vissza a főoldalra

 2015.05.29. 

Hubay Miklós: Elnémulás

Az Ivancsics Ilona és színtársai előadása

Évek óta működik egy színtársulat Szentendrén, az Ivancsics Ilona és színtársai, országos, sőt határon túli hatókörrel. Egyre gazdagodó programukra fölöttébb érdemes figyelni. Mert az igazi igeterjesztés – így van ez századok óta – mindig túlmegy a szórakoztatáson. Fölráz, figyelmeztet, a vesébe mar. A színpadra kerülő mű, lett légyen álomvilág vagy valóság, mindig a kor tengerén hullámzik. Mának szóló figyelmeztetéssel: a világ csak addig világ, amíg az ember föl nem falja saját magát. Ha csupán a nincs az érték – van filozófia, amely ennek a „tudományát” magyarázza –, az igazi truppnak evvel szembe kell állítania a vant. Mert Illyéshez igazodván, azzal, hogy a pesszimista kimondta – néven nevezte – a bajt, a belőle való kikecmerkedés, vagyis az építés is be fog következni.

Hubay Miklós zseniális, drámai életművét befejező haláltánca előtt azért is kellett mindezt fölvillantani, hogy lássuk a tét komolyságát. Az emberiséget fölriasztó – éberségre figyelmeztető! – harang értünk szól. Nem csupán a „nyelvkárosultakért” (Sütő András), hanem minden olyan kis és nagy egyedért, aki szívén érzi a torkon vágott nyelvek, az elnémított kisebbségek-nemzetiségek drámáját.

Egész, oldalakat megtöltő legendája van a darab születésének – miképp veszítette el az író Brazíliában a félig-meddig kész kéziratot, baráti unszolásra hogyan írta meg újból, hogy friuli nyelven (mindössze ötvenezren beszélik) Itália kék ege alatt előadathasson stb. –, ám az ihlet szinte a gyerekkorba húzódik vissza. A nagyváradi születésű író véghetetlen fájdalommal nézte, hogy az impériumváltás után az idegenek miként szabadítják meg a gimnáziumot szertárától és könyvtárától. „Hogyan is fogok én tovább tanulni magyarul szülővárosomban?”

Az egyetemes fájdalom végig sajgott az életművön, s ha az olykor álomba-feledésbe-közönybe merülő magyar színház Hubay Miklóst csak nagyritkán emeli is pódiumra, a jól játszható, jól mondható, a katarzist sosem nélkülöző Hubay-dráma él. Ha a rendező és a színészek jól fogják a mesébe burkolódzó igazságot – már pedig a szentendrei társulat megrendítő erővel tette a dolgát –, a helyi szín világüzenetté válik.

Egyetlen, evvel-avval (álomjelenettel, a meg nem született lány föltámasztásával) kiegészített „felvonás” elég arra – a sűrű egyfelvonásos játszási ideje másfél óra –, hogy kínná fejlődjék a gyönyör. Hogy az emberiség meglopása – minden halott nyelvvel szegényebbek leszünk –, valódi, a kis és a nagy nemzeteket egyként megrázó tragédiává váljék. A darab helyszíne lehetne akár a világűr is, de Hubay lejjebb szállította a terepet – talán azért is, hogy a sikoly az egek egébe hangozzék. „Történik napjainkban, bárhol, ahol létében van fenyegetve egy nyelv, s benne: az emberiség lángelméjének megismételhetetlen csodája…”

Két férfi – Renegát, a nyelvét megtagadó, pénzért a győztesek mellé álló zsarnok és Patrick, a magyar nyelvet csak fóliánsokból, könyvekből tanuló jezsuita szerzetes –, s egy nő (nomen est omen: Aleluja) csatája, létért, szabadságért, szerelemért, önbecsülésért való küzdelme zajlik a színpadon. Betonbunkerban, pincében, a világtól elzárva. Fönt a győztesek esznek-isznak, dorbézolnak, a bűnmegbánást nem tudván, ricsajos zenével „simogatják” lelkiismeretüket, míg lent, a pokolban Aleluja vár a kivégzésére. A nő egyetlen élő képviselője a magyar nyelvnek – Hubay abszurdjába itt többek közt a csángók sanyarúsága is belejátszott –, akinek csupán azért kell meghalnia (egy nagyhatalom mondotta ki fölötte a halálos ítéletet!), mert anyanyelvén, a virágokat szólítva, születendő gyermekének mesélve stb. akart megnyilvánulni.

Aki érti a darab végén a nőt és az emberséget-kisebbséget elsirató Patrick imáját – „»Add meg nekünk ma…« És add vissza az anyanyelvi iskoláinkat! Az egyetemünket! És vedd le rólunk ezt a szájzárat!” –, az előtt a világosnál világosabb lesz (furcsa közép-európai sors!), hogy mire is megy ki a játszma. Renegát poétikus ízekkel is megrajzolt bunkója a darab legerősebb karaktere. A meg nem született, hogy végre lehessen hajtani a halálos ítéletet, végül is kikapart gyermeknek ő az apja. Eltitkolta, „lenyelte” az anyanyelvét, durván viselkedik az őrzésre rábízott nővel és a megmentésére küldött tudós jezsuitával, ám a végén mégis megszólal lelkiismerete: meg akarja szöktetni Aleluját, s noha már lehetetlen, újjá akarja evvel a cselekedetével építeni a holt közösséget. A zsoldos katona kíméletlen áruló – miként nevezi magát, a „túlélés szinonimája” –, de könyörtelenségében is pislákol valaminő emberi.

Aleluja tízéves kora óta meglopott, megtiport, végül anyaságra kényszerített nő. Lelkének húrjain különleges zene szól – a drámaíró költői jellemábrázolása itt is elsőrangú –, testvére a virágoknak, a csillagoknak, királya az anyai érzésnek. Amit rámért a világ – az övétől elütő minőséget lekaszabolni akaró hatalom –, az gyalázat, sárba tiprása a legelemibb, az embert emberré tevő érzéseknek. Tragédiája – világfájdalom. Meg nem született gyermekéhez intézve szavait: „Bölcsőd voltam, kismadaram, és koporsód lettem”.

Patrick, a fiatal jezsuita, csüng a magyar szón, élvezi a nyelvi libikóka szófordulatait, vigasztalja az ő lelkét is megérintő nőt. Elfut a világhoz – a különböző világszervezetekhez – panaszra, hogy az áldott állapotban lévő anyát nem lehet kivégezni, így a nő – minden jó szándék ellenére – csupán az abortusz után kerül a vesztőhelyre. Avval, hogy Renegát gúnyosan szól a humánumát szóval-tettel kinyilvánító Patrickhoz – „A népjogok védőinek a csontjait nemzetközi bizottságok kereshetik szerte a tömegsírokban” –, korunk világállapota mindennél tisztábban áll előttünk.

Török Tamás, a rendező – jelmez: Harák Judit; zene: Vágner Puskád Péter – ritmusos, kitűnő színészvezetéssel megalapozott előadást vitt közönség elé. Egy nagyon is dicsérhető találattal: a Meg nem született lányt – Török Anna érző-lélegző figurát alakított – életre keltette. Méghozzá dallal, muzsikával, hiszen ő valósította meg a sok szenvedésen keresztül ment mártír anya álmát: a szívből jövő ének zsarnokságot lebíró eszköz is lehet. Frappáns volt a színész álomjelenetben való éneke, s nem utolsósorban a boldogságon túli néma ének is.

Az Elnémulás két pillére: Aleluja (Ivancsics Ilona) és Renegát (Almási Sándor Jászai-díjas). A tökéletes, szenvedésében, kivetkőzésében is kívánatos nő valósággal hozzánő környezetéhez: egy darab lesz a kerevettel, a kereszttel, a cigarettával, és utált-gyűlölt-megvetett férfi-társával. Mozgásában angyali kűrök és visszeres „tánclépések váltakoznak. Ivancsics Ilona teste minden porcikájában éli a szerepét – nyüszítésében is, énekében is, „udvarló” mosolyában is ott a diadalmas nő, aki csupán az Isten előtt hajol meg, bár ez sem annyira biztos –, ám sem a zsarnok, sem a zsarnoki idő nem tudja megtörni.

Almási Sándor összetett alakítást nyújt. Lénye, bunkósága, durvasága, néha megnyíló szíve különös karaktert ruház Renegátra. A színész mozgásformájában – fölgyorsulásaiban, megcsihadásaiban stb. – ott a gyilkos és ugyanakkor – meglepően hangozhat – a hatalom hívásának bedőlő áldozat is. Egyszerre gyűlöljük és utáljuk, noha lelke virágos napjait – mikor is népmentővé akar válni – bűnbocsánatként ugyancsak fölfoghatjuk.

Patrick különös figura, lélekmentő humánuma, segítőkészsége szinte arcára van írva. Mintha csupán arra született volna, hogy helyreállítsa – a jókat megjutalmazva, a rosszakat megbüntetve – a világ rendjét. Fábián Szabolcs visszafogottan, zavarodottan, félősen, a magyar nyelv szekerét tolva és Aleluja megrekedt „hintaját” kiemelve a sárból – a költői hiedelemvilág humánuma Hubaynál evvel a figurával tetőzik be – állt az igazmondás vártáján.

A szentendrei Pest Megyei Könyvtár színháztermének színpada épp egyszerűségében hatott. Egy fölfelé vivő lépcső, egy asztal, egy kerevet, egy szék – szinte ennyi volt a félelmetes bunkert elénk idéző helyszín. Az éneklő Meg nem született lány pódiumán szinte az égben landolt, míg az áldott állapotban lévő anyja, Aleluja sokszor – megalázás-szimbólumként – a padozatra volt kényszerítve. Mégis, e a rendező által kitalált pózokban lehetett észlelni – letagadhatatlanul – összefonódásukat, egységüket. A szentendrei Elnémulás kitűnő munka, már most – reménykedjünk a jövőben! – világkörüli, főképp a kisebbségeket magához ölelő útra indulhat.

Szakolczay Lajos