, az iskolák, a gyülekezetek számára létrehozzam a
református énekek sorozatát. Minőségben is a legjobbat
akartam nyújtani, hogy ritmikailag, zeneileg megfelelő legyen,
mert az Úristennek van hallása. A nagy keresletet jól jelzi,
hogy a református énekek több CD-je arany-, illetve
platinalemez lett. A másik nagy felismerésem az volt, hogy
mennyire fontos a közösségi hitélmény, az összetartozás élménye,
a magyarságunk erősítése. A református zenei fesztivál és a
Református énekek mint koncert-istentisztelet éppen ezt
hivatott demonstrálni. Az első Református énekek rendezvényen,
2002-ben a Zeneakadémián egy nagy gyülekezet voltunk.
Szakrális élményt
nyújtott?
Mindenképpen, talán
a Szentlélek is leszállt hozzánk, nagyon szép alkalom volt. Az
évek során az élmény csak erősödött. Miután a Református
énekek a Művészetek Palotájába költözött,
„dramaturgiailag" is szerettük volna az esemény
istentisztelet jellegét megerősíteni, nemcsak Isten jelenléte,
de a külsőségek által egyaránt. Négy zenei blokk van, és már
hetedik éve minden blokk elején egy magas rangú állami tisztségviselő
olvassa fel a bibliai igét. Idén ezt Trócsányi László igazságügy-miniszter
fogja megtenni, előtte többek között Balog Zoltán, Varga Mihály
és Gulyás Gergely „hirdetett igét". Számomra nagyon
fontos, hogy olyan emberek vezessék az országot, akik vállalják
a hitüket, ezért hiányolom, hogy nincsenek hasonló rendezvények.
A református zenei fesztivál alapvetése és célja, hogy kulturális
értékeinket – 2017-hez közeledve általános protestáns értelemben
is – megmutassuk saját magunknak és a világnak. Valószínűleg
kevesen ismerik a saját–református, evangélikus, metodista és
a többi – egyházuk felépítését, struktúráját, missziós
tevékenységét, és sorolhatnám tovább... A fesztivál nagy
bemutatkozási lehetőség lenne mindenkinek – ezt még nem értük
el, de jó úton haladunk. Korlátozottak azonban a lehetőségeink,
ugyanis hárman – a feleségemmel és egy kolléganővel –
szervezzük a fesztivált, amelynek tavaly például 850 közreműködője
volt. Tervezzük, hogy bevonjuk a szervezésbe az egyházak különböző
intézményeit. Boldog szívvel mondhatom, hogy azok az egyházi
intézmények, amelyek már részt vettek egyszer – például
iskolák, kórusok –, visszatérő szereplőkké váltak.
Walkó Ádám
Az interjú
megjelent az Evangélikus Élet 2015. május 3-i számában
Forrás:
evangelikus.hu
|
