vissza a főoldalra

 2015.05.22. 

Első forduló

Kezdjük mindjárt a legfrissebb témával: a múlt hétvégi lengyelországi elnökválasztás fejleményeivel! Hétfőn reggel, amikor e sorokat írom, még nem ismert az első kör százalékosan pontos végeredménye, azt kedd délutánra ígérik – mindazonáltal az erőviszonyok elég pontosan kirajzolódtak, és egyértelművé vált, hogy két hét múlva, május 24-én szükség lesz a második fordulóra. Az Ipsos közvélemény-kutató a szokásoknak megfelelően felmérést végzett a szavazófülkéket elhagyók körében, ugyebár ezt nevezik exit poll vizsgálatnak. Az így nyert adatok alapján a jobbközép ellenzéki párt, a Jog és Igazságosság (PiS) jelöltje, Andrzej Duda győzött, ám nem szerezte meg a voksok abszolút többségét: 34 százalék körüli eredményt ért el. Mögötte a hosszú évek óta hivatalban lévő államfő, Bronislaw Komorowski végzett, alig két-három százalékkal lemaradva. A harmadik helyre pedig egy valódi „sötét ló”, a függetlenként indult rockénekes, Pawel Kukiz futott be. Az ő támogatottsága is viszonylag magas: húsz százalék fölötti. A három dobogós versenyző után óriási szakadék következik. A negyedik helyezett Janusz Korwin-Mikke, a lengyel politikai élet sokat tapasztalt szereplője, már csak négy százalékot kapott. A Baloldali Demokratikus Szövetség jelöltje, az oly nagy csinnadrattával felvezetett Magdalena Ogórek csupán ötödik lett, két és fél százalékkal… A parasztpárt jelöltje, Adam Jarubas sem lehet túlzottan büszke a másfél százalékos támogatottságára. A névsor legalján pedig – bevallom, nem kis elégedettségemre – a balliberális és egyházellenes díszpinty, Janusz Palikot szégyenkezik, szintén a szavazatok másfél százalékával. Ennyit az egyházellenes nézetek sikerességéről lengyel földön… Bár attól tartok, tévedtem a „szégyenkezik” ige használatával, sőt a „szerénykedik” sem lenne megfelelő. Hiszen Palikot nem az a szégyenkezős-szerénykedős figura, holmi választási kudarc nem inti őt önvizsgálatra vagy elhallgatásra. Tömören: nem kimondottan gátlásos. Jelzem, e jellemvonásában kísértetiesen hasonlít egyes magyarországi liberális kollégáira.

A harmadik helyezett Pawel Kukiz (családnevén ne tessék nevetni, holmi malackodó képzettársításnak itt helye nincs…) kimondottan érdekes fickó. Ötvenkét esztendős, hivatalos életrajza szerint színész, dalszövegíró és punk-rock zenei előadó. Magyarul énekes. Olyannyira „sötét lóként” került a dobogó legalsó fokára, hogy amikor két hónappal ezelőtt ugyanezen a hasábon az elnökválasztási esélyeket latolgattam, Kukiz a komolytalan jelöltek közé tartozott, a politológusok a „futottak még” kategóriába sorolták a tíz-egynéhány induló között. Népszerűsége áprilisban kezdett el meredeken növekedni, a közvélemény akkor fedezte fel őt, voltaképpen megmagyarázhatatlanul. Talán a hivatásos, pártokhoz tartozó politikusokkal szembeni ellenérzések sodortak oly sok választópolgárt Kukiz mellé. A két legfőbb ellenlábas, Komorowski és Duda egyaránt gratulált Kukiznak, kiemelve, hogy az énekes sikere „komoly figyelmeztetés a hatalommal rendelkezők széles táborának”, ennélfogva a politikai élet szereplőinek jobban kell figyelniük a szavazók hangjára. Továbbá Komorowski és Duda is sietve leszögezte, hogy rettentően nyitottak Kukiz javaslatára, miszerint a választási rendszerben vezessenek be egyéni választókerületeket. Egy füst alatt Komorowski televíziós vitára hívta Dudát – e meghívást az érintett azonnal elfogadta, hozzátéve, hogy már négy hónapja erre várt. Tény és való, hogy Komorowski az első forduló előtt még mereven elutasította egy nyilvános vita lehetőségét. Kukiz pedig rögvest ünnepelni kezdett: ő már elégedett. Örömkoncertet rendezett, melyen ő maga is fellépett, zenekarával felszabadultan nyomta a rockot. A színpadról köszönetet mondott a támogatásért súlyos beteg édesapjának.

Végül lássunk néhány hivatalos adatot! Az első forduló részvételi aránya 49,4 százalék volt, ez viszonylag alacsony. Pontos számokra levetítve: 27 817 szavazóhelyiségben 30 millió ember voksolt – közülük 192 ezren az ország határain kívül éltek állampolgári jogukkal.

Egy rendkívül érdekes, ám szomorú hírrel folytatom. Kilencvenöt éves korában Krakkóban meghalt Józef Paczynski, az auschwitzi munkatábor egykori keresztény rabja, aki foglalkozása révén éveken át Rudolf Höss lágerparancsnok borbélya volt. Szegény Paczynski 1940 júniusában, a lengyel politikai foglyok első szállítmányával érkezett Varsóból Auschwitzba, rabruhájára a 121-es számot varrták. Nem tudni, miért éppen őt jelölték ki Höss borotválására, mivel nyolc-tíz varsói hivatásos fodrász is volt a rabok között. Höss mégis neki, a húszéves gyakornoknak parancsolta meg, hogy vágja le a haját. Idén januárban Paczynski még részt vett a koncentrációs tábor felszabadításának hetvenedik évfordulóján rendezett megemlékezésen, és beszédet is tartott. Többek között kijelentette: „Még ma is csukott szemmel le tudnám vágni Höss haját.  Az első alkalommal remegett a kezem, de a parancs az parancs, el kellett végeznem a munkát. Höss frizurája egyszerű volt, németes. A szerszámaim rendben voltak, kollégáim jól megélezték a borotvámat. Persze eszembe jutott, hogy abban a helyzetben elvághatnám a torkát, de szerencsére nem voltam bolond, tisztában voltam a lehetséges következménnyel: ha megöltem volna Hösst, a tábor foglyainak felét kivégezték volna. Nem akartam Höss mellett több ezer bajtársamat is megölni.” Ebben tökéletesen igaza volt, hiszen a haláltáborokban minden fogolyszökés után megtizedelték a hátramaradt rabokat – szörnyű ezt megfogalmazni, de a sikeres szökést végrehajtók sok száz társuk gyilkosai voltak. A később szentté avatott lengyel minorita szerzetes, Maximilian Kolbe is egy szökés miatti tizedelés során ment önként a halálkamrába, miután engedélyt kapott, hogy helyet cseréljen a mellette álló rabtársával.

Rudolf Hösst a világháborút követően halálra ítélték, és 1947-ben felakasztották az auschwitzi tábor területén. Paczynski az ötvenes években tanár lett, később iskolaigazgató. Egy évvel halála előtt arról beszélt, hogy mindennap látja a társai arcát, akiket a nácik agyonlőttek, akiket gázkamrába küldtek, akik éhenhaltak vagy végkimerülésben pusztultak el. Egyszerűen nem tud nem gondolni rájuk. A háborút követően munkát talált, mérnöki tanulmányokat folytatott, családot alapított. Ám az átélt borzalmak egész idő alatt benne maradtak, soha nem engedték önfeledten örülni az életnek. Alighanem ezért szokták mondani, hogy egy háború nem az utolsó lövéssel ér véget – hanem akkor, amikor az utolsó résztvevője is meghal. A második világháború még nem zárult le.

Zsille Gábor