|
 2015.03.06.
Az Isten nélküli ember a bizonytalanság
világába érkezik
Ravasz László: Krisztussal a viharban – Igehirdetések
A Kálvin János
Kiadó Ravasz László hátrahagyott művei sorában jelentette
meg a püspök 1956-57 fordulóján, a kivételes történelmi
helyzetben elmondott igehirdetéseit. Sajnos, csak szűk félévig
tartott e hihetetlen „tünemény”, hogy Ravasz László újra
prédikál. A kiadó 22 igehirdetést ad közre ebben a könyvben.
Mondhatjuk: minden lényeges beszédet, mert ezeken túl csak egy
temetési, egy esketési és egy bizonytalan szövegű és dátumú
beszéd maradt fenn. A beszédek zöme a Kálvin téren hangzott
el, noha általános óhaj volt, hogy a püspök minél több gyülekezetben
személyesen forduljon meg és hirdessen Igét, s ezzel a református
egyház zilált nyáját egybefogja és vigasztalja. Így prédikált
november 18-án Pasaréten, december 9-én – a gyülekezet
megalakulásának 15 éves jubileumán – Újpest-Újvároson;
december 23-án Budahegyvidéken; február 3-án pedig a Baross tér
25 éves jubileumán. 1957. január 13-ára Csepel hívta meg a püspököt;
az elkészített beszéd kéziratán még „Csepel” áll, de
tudtára adták, hogy a kádári-hatalom ellenforradalmi akciónak
fogná föl Csepelen való megjelenését, s így ez a beszéd is
a Kálvin téren hangzott el. A kötetben közlik a följegyzett
templomi imádságokat is, mert ezekben még élesebben tükröződik
a kor hangulata. Íme, a november 25-én mondott imádság pár
mondata: „Mint egykor ama boldog apostolok, mi is leszállunk az
átdicsőülés hegyéről az élet mélységeibe és árnyékai közé.
Halljuk sebesültjeink nyögését, s kiállítunk Hozzád: siess
a gyógyítással! Látjuk a kígyózó temetési meneteket, s hívunk
Téged, Úr Jézus, járj közöttünk, mint az örök élet
Fejedelme. Érezzük a megfélemlített szívek dobogását,
mintha a föld döngene a lábunk alatt, kiáltunk Hozzád
nyugalomért, bátorságért, erőért.” A kommunista hatalom már
1956 december végén kifejezte, hogy nem tetszik neki Ravasz László
személye. Horváth János, aki vasesztergályosból lett az Állami
Egyházügyi Hivatal elnöke – „megbízható” káder volt,
1947-től a Baranya megyei pártbizottság másodtitkáraként tevékenykedett,
1948-tól a Magyar Dolgozók Pártja központi apparátusában
dolgozott, 1949 és 1950 között ő volt a Vasútpolitikai Osztály
vezetője – 1956 Karácsonyán nekitámadt Ravasz Lászlónak.
Íme a beszélgetés részlete, ahogyan azt a püspök elmesélte
barátainak:
„–Hogyan mert
püspök úr most, amikor a magyar állam a törvényesség
jelszavát akarja érvényesíteni, csak úgy, minden választás
nélkül, visszaülni a püspöki székbe?
–Vannak esetek,
rendkívüli körülmények, amikor valaki választás nélkül is
élre kerül, hogy mást ne mondjak: Kádár János.
Zavarba jött Horváth,
de kijelentette, hogy ő a maga részéről nem ismeri el püspökségét.
–Nagy vész idején
– mondta Ravasz László –, tűzesetkor, árvíz vagy földrengés
esetén igazán mellékes, hogy ki hogyan titulálja a másik
embert, fontos, hogy az illető helyt álljon.”
A püspök úr
feljegyzéseiből tudjuk, hogy a kíséretében lévő Bükki
Zsigmond és Pap Géza esperesek is kijelentették Horváth János
előtt: „nagy megrázkódtatás volna a magyar reformátusságnak,
ha Ravasz Lászlót az állam eltávolítaná az egyház éléről”.
A magyar református egyház két világháború közötti
korszakának emblematikus alakjáról kétféle vallomás maradt
fent: egyrészt a róla, másrészt az általa írt konfesszió.
Ravasz nem szeretett ugyan magáról írni, de – a kéréseknek
eleget téve – halála előtt megírta visszaemlékezéseit,
amelyben meglehetősen visszafogott stílusban fogalmazott önmagáról.
Emellett számos más forrás állt még rendelkezésünkre, mivel
kortársai nagy előszeretettel írtak róla. Ravasz László
1921-ben székely református családban született, ahol a hit és
az egyházi pálya vér szerint öröklődött apáról fiúra. Az
elemi iskoláját Bánffyhunyadon, középiskolai tanulmányait a
székelyudvarhelyi református gimnáziumban végezte, ahol több
rokonával is találkozott, de kétségkívül megtérése volt
legnagyobb élménye. A középiskola után a kolozsvári teológiára
és bölcsészkarra jelentkezett. Tanult Berlinben, majd Sárospatakon,
végül Kolozsváron vizsgázott le. Az egyetem után az erdélyi
református püspök lányát vette el a diploma átvétele után.
Ravasz az impériumváltásig professzorként tanított a kolozsvári
egyetemen. Petri Elek dunamelléki püspök halála után a Kálvin
téri gyülekezet felajánlotta számára a püspöki tisztséget,
melybe 1921. szeptember 25-én be is iktatták. 1926-ban az erdélyiek
megpróbálták ugyan visszahívni, de nem ment; így aztán
1948-as lemondásáig betöltötte e tisztséget. Ravasz mindent
elért, amit református püspökként elérhetett: akadémikusi
tagsága mellett számos hazai és külföldi egyetem avatta díszdoktorává,
rengeteg kitüntetésben részesült, még visszavonulása és
politikai besározása után is óriási tekintéllyel
rendelkezett. 1945 után
egyre jobban háttérbe szorították, a kommunista hatalom 1948 végére
minden egyházi tisztségéről lemondatta. Hogy mennyire nem az
ő akarata szerint történtek az események, arról az 1956-ban
folytatott tevékenysége a példa, amikor tevékenyen részt vett
a Református Megújulási Mozgalom munkájában. A forradalom
leverése után leányfalusi magányába vonult, ahol 1975-ben
hunyt el. Ravasz László életében különösen fontos szerepet
játszott erdélyi és református értelmiségi származása,
amely életének budapesti időszakában mindig erős fogódzót
jelentett számára. Kortársai ezt tiszteletben tartották, sőt
magasztalták: „Ravasz Lászlóban emelkedett legmagasabbra az
erdélyi lélek, s az ő lelkében szállott legmélyebbre alá”.
Vagy „Olvasd Jókait, s benne van egész Magyarország. Olvasd
Ravaszt, s benne van egész Erdély”. Ravasz a XVII. század
elejétől 29 református papot és 21 pedagógust számolt össze
családfáján. Leírása szerint az erdélyi református magyar
ember élete szorosan összeforrt az egyház életével, Ravasz László
rokonságának ötven tanult emberéből negyvenöt pap volt, kettő
tanító és három tanár. Amikor tehát el kellett döntenie,
pap legyen-e vagy tanár, a következőt felelte: „Megyek
papnak, mert ez illik a család tisztes hagyományaihoz;
megszerzem a tanári oklevelet, mert erre különös kedvem
van”.
A homiletika szakemberei megállapítják, hogy a leginkább
szociális érzékenységű a 9-10. zsoltárról mondott beszéd;
a legforróbb sürgetésű evangélizáció a Csepelre szánt prédikáció;
az esztétikailag legművészibb felépítésű a 4. zsoltárról
mondott igehirdetés. Következzék egy részlet a Csepelre szánt
prédikációból, amit a püspök 195. január 13-án mondott el
a Kálvin téri templomban. Ki hív? Mint követ, aki avégre küldetett
az atyától. „Megjelentettem a te nevedet az embereknek, akiket
a világból nékem adtál: tieid valának és nékem adtad őket.
Igazán megismerték, hogy én tőled jöttem ki, és elhitték,
hogy te küldtél engem” Őt küldte, aki így szólt:
„Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a
Fiút, csak az Atya, és senki sem ismeri az Atyát, csak a Fiú,
és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” Ő tehát mindent tudott
az Atyáról, és azért jött, hogy elmondja nekünk: ha ti azt
tudnátok, hogy milyen Istenetek van! Milyen nagy a hatalma, jósága,
szentsége, igazsága és milyen nagy a szeretete! Nemcsak mondta.
Meg is mutatta. Hulló vérével kiengesztelődött szívét;
engedelmességével királyi méltóságát; feltámadásával
hatalmát; közbenjárásával örök szeretetét. Ez az Isten szán,
szeret és hív. Hív azért, hogy ne legyünk megfáradottak,
hanem erőnk minden felkelő nappal újuljon meg; hogy vegye le rólunk
a holnapi nap gondját, s mi olyan bizalommal pihenjünk meg az Ő
kezében, mint a fiókák a fecskefészekben; hogyha halottunk
van, ne bánkódjunk, mint akiknek reménységük nincs, hanem az
odafelvalókkal törődjünk, ahol a mi életünk el van rejtve a
Krisztusban. Hív azért, hogy a bűn zsoldját lefizesse helyettünk,
s minket felöltöztessen az Ő érdemének fehér ruhájába,
hogy hittel megragadjuk a nagy üzenetet: „én élek, és ti is
élni fogtok”. Teljünk meg az Ő örömével, erejével és
Szentlelkével, Ővele magával. Azért megyünk hozzá, hogy
mindig vele és benne éljünk, és tőle soha el ne szakadjunk. Még
egyet. Most gondolj arra, mennyit hívott téged magához az Úr,
és te nem jöttél. Nem jöttél úgy, ahogy ő hív: bűnbánattal
és hittel, döntéssel, hozzá megtérve. Mindig volt fontosabb
dolgod, amit nem tudtál félbeszakítani ezért az egyért,
halaszthatatlanért és legszükségesebbért. Most megint hív.
Talán utoljára, mert az ajtó bezárul, mint a bolond szüzek előtt.
Jöjj! És mennyit hívta Krisztus ezt a népét; a magyar munkásságot,
parasztságot, értelmiséget, ifjúságot, és hiába hívta. Nem
állana-e másképp az ügyünk, ha mint nép is hallgattunk volna
rá, s hozzá tértünk volna a magyar lélekkel, a magyar
sorssal, a magyar jövendő nagy kérdéseivel? De mi nem mentünk.
Itt maradtunk a „nagy omladékon”. Most újra hívja a magyar
népet: jöjj! „Ma, ha az Úr szavát halljátok, meg ne keményítsétek
a ti szíveteket.”
1956. november 25-ei prédikációjában a püspök az
istenes és az istentelen emberről elmélkedik. Ne feledjük el a
dátumot. November 4-én vérbe fojtották a szabadságharcot.
Tudjuk, az 1956-os események során október 30-án alakult meg a
Legfelsőbb Bíróságon a „forradalmi bizottmány”, aminek
hat bíró lett a tagja: dr. Jeszenszky Ferenc, mint a bizottmány
elnöke, dr. Siklósi Gyula, dr. Csillag István, dr. Vörös
Imre, dr. Gréczy Kálmán, dr. Kulcsár Kálmán. A bizottmány már
november elején szorgalmazta azon bírák felmentését, mint dr.
Domokos József, dr. Vida Ferenc, dr. Molnár László, akik 1956
előtt részt vettek koncepciós jellegű perekben. A bizottmány
november 4-e után is folytatta tevékenységét, és november 14-én
levélben fordult a Minisztertanács felé, melyben kérték dr.
Domokos József felmentését. Kérelmüket az elnök korábbi tevékenységével
indokolták. Dr. Domokos ugyanis 1953-ig, mint legfőbb ügyész,
azóta mint a Legfelsőbb Bíróság elnöke hűen követte a párt
és a kormány elvárásait, ezért pártatlansága megkérdőjelezhető.
1956. november 26-án a „forradalmi bizottmány” átalakult
„végleges forradalmi bizottmánnyá”. A „végleges
forradalmi bizottmány” azonban nem sokáig tudta folytatni tevékenységét,
mivel a Minisztertanács 1958. december 6-án kiadott határozatával
elrendelte megszüntetését, egyben december 27-ei hatállyal a
tagokat állásukból felmentette. Ezzel a tagok - akikhez dr.
Kulcsár Kálmán kilépésével dr. Benkő Gyula csatlakozott -
munkaviszonya megszűnt. 1956. december 11-én a rögtönbíráskodás
bevezetésével egyidejűleg dr. Nagy Miklós, dr. Mészáros Ágoston,
dr. Kulcsár Kálmán megtagadva a bíráskodás ezen formáját
és benyújtotta lemondását. A Minisztertanács 1957. február
1-jén kiadott a közigazgatási bíráskodás felszámolását
kimondó határozatával párhuzamosan a Legfelsőbb Bíróság létszáma
ismét csökkent. A még 1956. november 2-án formálisan újjáalakuló
Közigazgatási Bíróság két aktív tagját, dr. Feri Sándort
és dr. Vörös Józsefet azonnali hatállyal felmentették állásából.
Velük együtt a bírói kar létszáma 1957. február 15-ére 19
fővel csökkent. Ezért megkezdődött a bírói kar feltöltése,
ez azonban nem ment könnyen, mivel a tisztségre felkért bírók
közül sokan egészségi állapotukra hivatkozva visszautasították
a poszt elfogadását. A bíróságok 1956-tal kapcsolatos tevékenységét
először Jászai Dezső az Igazságügyi Minisztérium főosztályvezetője
foglalta össze 1957. április 16-án. Szerinte „az
ellenforradalmi jelleg világos felismerésének hiánya és a
nemzeti forradalom feltételezése alakított ki olyan ítélkezési
nézetet, hogy ezen cselekmény elkövetőivel szemben békésen,
megértően kell eljárni.” Ezért szükségesnek tartotta a jóval
szigorúbb ítéletek meghozatalát.
Ravasz
László tehát 21 nappal november 4. után mondta el a Kálvin téren
azt, hogy ki igazából az istenes ember. Szerint nem az az
istenes ember, aki templomba jár, aki a kultusz előírásait
megtartja. Ez csupán formalitás, amely könnyen megy át képmutatásba.
Az ágostoni megfogalmazás szerint: Isten a maga számára
teremtett minket, s csak Őbenne találhatjuk meg békességünket.
Akiből ez az életérzés hiányzik, a püspök úgy véli,
istentelen, Isten nélküli ember. Az ilyen ember Istentől
elszakadt, emiatt vele lassanként szembefordul, s éppen ezért
ki van szolgáltatva a világ ellenséges erőinek, magának az ősi
ellenségnek, a Sátánnak, a bűnnek. Az ősi ellenség hozzálát
a megemésztéséhez. Először elcsábítja, azután magához köti,
végül rabláncra fűzi. Első lépése az, hogy tanácsol. Így
meg így lehetsz boldog. És az ember, miután lényege az, hogy
csomóba kötötte ezerféle vágy, megindul a tanácsadásra. A
tanácsadás mindig valami nagyon kívánatos dolgot ajánl. Felébreszti
az alvó vágyakat, s kívánsággá erősíti. Olyasmit mutat,
amit nagyon szeretnénk bírni: pénzt, hatalmat, kényelmet, örömet,
saját magunkban való gyönyörködést. Mélyen benne gyökerező,
megromlott természetünkből következő szenvedélyes kívánságaink
kielégítését. Tanácsainak végső summája mindig ez: erre
menj, erre járj. És mi elindulunk a gonoszok tanácsán. Óvatosan,
belső szégyenkezéssel, de azért süketen és elszántan. Nem
halljuk meg a visszahívó szót, s nem látjuk az intő jeleket.
Eleinte nagyon nehéz járni a gonoszok tanácsán, de gyakorlat
által egyre könnyebb lesz. A végén úgy siklunk rajta, mint a
prédára siető kígyó. A sietség egyszer elfogy, és mi megállunk
a bűnösök útján. Mind gyakrabban és mind hosszabb időre. Úgy
érezzük, közéjük tartozunk, s jól találjuk magunkat azoknak
a társaságában, akik Istentől vett normák nélkül élik le
életüket. Egyszerre rájövünk, hogy minden erkölcsi szabály
relatív és kötelező ereje szakadatlanul gyengülő. Azt
mondjuk magunkban: ezek a szabályok egy primitív világnézetből
fakadtak. Művelt ember felszabadult hatalmuk alól. Minden ember
maga szab magának normát, s az erkölcs csak arra kötelező,
aki megtartja, sőt talán arra sem. Ezzel az Isten nélküli
ember a bizonytalanság és relativitás világába érkezik.
Nincs semmi szilárd fundamentum a lába alatt, nincs előtte
semmi tekintély, és nincs fölötte senki szuverén úr.
Divatnak, szeszélynek szolgája lett.
Reméljük, hogy
ez a betű által való igehirdetés Isten üzenetét még szélesebb
körökbe viszi szét a békességre és vigasztalásra vágyó
lelkeknek.
(Ravasz László:
Krisztussal a viharban – Igehirdetések; Kálvin János Kiadó,
Budapest, 2009)
M.A.
|
