vissza a főoldalra

 2015.05.29. 

Jövőutak:
Az Orbán-kormány, a Fidesz és Magyarország

Tézisként abból induljunk ki, hogy a 2010-es, majd 2014-es választások elsöprő erejű uralását, nem a kampány, vagy a politikai kommunikáció hozta. Ebben – véleményem szerint – három tényező játszott szerepet: az ellenzék önpusztító alkalmatlansága, Orbán Viktor mint az egyetlen cselekvőképes politikus képe, illetve Orbán Viktor kezdeményezéseinek magyarbarát indíttatása.

Ezeket a választók jelentős része világosan látta, sőt érezte. A fenti hármas átérzése, függetlenül a kampánytól vagy az egész rendszer politikai megnyilvánulásaitól nem hagyott lehetőséget, hogy a választók nagy többsége másra ikszeljen.

Orbán Viktor mint az egyetlen cselekvőképes politikus képe pedig nem az imidzsteremtés mestermunkája, nem a kampánytanácsadók, PR-szakemberek és beszédírók zsenije, hanem Orbán Viktor személyisége.

Ez a személyiség, megfelelő konstellációban, alkalmasnak bizonyult, hogy a Max Weber-i karizmatikus uralkodás gyakorlatát, vagy hogy a Századvég munkatársainak kedvesebb legyen, a Tilo Schabert-i autokratát megszemélyesítse.

A megszemélyesítés azonban csak egy kép, mely a személyiségen keresztül kivetül a társadalomra. A kormányzás valódi tartalma nem ezen keresztül, hanem az uralkodás következményei, az intézkedések tényszerűségén keresztül hatnak.

A fenti tények akkor köszönnek vissza jó érzéseket keltve a választókban, ha a világról alkotott homályos, eltérő, sokszor zavaros képzeteikkel alapjaiban mégis egyeznek. 2014-ig ez az egyezés lényegében fennállt. Sorolhatnánk azokat az intézkedéseket, melyek az egyezést elősegítették, kezdve a bürokrácia visszaszorítására tett kísérlettől, a bankok megregulázásán keresztül, a költségvetés egyensúlyának varázslatszerű megteremtéséig.

A folytatólagos siker az uralmi struktúrát üzemeltetőkben azt az érzést mélyítette el, hogy tulajdonképpen a struktúra jó irányú mozgatásához minden ismerettel rendelkeznek. Többször nyilvánosság előtt is kifejtették a hatalmi udvarhoz tartozók, hogy olyan politikai tudás, politikai izomzat (G. Fodor) halmozódott fel rajtuk, mely tudás alkalmassá teszi őket a rendszer mindenkori működtetésére.

Ennek a tudásnak az egyik sarkalatos pontja, a közélet tematizálásának képessége, mely a tudás birtokosai szerint lényegében megenged bármit, az egyetlen szempont, hogy uralja a közbeszédet.

A tudás birtokosainak lelkében kialakult az a kép, hogy tulajdonképpen a rendszer valódi működtetői ők, hogy tulajdonképpen az autokrata, a karizmát hordozó személy inkább teher, mint előny. Többségében elmaradt a felismerés, hogy Orbán személye nélkül ez a rendszer nem létezne, a tudás hordozói pedig a hatalom közelébe se kerülhettek volna.

2014 őszén az amerikai hírszerző közösségben megszületett a döntés, hogy Orbán Viktor rendszerét megborítják, hogy a kétharmados hatalmat megnyesegetik és létrehoznak valamiféle ellenpólust. Az előbbi, a nyesegetés sikerült, az utóbbi, Goodfriend úr minden erőfeszítése ellenére, kudarcot vallott.

A mindenkori karizmatikus hatalom gyenge pontja, minden társadalmi előnyével együtt az, hogy a kivetített karizmatikus egyéniségbe vetett hit adja a hatalom hajtóanyagát. Ha ez a hit elbizonytalanodik, akkor nemcsak a hatalom megszemélyesítőjének népszerűsége csökken, hanem maga a rendszer kezd válságjeleket mutatni. Ez egyfajta spirált indít el. A karizmába vetett hit tovább csökken, a válság egyre jobban mélyül, a tudás birtokosainak többsége egyre inkább biztos abban, hogy az uralom megszemélyesítője teher. Bizonyos idő elteltével ez az érzés szétterjed a társadalomban és a rendszer végül összeomlik.

A tudás birtokosai Goodfriend úr akcióira nem tudtak válaszokat kidolgozni, illetve olyan eszközökkel próbálták visszaszerezni az uralmat a közbeszéd felett, mellyel az Orbánba vetet hitet csökkentették.

Most a fent említett spirál elején járunk.

A spirál megállítására tett kísérlet, a kétségtelenül létező társadalmi kérdések, a halálbüntetés méreginjekciójának megkocogtatása, illetve a menekültkérdés kiemelése – véleményem szerint – nem alkalmasak a spirál forgásának lassítására.

Az ilyen típusú válságokat a karizmatikus vezetők nem tudják kommunikációs kampányokkal feloldani. Éppen azért, mert a hit elvesztésének elsődleges oka, hogy a választó azt érzi, hogy a kimondott, leírt szavak és a valóság között jelentős űr tátong. Ezt az űrt csak cselekvéssel lehet betölteni. Természetesen a cselekvést kommunikálni kell, de csak a cselekvést. A karizmatikus vezetőnek a válságban egyetlen lehetősége arra, hogy kinyilatkoztatásainak súlyát visszaszerezze, hogy minden mondata mögé tények sokaságát pakolja.

Az 1962-es választásokon a baloldal megerősödött Franciaországban, így de Gaulle népszavazással érte el, hogy közvetlenül válasszák újra. Az algériai válság utáni időszakban ugyanabba a spirálba került, mint most Orbán. Az erre adott válasza, a „Politique de grandeur” tulajdonképpen visszatérés volt egyfajta ideologikus kormányzáshoz, mely Franciaország nagyságát hirdette és melynek két fókuszpontja volt: a francia gazdaság mindenáron történő talpra állítása, francia nagyberuházásokkal, valamint a francia hadsereg erejének növelése.

Utóbbit végül az atomfegyver megszerzésével sikerült elérni, de a francia termelő vállalkozásoknak számolatlanul és sokszor irracionálisan osztogatott pénz a XIX. század óta példátlan gazdasági fellendülést hozott az országnak.

De Gaulle ezzel tudott kijönni a spirálból.

Margaret Thatcher a vasárnapi nyitva tartásáról szóló törvényt akarta elfogadtatni az Alsóházzal 1986-ban. Talán kissé meglepő, hogy a konzervatív politikus éppen engedélyezni akarta a boltok vasárnapi nyitva tartását, de a Konzervatív pártból 72-en a tervezet ellen szavaztak. Ez volt Thatcher egyetlen veresége az Alsóházban, azonban jól mutatta, hogy vesztett tekintélyéből. Szerencséjére az Egyesült Államok nemsokára Líbia bombázásába kezdett, így a keménykezű vezető kommunikációs bravúrok helyett újra aktív cselekvésbe kezdhetett.

Bár Thatcher népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint folyamatosan pártja népszerűsége mögött járt, mégis 1979-től 1990-ig állt a szigetország élén. Minden válság, minden karizmavesztő spirálból egyszerűen cselekvéssel és kevés kommunikációval tudott kijönni.

Úgy tűnik, hogy ezekből az öngerjesztő spirálokból nehezen és némi szerencsével lehet csak kikerülni de az egyik leghatékonyabb módja a visszafordulásnak, ha a közélet tematizálásának kommunikációs kísérlete helyett, a közösség, a nemzet életében fontos és a választók nehezen kifürkészhető gondolataival valamennyire összhangban lévő cselekvés indul el, méghozzá inkább ideologikus, mint hatalomtechnikai alapon.

A kis- és középvállalkozások talpra állítására ugyan kismillió program született, de a Matolcsy-féle növekedési hitelen kívül jelentős eredményt egyik sem tud felmutatni. A növekedési hitel nagyszerű ötletét a kereskedelmi bankok – mint elosztószervezetek – tehetetlensége és ostobasága sok arra érdemes vállalkozásnak elérhetetlenné tette. Most nem látszik más lehetőség, mint az elosztórendszerek bürokratikus okoskodását félredobva, számolatlanul önteni a termelő, értéket létrehozó vállalkozásokba a pénzt, akkor is, ha semmi biztosíték nincs rá, hogy az egyes projektek valóban piacképesek.

Ezen kívül jó cselekvési téma lehet, a katasztrofális állapotban lévő Honvédség és a nem létező hadiipar megszervezése. A nulláról ugyanis relatíve kis befektetéssel lehet több száz százalékos fejlődést mutatni.

A példaszerű ötleteken túl persze számtalan lehetőség adódhat a megfontolt, nem rohanó, nem mindenáron eredményt felmutatni akaró kormányzás kiteljesítésére.

Az Orbán-kormány hatalmas eredményeket ért el az elmúlt 5 évben. Ezek az eredmények messze felülmúlják az elmúlt húsz év bármely kormányának teljesítményét. Mindezen eredmények alapja a karizmába vetetett hit volt.

Ez a hit ma még létezik, bár tömegével jelentek meg a bizonytalankodók. Őket meg kell erősíteni megfontolt cselekvéssel, és a magyarság – bizony – ideologikus alapú támogatásával.

Nem látszik, mert nincs olyan személyiség a magyar közéletben, akinek hasonló felhajtó ereje lehetne. Itt már nemcsak Orbán Viktorról mint politikai személyiségről vagy mint emberről van szó, hanem arról a lehetőségről, hogy Magyarország képes-e tartós fejlődésre és fennmaradásra. Vagy végül kiaknázatlan marad a modern Magyarország talán legnagyobb lehetősége.

Csorja Gergely