|
 2015.03.06.
Négy évtized
kommunista uralom eredménye: kegyetlen terror és elvesztett
emberi tartás
A kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapjára
Az egyetemes történelem
legborzasztóbb társadalmi és politikai rendszere, a kommunizmus
Magyarországon 1919-ben mutatta meg először magát. A Tanácsköztársaság
történelmi léptékkel nézve nagyon rövid ideig, mindössze
133 napig tartott, ám közel 600 halálos áldozatával és
tomboló terrorjával mégis tökéletesen leképezte a kommunista
gondolkodásmód és hatalomgyakorlás minden aljasságát, képmutatását
és ferdültségét, egyben pedig előrevetítette azt is, hogy mi
vár Magyarországra akkor, ha a kommunizmus egyszer hosszabb távra
is uralomra jut.
Ez a nem várt
esemény be is következett 1945 után, amikor a II. világháború
lezárását követően hazánk – Közép- és Kelet-Európa más
országaihoz hasonlóan – a szovjet érdekszférába került,
amely meghatározta országunk politikai berendezkedését is. A négy
évtizeden át tartó kommunista uralom mérhetetlen károkat és
rombolást okozott az országban, és a magyar emberek lelkében.
Bár a bő negyvenéves időszakot többféleképpen is
szakaszolni lehet, alapvetően mégis két, nagyjából húsz éven
át tartó szakaszról érdemes beszélni. Az első jellemvonása
a nyílt és közvetlen terror, valamint az ellenzékieknek titulált
személyekkel, társadalmi csoportokkal szembeni kegyetlen fellépés,
a másodiké pedig a társadalommal kötött béke árának
megfizettetése, amely az emberek tartásában, értékrendjének
kialakításában okozott jóvátehetetlen károkat.
Ami az első
szakaszt, vagyis az állami szintre emelt terrort illeti, hazánk
mindenképpen magáénak mondhatja azt a kétes dicsőséget, hogy
nálunk volt talán a legsokrétűbb az emberekkel szembeni fellépés.
Mi, magyarok először elszenvedtük a málenkij robotra és a
Gulagra történő elhurcolást, amelynek több százezer ember
esett áldozatául. Sokan közülük nyomtalanul tűntek el örökre,
elvéve a hozzátartozóktól még a végtisztesség megadásának
lehetőségét is. A visszatérők között alig lehetett olyan
embert találni, akiben nem hagyott maradandó és gyógyíthatatlan
lelki sebet a sztálini pokol. Nem jártak sokkal jobban azok sem,
akik megúszták a Szovjetunióba hurcolást. A Péter Gábor
vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd az ebből létrejött
ÁVO, később pedig ÁVH a legkülönfélébb módon kínozta a
kipécézett áldozatokat. Padláslesöprések, B-listázások,
kitelepítések, internálások, koncepciós perek, bebörtönzések,
halálos ítéletek és kivégzések következtek, ijesztően nagy
számban.
1950 és 1956 között
közel egymillió főt citáltak bíróság elé, és közülük
630 000-et el is marasztaltak a kommunista bíróságok ítéletei.
Több mint ötezer internáltat tartottak számon 1953 nyarán,
amikor még Recsk is állt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc
után egy újabb, sokakat érintő megtorlási hullám következett,
így ez a szám tovább nőtt. Több tízezer embert internáltak
ismét, közel 30 000 ember kapott börtönbüntetést. Miután
Magyarország népessége éppen ez idő tájt érte el a 10 millió
főt, elmondható, hogy összességében a teljes lakosság több
mint 10%-a megjárta Rákosiék, majd később Kádárék bíróságát
vagy börtöneit. Elképesztően nagy arány, és még súlyosabb
képet kapunk, ha a családokra is kivetítjük az érintettséget,
hiszen ez esetben az áldozatok száma is a többszörösére nő.
Aligha túlzás azt mondani, hogy valamelyik tagja által minden
harmadik-negyedik család elszenvedője volt a kommunisták négy
és fél évtizeden át tartó terrorjának Magyarországon. Azt
is fontos kiemelni, hogy ez a terror gyakorlatilag az összes társadalmi
réteget elérte. A történelmi egyházak kiemelkedő személyiségei,
a politikailag más véleményen lévők, az egykori Ludovikás
katonatisztek, az arisztokrata családok, a Horthy-korszakban pozícióban
lévők, valamint a paraszti társadalom kulákká nyilvánított
tagjai egyaránt üldözendő állampolgárok lettek a „népi
demokráciát” építő kommunisták szemében.
Mindezek miatt bekövetkezett
a társadalmi robbanás, amely 1956-ot szülte. A magyarság lelki
erejét, tartását, értékrendjét mutatja és dicséri, hogy a
forradalom tisztasága mindvégig megmaradt, és bár emberileg
teljesen érthető lett volna akár egy sokakra kiterjedő leszámolási
hadjárat is, megbosszulva a korábbi évek minden sérelmét, ez
összességében elmaradt, sőt még az 1956-ot feldolgozó külföldi
történészek is az egyetemes történelem egyik legtisztább
forradalmaként írják le az eseményeket. November elején a
kommunisták segítségül hívták a szovjet haderőt, amely vérbe
fojtotta a magyarság szabadságtörekvéseit. Ezt ismét a véres
és kegyetlen megtorlás követte, melyben a forradalomban részt
vevők mellett a munkástanácsokban szerepet vállalók is üldözöttekké
váltak. A megtorlás éveiben ismét fellángolt a Sztálin halála
után kissé alábbhagyott terror. Az elhíresült sortüzeken túl
több éven át zajlottak az „ellenforradalommal” kapcsolatos
perek, melyekben ijesztő gyakorisággal hirdettek halálos ítéleteket
is. A Nyugat semmilyen érdemi segítséget nem nyújtott hazánknak,
jórészt formálisan foglalkozott csak a magyarországi eseményekkel.
Amikor 1963-ban amnesztiát hirdettek, amelynek eredményeként az
’56-os események miatt elítéltek eléggé nagy hányada –
de korántsem mindenki – szabadlábra került, akkor az ENSZ is
végképp levette napirendjéről az ún. magyarkérdést.
Ezzel vette kezdetét
a magyarországi kommunizmus második szakasza. Bár a terror
teljesen soha nem szűnt meg – 1957 tavaszán létrejött például
a Munkásőrség, és még az 1980-as években is akadtak a hazai
börtönökben olyan rabok, akiket politikai okok miatt fosztottak
meg szabadságuktól –, ám ekkor már mégsem a közvetlen és
nyílt terror volt a legfőbb fegyvere a kommunistáknak. Újfajta
eszközt sikerült találni az ellenállás kiiktatására, ráadásul
olyat, amellyel a társadalom nagy részét nem csupán
elhallgattatni sikerült, de átvitt értelemben korrumpálni is,
Illyés Gyulával szólva a „lánc egy szemévé” tenni. A
kommunista rendszer hatalomgyakorlói ugyanis felismerték és kérlelhetetlenül
ki is használták azt az alapvető igazságot, hogy az ember túlélő
ösztöne minden helyzetből igyekszik kihozni az abban rejlő
lehetőségeket. Ezért úgy alakították a rendszer működését,
a társadalmi helyzetet, hogy szép lassan kialakuljon és
elterjedjen a hétköznapi életben a belenyugvás, a beletörődés,
a megváltozhatatlannak hitt rendszer kényszeredett, „jobb híján”
történő elfogadása.
Ennek lett az
eredménye a rendszer és a társadalom közötti, hivatalosan
soha ki nem mondott, mégis egyértelműen bizonyítható alku,
amely életre váltotta Kádár 1957 tavaszán megfogalmazott álláspontját:
aki nincs ellenünk, az velünk van. A társadalom felé nyújtott,
többnyire anyagi természetű lehetőségekkel – lakás, telek,
kocsi, SZOT-üdülések, a háztáji gazdálkodás engedélyezése,
a kisiparos működési engedélyek kiadása, GMK-k létesítése
stb. – megéreztették, felismertették, hogy érdemesebb
elfogadni azt, amit a lehetőségek kínálnak, mintsem szembeszegülni
a rendszerrel, és annak elvtelen kiszolgálóival. Az átlagember
szintjén többé nem lett muszáj senkinek sem nyíltan
azonosulni az állampárttal, nem köteleztek senkit a pártba való
belépésre, megelégedtek annyival is, ha valaki elfogadta a
status quót, és nem szegült szembe a fennálló viszonyokkal. A
társadalom tagjainak döntő többsége pedig belátta, hogy mi
is az új játékszabályok lényege: ha valaki nem „pattog”,
nem akar rendszert váltani, akkor békén hagyják, lesz egy
viszonylagos szabadsága – ami egyébként a Rákosi-korszak fékevesztett
terrorjához képest valóban szabadságnak is volt érezhető
–, és mindemellett módja nyílik az anyagi gyarapodásra is,
azaz divatos kifejezéssel szólva eljuthat egyről a kettőre.
Napjainkból
visszatekintve úgy igazságos, ha kimondjuk: aligha vethető meg
bárki, aki egy-másfél évtizeddel 1956 vérbe fojtása után kénytelen-kelletlen,
s talán nem is tudatosan, csak az árral sodródva elfogadta a
rendszer által felkínált alkut. Különösen akkor, ha
valamilyen formában érintettje volt a forradalom leverését követő
megtorlásnak. Gondolni kellett a gyermekekre is, hiszen nemcsak a
saját maga, de a gyermekei jövőjét is elvághatta az, aki
nagyon ugrált. Emiatt sokak számára úgy tűnhetett, hogy a részbeni
vagy teljes megalkuvás a megfelelő taktika, ez szolgálja a közvetlen
túlélést, illetve a lassú előrehaladást. Már csak azért
is, mert – amint az akkori visszaemlékezések egyöntetűen állítják
– az 1980-as évek közepéig még a reménye sem látszott
annak, hogy a rendszer belátható időn belül elbukhat.
Csak most, ennyi
idő távlatából látszik, hogy milyen felbecsülhetetlen mértékű
károkat okozott mindez a magyar társadalomban. A viszonylagos
belső béke ugyanis – amellyel kiérdemelhettük a
„szocialista tábor legvidámabb barakkja” kétes értékű
titulusát –, az egyéni érvényesülés módozataival egy időben
olyan hatalmas mértékben roppantotta meg e korábban büszke
nemzet gerincét, amelyet máig nem hevertünk ki. Ezért mondható
az, hogy a kommunizmus – leszámítva a diktatúra közvetlen
haszonélvezőit – minden magyar ember számára katasztrófát
hozott, a különbség csak ott van, hogy ez direkt vagy indirekt
módon történt-e meg. Azoknál a honfitársainknál, akiket
megfosztottak szabadságuktól, otthonuktól, családjuktól, vagy
akár az életüktől is, a kommunizmus rémsége a legpőrébb,
legtragikusabb valójában jelentkezett. Azok sem úszták azonban
meg a rendszer hatását, akik látszólag békésen átvészelték
a kommunizmus évtizedeit. A társadalom megtörésének, a
magyarság számára évszázadok óta alapvetőnek számító értékek
eltiprásának ugyanis ők is áldozatai lettek, még akkor is, ha
ebből nem érzékeltek akkor semmit, és esetleg a mai napig
nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-korszakra.
Rendkívül fontos
szólni a kommunizmus és a nemzeti elkötelezettség kapcsolatáról
is. Nem csak azért, mert a kommunista időszak egyik legfőbb bűne
a nemzeti értékek kiölésére tett tudatos és egyértelmű törekvés,
hanem azért is, mert ezen a téren a szovjet blokk országai közül
talán nekünk jutott a legrosszabb vezetői réteg, amely a
legkomolyabban vette az internacionalizmus értelmetlen jelszavát.
A bő negyven éven át tartó magyarországi kommunizmus első,
nyíltan terrorisztikus időszakában – amely időben is közel
volt a kommunisták által gyűlölt Horthy-korszakhoz – nem
csupán a nemzeti elkötelezettség vállalásáért, de akár a
székely himnusz elénekléséért is többnyire azonnali szabadságvesztés,
vagy akár koncepciós per járt, a második korszakban inkább már
„csak” annyi, hogy a „magyarkodó” ember tiltott, vagy jó
esetben „tűrt kategóriás” lett saját hivatásában. Általánosan
bevett gyakorlat lett, hogy a „szomszédaink érzékenysége”
előbbre való lett, mint saját véreink sorsának követése,
vagy a rajtuk való segítés. A nemzeti elkötelezettségű
magyarok számára nem csupán ezen közismert tények gyalázatos
mivolta miatt érdekes ez a dolog, hanem azért is, mert a nemzeti
érdekekhez való viszonyulás az a terület, ahol a leginkább
tetten érhető az egykori kommunisták és a mai balliberálisok
közötti azonosság, a közös tőről fakadás. Túl azon, hogy
az egykori kommunista politikusok, illetve ÁVH-s pribékek
egyenes ági leszármazottai közül közéleti szerepet vállalók
kivétel nélkül a balliberális politikai oldal pártjaiban,
illetve értelmiségi holdudvarában voltak és vannak jelen, számukra
a nemzet fogalma ma sem bír semmi jelentőséggel, sokuk számára
nem is létezik. Amiben különbség van, hogy a korábbi
internacionalizmust felváltotta az európai meg a demokrata jelző.
Az viszont ma is azonos, hogy a magyarság érdekeiért szót emelők
azonnal megkapják tőlük a fasiszta, antiszemita jelzőt, és
persze ez a háttere annak is, hogy ezek a körök tudatosan
igyekeznek relativizálni a kommunizmus rémtetteit.
Összegezve: el
kell mondani, hogy komoly, sőt minden bizonnyal lehetetlen
szociológiai vállalkozás volna annak feltárása, hogy a
kommunizmus négy évtizede pontosan milyen mélységeiben mételyezte
meg a magyar társadalmat. Úgyszintén lehetetlen megmondani,
hogy egy mentálisan, de különösen a magyar érzület szempontjából
egészségesebb korszakban – amely például 2010 óta szerencsére
jelen van hazánkban – mennyi időnek kell eltelnie, hogy
megszabaduljunk mindattól, ami a kommunizmus alatt beépült társadalmunk
lelkének mélyrétegeibe.
A feladatunk
azonban mégis ez. Emlékezni, méltón és tisztességgel a
kommunisták valamennyi ártatlan áldozatára, és minden tőlünk
telhetőt megtenni azért, hogy létrejöjjön egy olyan magyar társadalom,
amely mentes a kommunizmus mételyétől, ismeri saját értékeit
és büszke mer lenni származására. Gigantikus feladat ez, de
neki kell veselkedni, mert tartozunk ezzel mindazok emlékének,
akik feláldozták családjukat, életüket.
Kovács Attila
|
