vissza a főoldalra

 2015.05.29. 

A félelem bére

A félelem szaga címmel jelent meg glosszánk tárgya. Ha minket kérdeznek, azt javasoltuk volna, inkább a félelem bére címet válasszák, mert félni összehasonlíthatatlanul jövedelmezőbb és divatosabb is manapság. E bűvszó jegyében egyre több olyan publikáció jelenik meg kormánypárti politikusok közeléből szerzett bizalmas, belső infókra utalva, ám pontos, ellenőrizhető forrás megjelölése nélkül, mint amilyen a hirtelen lépést váltó, korábban keményen kormánypárti MNO-on közölt Lukács Csaba cikke.

A lap újságírója állítja, „félnek beszélni a háttéremberek” „az országban a félelem szaga terjeng” „de félnek a kormánypárti politikusok, a felelős beosztásban lévő hivatalnokok, a szakértők és tanácsadók. A belőlük korábban sugárzó önbizalom és tettrekészség már a múlté: elbizonytalanodtak, és immár nincsenek ellenérveik”. Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, meddig a szem ellát puszta földön égen: ő Lukács Csaba újságíró, aki jól beolvas a felsoroltaknak, egy kalap alatt mindenkinek mondja bele a szeme közé, hogy sürgős és radikális változtatásokra volna szükség. „Valami nagyon elromlott abban az érték- és érzelmi közösségben, amely kétszer is kétharmados győzelmet hozott a polgári oldalnak.” Korábban nem volt jellemző a „lapítás és a sunyiság, az emberek bátran kiálltak az általuk vallott értékek mellett akkor is, amikor ez egyáltalán nem volt kifizetődő”. Most tehát a „csak parancsra cselekedtem felmentésében ne reménykedjenek, ha engednek a buta agresszivitásnak, a mindenen átgázolás logikájának, s közben lemondanak a gondolkodás és mérlegelés luxusáról csak azért, mert féltik az állásukat, a státusukat.” Vajon méltányolható mindenkit, aki nem hajlandó nyilvánosan rúgni egyet a kormányba a diktatúrákat kiszolgáló pártkatonákhoz hasonlítani? Reális leírása a helyzetnek, hogy most és itt a fortélyos félelem igazgat? Megnyugtató, hogy Lukács Csaba még eme szörnyű időkben is ilyen bátor.

Távol álljon tőlünk, hogy magunkat olyan fontos, korábban kegyelt, kormánypárti bennfentes embernek tételezzük, mint a Nemzetben publikáló úr, mégis munkánkból adódóan alkalmunk nyílik néha találkozni, kérdést feltenni, s ha a válasz nem meggyőző, kétkedésünket megosztani a fent felsorolt csoportba tartozókkal. Soha nem éreztük, hogy halált megvető bátorság szükséges munkánk végzéséhez. Hogy mást ne mondjunk, legutóbb, mikor éppen e célból igyekeztünk egy tisztségviselőhöz, a parlamenti folyosón szembejött Magyarország miniszterelnöke. Semmi különös változást nem észleltünk rajta, pont olyan udvariasan köszönt jó előre, mint máskor, nem volt abban megjátszottság, éppen ellenkezőleg. Orbán ugyanaz a közvetlen ember maradt, akivel számtalanszor összefuthattunk az Országház folyosóján, akár 1998 és 2002 között, akár ma. Sőt mi még jól emlékszünk a 2014-es év végére is, amikor nyilvánosan faggatták a miniszterelnököt, miért békétlenkednek, miért bírálják olyan keményen egymást a kormánypárt politikusai, illetve az ún. holdudvar emberei? Orbán józan ésszel akceptálható választ adott: nem az a lényeg, hogy a Fidesz és környéke, politikusok és vállalkozók jól érzik-e magukat. Egyedül az ország a fontos. „Ha az ember egy tisztességes házban akar lakni, akkor nem érdekli, hogy a kőműves, a burkoló meg az épületgépész kedveli-e egymást, mert azt szeretné, hogy legyen villany, fűtés meg víz, meg működjenek a nyílászárók.”

 Mi történt ezóta, lemaradtunk volna valami fontos eseményről? „Nagyon úgy tűnik, értékelvű közösségünket túszul ejtette egy erkölcsre és etikára túl sok figyelmet nem fordító, kizárólag a hatalomra koncentráló, arccal a pénztár felé forduló szűk csoport.”

De miért nem in medias res? Szóval miért nem ezzel kezdi a szerző tesszük fel a kötelező kérdést: minek a sok körítés? Amennyiben nem blöfföl, ezt a kijelentését konkrétum kell kövesse. Felsorolás. Név szerint látni akarjuk az elkövetőket! Ellenkező esetben ez a vélemény rovatban leközölt különös írás bennünk minimum gyanút kell hogy keltsen. Azon túl, hogy boldogabb időkben egy ilyen súlyú, esetleg alaptalan vád vért kívánt, eltöprengünk: nincs vajon köze ennek a hirtelen támadt félelem felismerő képességnek ahhoz, amit a napokban Csintalan Sándor az Echo tévében elmondott? Hogy a 2014-es választásokat követően bizonyos anyagi lehetőségek kényszerű korlátozása hozta felszínre az idén februárban kulminált pontos részleteiben nem feltárt viszályt? Csintalan vagy nem fél, vagy nem érdekli a félelem bére. Kiáll Bayerral szemben, és azt állítja, tudja kiknek köszönhető a belső konfliktus. Megnevezi a szerinte a probléma megoldása helyett annak exkalálásában érdekelt két ármánykodót: Liszkayt és Csermelyt. Tulajdonképpen miattuk került veszélybe 300 sajtómunkás egzisztenciája – mondja. Ez elsőre nem tűnik objektív következtetésnek, hiszen 2015 kora nyarán a tömeges eltávozások ellenére a Simicska Lajos tulajdonában lévő orgánumok működnek. Megjelenik naponta a Magyar Nemzet, sugároz a Hír Tv, szól a Lánchíd Rádió stb. A médiabirodalom belső ügyeire rálátók szerint továbbra is kapja a hirdetéseket a Közgéptől a Népszava, a Népszabadság, a Klubrádió, mint korábban. Kenyérgondjaik nincsenek. Nekik.

Mi nem vagyunk és korábban sem voltunk úgy eleresztve, hogy hozzá ne szoktunk volna a córeszhez. Ezen mi nem csodálkozunk, tulajdonképpen csak magunkra vethetünk, ha véleményünk kifejtésénél nem az számít, hogyan állt korábban a „lészínvonal-mutatónk”, s ehhez képest hogyan áll ma. Az ellenérdekelt sajtó által előszeretettel tálalt, újra és újra felmelegített Lázár és Tarlós, Lázár és Csányi, Lázár és Rogán, Lázár és Pokorni, Németh Zsolt és Szijjártó stb. vitákban azért nem nyilvánítottunk véleményt, mert teljes mértékben osztjuk Orbán álláspontját: most a mi személyes szimpátiánk nem számít, érdektelen, hogy a vitázók közül ki a favoritunk; egyedül az ország eredménye a fontos. Amit még az Economist is elismer. Az azonban számunkra egyenesen undorító, amikor abban a pillanatban, ahogy akár egy szitokszó is elhangzik bárki, korábban pozícionált szájából, az illető azonnal, mint hős jelenik meg a liberálbolsi és újabban a Simicska által tulajdonolt sajtóban. Azt a! Milyen jól odamondott az Orbán kormánynak, az urizálóknak! „Tudnék neveket mondani gyanúsan hamar meggazdagodott politikusokról, bicskanyitogatóan lemutyizott közbeszerzésekről, vagy látszólag semmit sem csináló, ám valami ismeretlen okból mérhetetlenül nagy befolyással bíró emberekről.” „De talán nem a nevesítés a lényeg”: maszatol a szerző korábbi állításán. Dehogynem. Néven nevezni, Nagy Gáspártól tudjuk, erkölcsi parancs. Aki nem pletykalapok hírei alapján háborog, bizonyítékkal bír, miért nem lép? Hiszen azt írja, maga mellett tud egy újonnan összeállt nagy félelemközösséget, tehát sugalmazás, besározás helyett, pont a nevesítés lenne a lényeg. Gondoljunk csak bele, a tisztánlátás miatt milyen nagy jelentőségű a nevesítés: itt van például mindjárt ez a napilap, melyben ez az írás megjelenhetett, ha nem lenne nevesítve, mint Magyar Nemzet, még azt hihetnénk, hogy a Népszabadságot vagy a Népszavát olvassuk.

czyla