vissza a főoldalra

 

 

 2015.03.06. 

Négy évtized kommunista uralom eredménye: kegyetlen terror és elvesztett emberi tartás

A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára

Az egyetemes történelem legborzasztóbb társadalmi és politikai rendszere, a kommunizmus Magyarországon 1919-ben mutatta meg először magát. A Tanácsköztársaság történelmi léptékkel nézve nagyon rövid ideig, mindössze 133 napig tartott, ám közel 600 halálos áldozatával és tomboló terrorjával mégis tökéletesen leképezte a kommunista gondolkodásmód és hatalomgyakorlás minden aljasságát, képmutatását és ferdültségét, egyben pedig előrevetítette azt is, hogy mi vár Magyarországra akkor, ha a kommunizmus egyszer hosszabb távra is uralomra jut.

Ez a nem várt esemény be is következett 1945 után, amikor a II. világháború lezárását követően hazánk – Közép- és Kelet-Európa más országaihoz hasonlóan – a szovjet érdekszférába került, amely meghatározta országunk politikai berendezkedését is. A négy évtizeden át tartó kommunista uralom mérhetetlen károkat és rombolást okozott az országban, és a magyar emberek lelkében. Bár a bő negyvenéves időszakot többféleképpen is szakaszolni lehet, alapvetően mégis két, nagyjából húsz éven át tartó szakaszról érdemes beszélni. Az első jellemvonása a nyílt és közvetlen terror, valamint az ellenzékieknek titulált személyekkel, társadalmi csoportokkal szembeni kegyetlen fellépés, a másodiké pedig a társadalommal kötött béke árának megfizettetése, amely az emberek tartásában, értékrendjének kialakításában okozott jóvátehetetlen károkat.

Ami az első szakaszt, vagyis az állami szintre emelt terrort illeti, hazánk mindenképpen magáénak mondhatja azt a kétes dicsőséget, hogy nálunk volt talán a legsokrétűbb az emberekkel szembeni fellépés. Mi, magyarok először elszenvedtük a málenkij robotra és a Gulagra történő elhurcolást, amelynek több százezer ember esett áldozatául. Sokan közülük nyomtalanul tűntek el örökre, elvéve a hozzátartozóktól még a végtisztesség megadásának lehetőségét is. A visszatérők között alig lehetett olyan embert találni, akiben nem hagyott maradandó és gyógyíthatatlan lelki sebet a sztálini pokol. Nem jártak sokkal jobban azok sem, akik megúszták a Szovjetunióba hurcolást. A Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd az ebből létrejött ÁVO, később pedig ÁVH a legkülönfélébb módon kínozta a kipécézett áldozatokat. Padláslesöprések, B-listázások, kitelepítések, internálások, koncepciós perek, bebörtönzések, halálos ítéletek és kivégzések következtek, ijesztően nagy számban.

1950 és 1956 között közel egymillió főt citáltak bíróság elé, és közülük 630 000-et el is marasztaltak a kommunista bíróságok ítéletei. Több mint ötezer internáltat tartottak számon 1953 nyarán, amikor még Recsk is állt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után egy újabb, sokakat érintő megtorlási hullám következett, így ez a szám tovább nőtt. Több tízezer embert internáltak ismét, közel 30 000 ember kapott börtönbüntetést. Miután Magyarország népessége éppen ez idő tájt érte el a 10 millió főt, elmondható, hogy összességében a teljes lakosság több mint 10%-a megjárta Rákosiék, majd később Kádárék bíróságát vagy börtöneit. Elképesztően nagy arány, és még súlyosabb képet kapunk, ha a családokra is kivetítjük az érintettséget, hiszen ez esetben az áldozatok száma is a többszörösére nő. Aligha túlzás azt mondani, hogy valamelyik tagja által minden harmadik-negyedik család elszenvedője volt a kommunisták négy és fél évtizeden át tartó terrorjának Magyarországon. Azt is fontos kiemelni, hogy ez a terror gyakorlatilag az összes társadalmi réteget elérte. A történelmi egyházak kiemelkedő személyiségei, a politikailag más véleményen lévők, az egykori Ludovikás katonatisztek, az arisztokrata családok, a Horthy-korszakban pozícióban lévők, valamint a paraszti társadalom kulákká nyilvánított tagjai egyaránt üldözendő állampolgárok lettek a „népi demokráciát” építő kommunisták szemében.

Mindezek miatt bekövetkezett a társadalmi robbanás, amely 1956-ot szülte. A magyarság lelki erejét, tartását, értékrendjét mutatja és dicséri, hogy a forradalom tisztasága mindvégig megmaradt, és bár emberileg teljesen érthető lett volna akár egy sokakra kiterjedő leszámolási hadjárat is, megbosszulva a korábbi évek minden sérelmét, ez összességében elmaradt, sőt még az 1956-ot feldolgozó külföldi történészek is az egyetemes történelem egyik legtisztább forradalmaként írják le az eseményeket. November elején a kommunisták segítségül hívták a szovjet haderőt, amely vérbe fojtotta a magyarság szabadságtörekvéseit. Ezt ismét a véres és kegyetlen megtorlás követte, melyben a forradalomban részt vevők mellett a munkástanácsokban szerepet vállalók is üldözöttekké váltak. A megtorlás éveiben ismét fellángolt a Sztálin halála után kissé alábbhagyott terror. Az elhíresült sortüzeken túl több éven át zajlottak az „ellenforradalommal” kapcsolatos perek, melyekben ijesztő gyakorisággal hirdettek halálos ítéleteket is. A Nyugat semmilyen érdemi segítséget nem nyújtott hazánknak, jórészt formálisan foglalkozott csak a magyarországi eseményekkel. Amikor 1963-ban amnesztiát hirdettek, amelynek eredményeként az ’56-os események miatt elítéltek eléggé nagy hányada – de korántsem mindenki – szabadlábra került, akkor az ENSZ is végképp levette napirendjéről az ún. magyarkérdést.

Ezzel vette kezdetét a magyarországi kommunizmus második szakasza. Bár a terror teljesen soha nem szűnt meg – 1957 tavaszán létrejött például a Munkásőrség, és még az 1980-as években is akadtak a hazai börtönökben olyan rabok, akiket politikai okok miatt fosztottak meg szabadságuktól –, ám ekkor már mégsem a közvetlen és nyílt terror volt a legfőbb fegyvere a kommunistáknak. Újfajta eszközt sikerült találni az ellenállás kiiktatására, ráadásul olyat, amellyel a társadalom nagy részét nem csupán elhallgattatni sikerült, de átvitt értelemben korrumpálni is, Illyés Gyulával szólva a „lánc egy szemévé” tenni. A kommunista rendszer hatalomgyakorlói ugyanis felismerték és kérlelhetetlenül ki is használták azt az alapvető igazságot, hogy az ember túlélő ösztöne minden helyzetből igyekszik kihozni az abban rejlő lehetőségeket. Ezért úgy alakították a rendszer működését, a társadalmi helyzetet, hogy szép lassan kialakuljon és elterjedjen a hétköznapi életben a belenyugvás, a beletörődés, a megváltozhatatlannak hitt rendszer kényszeredett, „jobb híján” történő elfogadása.

Ennek lett az eredménye a rendszer és a társadalom közötti, hivatalosan soha ki nem mondott, mégis egyértelműen bizonyítható alku, amely életre váltotta Kádár 1957 tavaszán megfogalmazott álláspontját: aki nincs ellenünk, az velünk van. A társadalom felé nyújtott, többnyire anyagi természetű lehetőségekkel – lakás, telek, kocsi, SZOT-üdülések, a háztáji gazdálkodás engedélyezése, a kisiparos működési engedélyek kiadása, GMK-k létesítése stb. – megéreztették, felismertették, hogy érdemesebb elfogadni azt, amit a lehetőségek kínálnak, mintsem szembeszegülni a rendszerrel, és annak elvtelen kiszolgálóival. Az átlagember szintjén többé nem lett muszáj senkinek sem nyíltan azonosulni az állampárttal, nem köteleztek senkit a pártba való belépésre, megelégedtek annyival is, ha valaki elfogadta a status quót, és nem szegült szembe a fennálló viszonyokkal. A társadalom tagjainak döntő többsége pedig belátta, hogy mi is az új játékszabályok lényege: ha valaki nem „pattog”, nem akar rendszert váltani, akkor békén hagyják, lesz egy viszonylagos szabadsága – ami egyébként a Rákosi-korszak fékevesztett terrorjához képest valóban szabadságnak is volt érezhető –, és mindemellett módja nyílik az anyagi gyarapodásra is, azaz divatos kifejezéssel szólva eljuthat egyről a kettőre.

Napjainkból visszatekintve úgy igazságos, ha kimondjuk: aligha vethető meg bárki, aki egy-másfél évtizeddel 1956 vérbe fojtása után kénytelen-kelletlen, s talán nem is tudatosan, csak az árral sodródva elfogadta a rendszer által felkínált alkut. Különösen akkor, ha valamilyen formában érintettje volt a forradalom leverését követő megtorlásnak. Gondolni kellett a gyermekekre is, hiszen nemcsak a saját maga, de a gyermekei jövőjét is elvághatta az, aki nagyon ugrált. Emiatt sokak számára úgy tűnhetett, hogy a részbeni vagy teljes megalkuvás a megfelelő taktika, ez szolgálja a közvetlen túlélést, illetve a lassú előrehaladást. Már csak azért is, mert – amint az akkori visszaemlékezések egyöntetűen állítják – az 1980-as évek közepéig még a reménye sem látszott annak, hogy a rendszer belátható időn belül elbukhat.

Csak most, ennyi idő távlatából látszik, hogy milyen felbecsülhetetlen mértékű károkat okozott mindez a magyar társadalomban. A viszonylagos belső béke ugyanis – amellyel kiérdemelhettük a „szocialista tábor legvidámabb barakkja” kétes értékű titulusát –, az egyéni érvényesülés módozataival egy időben olyan hatalmas mértékben roppantotta meg e korábban büszke nemzet gerincét, amelyet máig nem hevertünk ki. Ezért mondható az, hogy a kommunizmus – leszámítva a diktatúra közvetlen haszonélvezőit – minden magyar ember számára katasztrófát hozott, a különbség csak ott van, hogy ez direkt vagy indirekt módon történt-e meg. Azoknál a honfitársainknál, akiket megfosztottak szabadságuktól, otthonuktól, családjuktól, vagy akár az életüktől is, a kommunizmus rémsége a legpőrébb, legtragikusabb valójában jelentkezett. Azok sem úszták azonban meg a rendszer hatását, akik látszólag békésen átvészelték a kommunizmus évtizedeit. A társadalom megtörésének, a magyarság számára évszázadok óta alapvetőnek számító értékek eltiprásának ugyanis ők is áldozatai lettek, még akkor is, ha ebből nem érzékeltek akkor semmit, és esetleg a mai napig nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-korszakra.

Rendkívül fontos szólni a kommunizmus és a nemzeti elkötelezettség kapcsolatáról is. Nem csak azért, mert a kommunista időszak egyik legfőbb bűne a nemzeti értékek kiölésére tett tudatos és egyértelmű törekvés, hanem azért is, mert ezen a téren a szovjet blokk országai közül talán nekünk jutott a legrosszabb vezetői réteg, amely a legkomolyabban vette az internacionalizmus értelmetlen jelszavát. A bő negyven éven át tartó magyarországi kommunizmus első, nyíltan terrorisztikus időszakában – amely időben is közel volt a kommunisták által gyűlölt Horthy-korszakhoz – nem csupán a nemzeti elkötelezettség vállalásáért, de akár a székely himnusz elénekléséért is többnyire azonnali szabadságvesztés, vagy akár koncepciós per járt, a második korszakban inkább már „csak” annyi, hogy a „magyarkodó” ember tiltott, vagy jó esetben „tűrt kategóriás” lett saját hivatásában. Általánosan bevett gyakorlat lett, hogy a „szomszédaink érzékenysége” előbbre való lett, mint saját véreink sorsának követése, vagy a rajtuk való segítés. A nemzeti elkötelezettségű magyarok számára nem csupán ezen közismert tények gyalázatos mivolta miatt érdekes ez a dolog, hanem azért is, mert a nemzeti érdekekhez való viszonyulás az a terület, ahol a leginkább tetten érhető az egykori kommunisták és a mai balliberálisok közötti azonosság, a közös tőről fakadás. Túl azon, hogy az egykori kommunista politikusok, illetve ÁVH-s pribékek egyenes ági leszármazottai közül közéleti szerepet vállalók kivétel nélkül a balliberális politikai oldal pártjaiban, illetve értelmiségi holdudvarában voltak és vannak jelen, számukra a nemzet fogalma ma sem bír semmi jelentőséggel, sokuk számára nem is létezik. Amiben különbség van, hogy a korábbi internacionalizmust felváltotta az európai meg a demokrata jelző. Az viszont ma is azonos, hogy a magyarság érdekeiért szót emelők azonnal megkapják tőlük a fasiszta, antiszemita jelzőt, és persze ez a háttere annak is, hogy ezek a körök tudatosan igyekeznek relativizálni a kommunizmus rémtetteit.

Összegezve: el kell mondani, hogy komoly, sőt minden bizonnyal lehetetlen szociológiai vállalkozás volna annak feltárása, hogy a kommunizmus négy évtizede pontosan milyen mélységeiben mételyezte meg a magyar társadalmat. Úgyszintén lehetetlen megmondani, hogy egy mentálisan, de különösen a magyar érzület szempontjából egészségesebb korszakban – amely például 2010 óta szerencsére jelen van hazánkban – mennyi időnek kell eltelnie, hogy megszabaduljunk mindattól, ami a kommunizmus alatt beépült társadalmunk lelkének mélyrétegeibe.

A feladatunk azonban mégis ez. Emlékezni, méltón és tisztességgel a kommunisták valamennyi ártatlan áldozatára, és minden tőlünk telhetőt megtenni azért, hogy létrejöjjön egy olyan magyar társadalom, amely mentes a kommunizmus mételyétől, ismeri saját értékeit és büszke mer lenni származására. Gigantikus feladat ez, de neki kell veselkedni, mert tartozunk ezzel mindazok emlékének, akik feláldozták családjukat, életüket.

 

Kovács Attila