vissza a főoldalra

 2015.05.22. 

Csurka István: Hatalomra törni?

Tavaly télen, még az MDF Országos Gyűlésének előkészítése idején előbb a dunakeszi, majd a budapesti I–XII. kerületi MDF-szervezet közzétett egy-egy, az MDF Bem téri központját súlyosan elmarasztaló nyilatkozatot. A választott tisztségviselők és testületek bírálatára a megyei hivatalok, vezetők, alkalmazottak válaszoltak, kiállva a „Bem tér” és név szerint Mészáros akkori hivatalvezető mellett. Mindezt az elnökségnek címzett, azonos stílusban fogant levelekben tették. Miközben az elnökség elmerült a tiltakozások tanulmányozásában, Zacsek Gyula észrevette, hogy a Zalaegerszegről érkezett Mészáros-éltetés és a szabolcs-szatmári is egyazon veszprémi faxról van feladva, néhány percnyi eltéréssel. Amikor azonban ezt nyomban szóvá tette, az akkori centrum, amelyik majdnem ugyanolyan volt, mint a mostani, lesöpörte furcsállását, s még őt bélyegezte akadékoskodónak.

Közvetlenül az országos gyűlés előtt véletlenül napvilágra került egy dolgozat, amelyet az MDF-központ egy másik alkalmazottja írt egy máig meg nem nevezett elnökségi tag és ugyancsak Mészáros felkérésére. Ez Csurkának, az elnökség egyik tagjának kiszorítva megtartására dolgozott ki elképzeléseket, forgatókönyvet. Ennek a forgatókönyvnek egy-egy eleme meg is valósult az országos gyűlésen. Alapállása szerint Csurkát meg kell fosztani minden cselekvési lehetőségtől, látszólagos szerepeket kell eljátszatni vele, hogy álaktivitásától félrevezetve megtarthatók legyenek azok a tömegek, amelyek mögötte állnak, s amelyekre a centrumnak szüksége van.

Ezt az ügyet is felületesen tárgyalta meg – már az új – elnökség, és gyorsan napirendre tért fölötte. Felmondtak a lemondott tisztviselőnek, de nem derült ki a megrendelő személye, és a centrum megint csak nem tartotta aggályosnak, hogy egy fizetett alkalmazottal az elnökség egyik tagja a másik tag elleni fondorlatról írasson tervet.

Aztán lezajlott az országos gyűlés, a centrum elkönyvelte a győzelmet, s villámgyorsan elfelejtendőnek ítélte a meglehetősen gyanús körülményeket, amelyek között ez a győzelem létrejött. Szabad György a napirend megszavazása körüli vitában félrevezette a gyűlést, amikor azt mondta, hogy a budapesti, Pest megyei javaslat esetleges elfogadásának az a hátulütője, hogy hiába szavazza meg magának az országos gyűlés az új alapszabályt elöljáróban, az csak akkor válik hatályossá, ha a bíróság bejegyezte, tehát hetek, hónapok múlva. Ez téves állítás. A gyűlés azonban elhitte, s így többséget kapott a centrum által kívánt napirend. Persze ehhez még találni kellett 108 elveszett szavazatot. No de oda se neki.

Ilyen előzmények után nem meglepő az Antall–Balaskó-interjú körüli állásfoglalások dermesztő feslettsége. Ez sem előzmény nélküli azonban. A nem közölt Farkas Elemér-cikk megjárván a nyomdát, kiszedetve nemcsak a szerkesztőségbe került vissza, hanem Balaskó Jenő jóvoltából a Fehér Házba, Kónya Imre asztalára is. Azonnal megindult a sugdolózás. Még a közvetlen barátok és támogatók is megrémültek: nem lehet, hogy az MDF széteséséről írjon a Magyar Fórum. Legyünk türelmesek. Az általuk csak hírből ismert Farkas Elemér-írásnak ez volt a Balaskó–Kónya-olvasat szerinti jelentése.

Most a Pesti Hírlapban megjelentetve mindenki láthatja, hogy ez a cikk másképpen mondja ezt: ha egyszer válni kell, akkor ez ne úgy történjék, hogy az egyik fele egy szál alsóban kilöketik az utcára, hanem történjék igazságosan. Az tény, hogy Farkas Elemér nem sok esélyét látja az értelmes együtt maradásnak. Talán éppen azért, mert felismerte vagy felismerni vélte az MDF centrumának, no meg a saját MDF-egyéniségének a valódi természetét. Állapotokat rögzít, tényeket sorol fel, s ezekből következtet.

Antall József január 22-én még nem tartott itt. Az e napon, ugyancsak a Pesti Hírlapban közzétett interjúban (készítő: Bencsik András) ezt állította:

„Minden személyeskedés nélkül mondom, 1992. augusztus 20-án a kormány, az MDF és a magyar nemzet sorsának emelkedő szakaszában volt, s mindennek ártott egyszerre Csurka István ismert cikke meg a későbbiek. Éppen úgy, mint az ellenzék és a sajtó egy része, a rágalmazások sorozataival. Ezért a kompromisszum nem feltétlenül könnyebb – mint Csurka István képzeli – az MDF-en belül, mint más pártok és politikai erők képviselőivel. Mindig tudtam ugyanis, a másik oldalon kikkel állok szemben. Saját körön belül ennek a megismerése nehezebb. Könnyebb azokkal egyezségre jutni, akiknek ismerjük szándékait, mint azokkal, akik látszatra velünk tartanak, hozzánk hasonló köntöst viselnek, de kétszínűen támadják sorozatosan politikánkat, a maguk jól megfontolt tervei alapján, egyre élesedő hangnemben. Erre jó példa az MDF-től már régen különvált Magyar Fórum hetilap. Lassan a legellenségesebb sajtótermékek egyikévé vált a kormány centrumpolitikájával szembehelyezkedve, belülről próbálva elvégezni a küldetést, ami a legradikálisabb ellenzéki lapoknak és társainak eddig nem sikerült.”

Ez az idézet nemcsak azért érdekes számunkra, mert közvetlenül az országos gyűlés előestéjén jelent meg, hanem mert előrevetíti a későbbi történéseket is. Éppen most, a Magyar Fórum válsága idején van különös súlyuk ezeknek a szavaknak. Nincs okunk ugyanis azt feltételezni, hogy ha a miniszterelnök szerint a Magyar Fórum a „legellenségesebb sajtótermékek egyikévé vált”, és „belülről” próbált valami ellenséges küldetést elvégezni, akkor ezt a megállapítást nem követik intézkedések.

Nem tekinthetjük véletlennek, hogy ez akkor történik, amikor a Magyar Út bázisa kiszélesítésével március tizenötödiki ünnepélyére készül, s azt sem, hogy egyszerre áll fel hét szerkesztő, de még a hivatalsegéd is. Nem haragudhatunk senkire. Nagyon nehéz a legellenségesebb sajtótermékek egyikénél dolgozni. Eddig is terhes volt. De menynyire! Akkor sem kaptunk újságírót, amikor a kormánytagokkal készült interjúinkat jelentettük meg. Egyiket sem Balaskó Jenő készítette. Féltek. Többen álnéven akartak írni, mert velünk éreztek, de a liberális tőkefölényben a kenyerüket féltették. Olvasóinkra rászóltak a villamoson, az újságárusok eldugták a lapot, némelyik megtagadta a terjesztését. És a kormány? Csak nézte.

No, de legalább a többi ellenséges lappal elbánt… Lecsapott a világméretű Maxwell-botrány közben a gazdátlanná vált Magyar Hírlapra – és megvette magának? A 19 vidéki, volt kommunista vezetés alatt álló, kezdettől fogva ellenséges lap ellen fellépett legalább úgy, hogy egy hivatalsegédet elhozott tőlük?

Nem. Mindig csak a saját bázisát rombolta. Ismeretes az a keserves huzavona, ahogyan az Új Magyarország felállt, majd elindult. Aztán nemsokára majdnem szétrobbant. Az olvasók elégedetlenek, jellegtelennek tartják és puhának.

Az ellenzéki lapok munkatársai anyagi biztonságban élnek. Az ÁVÜ és az állami cégek bennük hirdetnek, a kormányhivatalnok asztalán ott feküsznek a példányaik. Az állam legfőbb vezetői fényképes interjúkat adnak a Népszabadságnak, és ezen azokkal a szerkesztőkkel ülnek mosolyogva egy asztalnál, akik az elmúlt rendszerben is a Népszabadság vezető munkatársai voltak, és Grósz Károlytól Kádár Jánosig ők mosolyogtak vissza az interjúalanyokra. Nem sok ember figyel fel erre, de a szakma igen! Különösen a gyakornokok és a pályakezdők szemében van ennek különös jelentése.

Nem kell itt most mindent felsorolni, csak szerényen meg kell kérdezni, melyik ellenséges lap ellen indult hasonló akció? Hol lett csírájában elfojtva az ellenséges hang? Vagy melyik kormánypárti lap áll szilárdan a lábán? Melyiknek a színvonala üti meg a Népszabadságét? S ugyan miért nem? Mert akik tudnák, nem merik. Mit tett például a kormány a Magyar Újságírók Közösségéért?

No de térjünk vissza a történethez!

Balaskó Jenő, az MDF-frakció fizetett alkalmazottja, a Magyar Fórumnak immár csak volt, és a történés idején is már csak külső munkatársa kimegy a nyomdába, ahol a Magyar Fórumot nyomják, noha a Magyar Fórum ügyében semmi keresnivalója nincs ott, és amikor látja, hogy a nyomdászok „meg vannak rökönyödve” Farkas Elemér cikkén, fogja és beviszi főnökének, Kónya Imrének. Kónya Imre pedig minderről a legsötétebb pártállami időkre emlékeztető eljárásról később azt nyilatkozza, hogy „egy cikk nem magánügy”, és e sorok írója jutott mélyre, amikor az MDF háta mögött akar írni és cikkeket közzétenni a saját lapjában. De hát jobb, ha ezt is idézzük.

Kónya: „Ezúttal szintén az MDF-elnökség háta mögött akart egy cikket megjelentetni, amely javaslatot tartalmaz az MDF szétszakítására. Végül is a szerkesztőség ellenállása nyomán és néhány képviselő rábeszélésére a cikket az utolsó pillanatban kivette a lapból.”

Kónya Imre talán nem is érzékeli, milyen szörnyűség kerekedik ki abból, amit mond. Ebből a nyomdai „háttérmunkából” sűrűsödik össze a félelem füstköde, az a pánikszerű menekülés, amikor még az idős szerkesztőségi hivatalsegédnek is hirtelen kiújult a lábfájása, és csatlakozik azokhoz az újságíró kollégákhoz, akik politikai megfontolásból hagyják el a szerkesztőséget. Mert a Magyar Út számukra vállalhatatlan.

És a közvetlen összeköttetés a nyomda és frakcióvezetés között vállalható? Mi vagyunk azok, akik kétszínűen támadjuk a kormány politikáját? Elvárható volna talán ennek a kétszínűségnek a bemutatása. Miért kétszínűség az, hogy egy ilyen nyomdajáró kollégát nem kívánunk leültetni a miniszterelnökkel? Avagy az MDF-kormány melyik nagy ütközetéből, hadjáratából maradtunk ki? Nem vállaltuk az aláírást megtagadó köztársasági elnök elleni perbeszédeket? Félrehúzódtunk az igazságtételi harcból? Nem viselünk elég sajtópert? Nem ünnepeltünk meg minden valódi sikert? És mi volt a jutalmunk? Semmi. Észre sem vett bennünket a saját kormányunk. Nem adott egyetlen hirdetést sem, nem hatott oda, hogy az állami terjesztés ne legyen ellenséges velünk szemben. Ellenőrzött bennünket, megjelenés előtt szemlézte a lapunkat, s ereje teljes latba vetésével megszüntetésünkre tör, ugyanakkor, amikor támogatja a másik oldal sajtóját.

Az augusztus huszadiki „Néhány gondolat…” az MDF megerősödésére vezethetett volna. Meg is indult a belépési hullám a nyomában. Elsősorban az ellenzék működéséről és nemzetellenes magatartásairól rántotta le a leplet. Felmutatott valamit, amit a társadalom csak sejtett. Magyarázatot adott e történés homályos részére. Csak hát az MDF előbb finoman, majd egyre határozottabban elhatárolódott tőle. Az MDF centruma és elsősorban Antall József hőkölt vissza a tanulmánynak az ellenzéket és az ellenzék történelmi gyökereit elemző és feltáró állításaitól. Ha nincs az egyre keményebb elhatárolódás, ma nem volna Magyar Út, és az MDF szinte gondtalanul nézhetne a választások elé, mert egy-két párhuzamosan meghozott igazságtételi törvénnyel, a nómenklatúrát visszaszorító intézkedéssel már vissza volna állítva a ’90-es alaphelyzet, és a keresztény-nemzeti erők újra élveznék a társadalom jelentős részének bizalmát. Most pedig a szétszakadás szélén állunk.

A miatt a néhány mondat és kifejezés miatt, ami botránnyá dagadt?

Segítőkészséget, amelyben természetesen bíráló elem is volt jócskán, durvábban még nem utasítottak vissza. Most meg már kétszínűek is vagyunk, és csak a jó Isten tudja, mi minden nem leszünk még. De hát miért? Kinek az érdekében és miért folyik itt ez a játszma? Mert volt néhány, talán valóban nem eléggé meggondolt mondat, félmondat a tanulmányban? De hát több százezer olvasó nem azt értette meg belőle! Többen elismerték, hogy az írásból a helyzet beszél. Hát akkor?

Ne játsszunk most már zsákbamacskát! Hatalomra törni? Egy szétkergetett szerkesztőséggel? Ennyi meg nem értés közepette?

Teljesen logikus a kérdés: kinek és minek az érdekében történik mindez? Talán bizony az MDF és a kormány eredeti értékeinek érvényesítése céljából akarnak most kirekeszteni bennünket, magyar demokratákat és magyar utasokat egyszerre? Nem, ezt már nem lehet bebizonyítani, de még csak elhitetni sem.

Vagy talán az országos gyűlés a nómenklatúrával való kiegyezésre szólított fel, vagy a Fidesszel való ölelkezést és a liberálisoknak való helycsinálást határozta el?

Most már nincs helye óvatoskodó fogalmazásnak. Lakiteleken ’87-ben is és ’88-ban is nemcsak a fennálló hatalommal szemben, hanem az ún. demokratikus ellenzékből lett, s ma a két liberális pártban tömörülő lukácsizmus, landeszmannizmus és aczélgyörgyizmus ellen is fellépve, s ezektől nyomban a legdurvább támadásokat is elszenvedve állt fel az MDF! Ebből a különállásból és ebből a népi-nemzeti alapállásból lett rögvest az antiszemitizmus vádja. Ha tehát most az MDF vezetése kilöki magából és a pártból ezt az alapot, amely ma részben a Népi-nemzeti Körben, részben a Magyar Útban testesül meg, s amelyet a Magyar Fórum fogalmaz meg, kilöki csak azért, hogy a jövőben összeilleszthető legyen az SZDSZ-szel vagy a Fidesszel, akkor a Magyar Demokrata Fórum lényegileg megszűnik. Formailag fennmarad, még talán valamilyen kormányzati szerep is jut neki, de az a magyarságképviselet, amelynek természetesen lehet sok hibája, fogyatékossága, de amelynek hatalomban maradása híján senki sem állíthatja arcpirulás nélkül, hogy megtörtént a rendszerváltás – odalesz. Mert ugyan miféle rendszerváltás az, amelyben a magát nyíltan magyarnak vállaló egyénnek félnie kell? Mert most ez a helyzet.

A magyarság szolgálata és a magunk magyarságának megélése visszaszorul oda, ahonnan elindult, a búvópatakba?

Nem az egypártrendszer formális visszatérésétől kell tartani, és nem is a kézi vezérléses diktatúra újrakezdésétől, hanem az fenyeget, hogy a magyar nép veszíti el minden esélyét arra, hogy saját hajlamai, igényei szerint berendezett országban éljen.

Hál’ Istennek, sokan felismerik, hogy a Magyar Út nem más, mint ennek az esélynek az életben tartási kísérlete. Nevetségesen aprócska kérdés ebből a szempontból, hogy párt-e, pártkezdemény-e, vagy hogy mikor és minek a kebelében válik azzá. A fontos az, hogy van. S így az esély mégsem vész el.

1993. március 25.