vissza a főoldalra

 2015.05.29. 

Az ősi magyar hitvilág énekmondója

Szerkesztőségünk vendége a március 15-én Kossuth-díjjal kitüntetett zeneszerző-énekes, Tolcsvay Béla

Az a fajta művészet, amit én képviselek, nem a fősodorban van. Sokan foglalkozunk a magyarság ősi hitvilágával. Általában nem is veszik komolyan az ősi alapokon nyugvó művészeteket. Kis túlzással talán vannak, akik szent őrülteknek tartanak minket. Éppen azért tartom ezt a Kossuth-díjat mérföldkőnek, mert bár az én nevem szerepel a díjon, de hiszek abban, hogy ezzel az ősi magyar hitvilág többi képviselőjét – Varga Csabától kezdve Kis Dénesen és Andrásfalvy Bertalanon át egészen Szelestey Lászlóig – elismerték.

 Hogyan kezdődött?

 – Nagyon messzire kell visszamenni az időben. 1974-ben a tolna megyei Kakasdon egy óvónőtől, Fábián Ágostonné Márika nénitől hallottam az Égig érő fa című népmesét. Rendkívüli hatást gyakorolt rám, miként a szintén 1974-ben Erdélyben és a Gyimesekben szerzett élményeim is, melyeknek során ráébredtem, hogy az ősi, archaikus világ a mi igazi világunk. Mindenféle értelemben. Zenei pályám elején a show-business, a mutatványos üzlet képviselője voltam. Sok más zenésztársammal együtt pontosan tudtam, hogyan kell délután kettő és öt óra között megírni egy olyan nótát, amelyre majd csápolnak a hallgatók, és amit könnyen el lehet adni. A sikerek ellenére valami nem stimmelt. Éveknek kellett eltelnie, mire megfogalmazódott bennem, hogy mást kellene csinálnom. Ez egy nagyon nehéz lelkiállapot. Nem játék, ebbe akár bele is lehet pusztulni lelkileg, fizikailag. Miután Isten és a mellém rendelt barátok segítségével sikerült nagyon mélyről felállnom, rá kellett jönnöm, hogy többé nem mondhatok egyebet, csak azt, ami kikívánkozik. Azóta nem fecsérlem az időt semmi másra, csak arra, amire a hívást érzem. Ez pedig nem más, mint a magyar kultúra védése, ápolása, valamint az archaikus, magyar hitvilág megismertetése, tőlem telhető népszerűsítése.

 Fogékony-e ma a társadalom, az archaikus magyar hitvilág értékeire?

 – Nehéz megítélni, mert a legtöbb helyről a szenny, és a szemét ömlik az emberekre, az értéktelen, silány dolgok szerepelnek mint igazodási pont. Ez már évtizedek óta így megy, és ilyen körülmények között még az is nehéz feladat, hogy egyáltalán az ingerküszöböt átlépjük a saját művészetünkkel.

 Néhány éve a kultúra eltűnésének veszélyéről beszélt egy interjúban.

 – Nem alaptalanul mondtam, amit mondtam, ma mégis úgy látom, hogy van remény, és megvan a fogékonyság a fiatalokban. Nemrégiben Budán, a MOM Művelődési Házban a Nemzeti Táncszínház lépett fel, s a közönség mintegy hetven százalékát tiszta arcú fiatalok alkották. De említhetem a Mária Út zarándoklatot is, amelyre a szervezők felkérésére én is toboroztam. A zarándoklaton részt vevők Mariazelltől Csíksomlyóig háromszor megkerülik a Kárpát-hazát, és mindezt jó célok érdekében.

 Újabb művek készülnek?

 – Igen, május 9-én volt az ősbemutatója az Aranyfényű Asszony című népi szertartásjátéknak. A bemutató Vereben, egy kicsiny Fejér megyei községben volt, a Vereb Vitéz Napja elnevezésű, egész napos rendezvény keretében. A hallgatóság pisszenés nélkül, csendben nézte végig a darabot a focipálya mellett, ahol bemutattuk, a helyszín az előadás idejére szinte templommá változott. Mindezek a példák jelzik: hiába a ránk ömlesztett szenny, az emberek egy eléggé jelentős részének igenis helyén van az értékrendje, és hála Istennek, egyre több közülük a fiatal. Ebben a kérdésben is kiemelendő a mi felelősségünk, a művészek, alkotók felelőssége. Értéket kell teremteni, és minden alkotói képességünkkel, adományunkkal az emberek lelkét kell nemesíteni. Ez nem csupán feladat, ez kötelesség is.

 Hogyan dolgozik, mi a titka egy új dal vagy színpadi mű megszületésének?

 – Úgynevezett cédulás ember vagyok, ha eszembe jut egy gondolat, egy dallam, egy sor, egy szövegötlet, azonnal feljegyzem. Ez az induláshoz elég. Előnyömnek érzem, hogy akár sok év után is tudok folytatni egy félbemaradt dalt, vagy be tudok fejezni egy művet. Hál’ Istennek remek környezetben élek, nem messze a Velencei-tótól, a Fejér megyei Pázmándon. Életem egyik legjobb döntése volt, mikor otthagytam Budapestet és kiköltöztem vidékre. Alig negyven kilométerre vagyunk a fővárostól, itt mégis alapvetően más az életminőség. Feleségemmel egyetértésben az életmódunkban is az archaikus felé fordultunk. Magunk termeljük meg ennivalónk egy részét, nem vagyunk hálózatfüggők, például sparhelttel is fűtünk. Nagyszerűen érezzük magunkat, szemernyit sem hiányzik a város zaja.

 Ha jól emlékszem a hatvanadik születésnapján arról beszélgettünk, mennyire szeretne egy kimondottan gyermekeknek, fiataloknak szóló darabot írni. Elkészült a mű?

 – Igen, elkészült. Beszélgetésünk elején említettem az 1974-es emlékfát Kakasdon, majd a Gyimesekben – ahol a fák valóban az égig érnek – megkaptam az ihletet a műhöz. Ennek az ihletnek a termését szerettem volna továbbadni a mai gyermekeknek. A kétrészes daljáték címe Ég ígérő fa, amelynél nem véletlen az írásmód. A műsor gerincét a magyar népmesekincs legősibb darabja, az Égig érő fa adja, mely az élet, a természetes élet igazi rendjére tanítja hallgatóit. A színpadi műnek is ez a legfőbb üzenete. 2011. augusztus 27-én Máriaremetén tartottuk az ősbemutatót. 5000 ember volt jelen azon a gyönyörű helyen, a Kisboldogasszony Bazilika kertjében. A színpadi produkcióban részt vett a Téka Népzenei Együttes, a solymári Cédrus Táncegyüttes, a főszerepeket pedig Heinczinger Miklós, Török Tilla és Tárnoki Beatrix játszották. Rajtuk kívül természetesen saját zenekarom, a Tolcsvay Trió is közreműködött. Hatalmas sikere volt, miként később Kisvárdán és Diósdon is, és már DVD-n is kiadtuk. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy nem egyedüli alkotóként jegyzem az Ég ígérő fát. A zenéjét egyedül szereztem, a szövegeket viszont egy fiatal lánnyal, Béres Melindával írtuk közösen, az én ötleteim alapján. A darabban egyrészről benne van az ősiség, a régi, égi rend iránti feltétlen tisztelet, másrészről pedig a mai élet kritikája is. Én magam életem talán legfontosabb művének tartom, és nem zárom ki, hogy a Kossuth-díj odaítélésében is szerepe van az Ég ígérő fának.

 Említette, hogy a Tolcsvay Trió is közreműködött a darabban. Hány éve zenélnek együtt?

 – Czipó Tiborral negyven éve állunk közös színpadon, Egri László pedig több mint húsz éve csatlakozott a Tolcsvay Trióhoz. Azóta ugyanaz a felállás: Tibor énekszóval és basszusgitárral, László szólógitárral, magam pedig a 12 húros gitárokkal és énekszóval teszem hozzá a magamét a közös produkcióhoz. Az egyik legrégebben működő zenekar vagyunk, ma is aktívan tevékenykedve.

 A művészek általában érzékeny emberek, így gyakori közöttük a sértődés, a harag, ami különváláshoz vezet. Mi az, ami most már több évtizede egyben tartja a Tolcsvay Triót?

 – A szeretet, a megbecsülés és a tisztelet, amit egymás iránt érzünk, és ami igazi alkotói és előadói légkört teremt számunkra. Nagyszabású turnéink már nincsenek, ám a mai napig rendszeresen hívnak bennünket, mi pedig örömmel megyünk bármerre, ahol szívesen hallgatják egy szolgálatos énekmondó és zenészbarátai muzsikáját.

Értéket kell teremteni és az emberek lelkét nemesíteni.

Kovács Attila