|
 2015.03.13.
A „NEMZETI HŐS”
Crin Antonescu és
Theodor Athanasiu kezdeményezésére a bukaresti képviselőház
elfogadta azt a törvénytervezetet, mely alapján nemzeti hősnek
nyilvánítják Avram Iancut, „aki elkötelezve magát a román
nép mellett, életét annak előrehaladása érdekében feláldozta”.
A tervezetet 320 képviselő támogatta voksával, négy
ellenszavazatot és tíz tartózkodást is jegyeztek.
A kezdeményezők
szerint Avram Iancu „az erdélyi románság legnagyobb hőse,
akinek rendkívüli érdeme a nemzeti identitás és jogok érvényre
juttatása az ősi területen”.
Na de lássuk,
kire olyan büszkék a szomszédban? Ki az, akiről már eddig is
utcákat, tereket, falvakat, egyetemet neveztek el, és akinek több
erdélyi településen is szobra van? Avram Iancu (Janku Ábrahám)
jómódú erdélyi román családba született 1824-ben, egy adókezelő
fiaként Abrudbányán és Kolozsvárott tanult, majd Marosvásárhelyen
tett ügyvédi vizsgát. 1848 márciusában eleinte üdvözölte a
magyarországi törvényes forradalmat, nem sokkal később mégis
a balázsfalvi román népgyűlések főszereplője lett. Az összegyűlt
románok lassúnak találták a reformok (jobbágyfelszabadítás,
közteherviselés stb.) erdélyi életbelépését, nem gondolva
Erdély addigi különállására, ugyanakkor ellenezték az uniót
is. Továbbá a magyar országgyűléstől elvárták, hogy önálló
politikai nemzetként ismerjék el a románt.
Iancu és társai
nem sokat foglalkoztak a diplomáciával, fegyvert ragadtak és a
magyarokra támadtak az udvar támogatásával. Bécs Erdély újbóli
különállását, a románok politikai nemzetként való elismerését
és egyéb jogokat ajánlott fel a szövetségért cserébe. A
jogokból később semmi sem lett, a Habsburg-ház viszont
sikeresen használta fel a románokat a magyarok ellen.
Az oláh csőcselék
szabályosan magyarirtásba kezdett, egymás után támadtak a környékbeli
falvakra, városokra, 1849. január 8-án Nagyenyedet is elérték
Iancu emberei. Szilágyi Farkas későbbi református lelkész,
aki gyermekként élte át a borzalmakat, így emlékezett vissza
arra az éjszakára: „kezdetét vette a lövöldözés, az
ablakok és kapuk betörése, a rablás és ordítozás, a megtámadottak
rémes sikoltozásai és jajveszékelései, olyan pokoli lárma,
melynek hallatára az ember testében a vér megfagyott”.
Miután a férfiak
jó része a honvédségben harcolt, többnyire idősek, nők és
gyermekek estek áldozatul a csőcselék brutális kegyetlenkedéseinek.
A románok lakóházakat fosztottak ki, belovagoltak a református
templomba, összetörték az úrasztalát, az orgonát, a padokat
és a karzatot. Elpusztították a Bethlen Gábor által alapított
református kollégiumot könyvtárával együtt, és felégették
a püspöki levéltárat is.
A katolikus
minorita templom és rendház épülete sem úszta meg a pusztítást,
Viskóczi Henrik házfőnök csodával határos módon élte túl
az oláhok támadását: „Magam valék első áldozata a
gyilkosoknak, kik is fejemen öt halálos sebet ejtvén, két
ujjamat levágva és két szuronyszúrással az oldalamat majd’
halálosan kilyukasztva, félholtan a földre hirtelen leterítettek,
és minden ruhától levetkőztetve, hét lövéssel idvezlettek”.
Papjai vitték az atyát vissza a rendházba, de a felfegyverzett
csőcselék oda is betört, újból ütlegelni kezdték a haldokló
embert, majd még egyszer belelőttek. Csodával határos módon a
rendházfőnök mégis életben maradt, Tordára menekítették és
később felépült súlyos sérüléseiből. A nagyenyedi szörnyű
eseményeknek mintegy 1000 főnyi halálos áldozata volt, ám
legalább ugyanennyien fagytak halálra a kegyetlenül hideg télben.
Az agyonvertek, meggyilkoltak, kibelezettek földi maradványait a
várfal előtti sáncokba hányták, valamint a korábban mészégetőgént
használt gödrökbe. Ezzel egy időben a szomszédos Alsó-Fehér
és Torda megyei településeken is folyt a magyarság kiirtása,
ennek következtében végleg megváltoztak a térség etnikai arányai
a románok javára.
A világosi
fegyverletétel után Iancut és csapatait leszerelte a Habsburg
hatalom. A románok semmit se kaptak abból, amit az udvar ígért
nekik a magyarok ellenében, Iancut mint veszélyes elemet élete
végéig felügyelet alatt tartották, írásait cenzúrázták.
Alkoholista csavargóvá züllött utolsó éveire, 1872-ben Körösbányán
hunyt el.
Áttekintve az életét,
Avram Iancu semmit nem ért el népe ügyében, ellenben 10 000
fegyvertelen ember lemészárlása szárad a lelkén. Máshol az
efféle tömeggyilkosokat az emberiség ellen elkövetett bűntettekért
halálra szokták ítélni. Romániában viszont büszkék rá,
hiszen halomra ölte a magyarokat. Azt hiszem, ehhez nincs mit
hozzáfűzni.
Märle Tamás
latin-történelem
szakos tanár
|
