vissza a főoldalra

 2015.03.20. 

Észre kell vennünk Isten csodaszép ajándékait

Böjte Csaba OFM: Hiszek a szeretet végső győzelmében

Isten minden gonoszság ellenére bízik az emberiségben. Szovátán, az égő ház előtt, amit másoknak a szeretetéből építettünk, csak azt tudtam mondani, hogy az Isten adta, Isten elvette, legyen áldott az Ő szent neve. És azt mondtam, hogy arról az útról, amit Krisztus mutatott nekem, nem fogok letérni. Még akkor sem, ha az emberek egymás nyakának esnek, és egyebet sem fogok látni, mint bűnt, és nyomorúságot. És akkor is hinni akarok Krisztusban, és a szeretet végső győzelmében, mert ennél szebb dolog nincs ezen a földön – vallja Böjte Csaba ferences szerzetes. Csaba testvér szerint azt kell megérteni, hogy jó dolog úszni, sízni, nem azért, mert tapsolnak az embernek, és mert megköszönik. Jó dolog a vízben lenni, jó dolog szállni a pályán s ugyanúgy jó dolog szeretni is. Jó dolog jónak lenni. Nem azért kell szeretni, mert Isten megharagszik és mert ez keresztény cselekedet, hanem emberhez méltó életforma a szeretet, a jóság, az irgalom. Ez az út, amelyet Mi Urunk Jézus Krisztus megmutatott nekünk. Nem bíróknak kell lennünk, hanem orvosoknak. Álljunk a tévelygők mellé, és segítsünk nekik levetni a páncéljukat. Sohasem szabadna elfelejteni, hogy minden Saulban ott lapul egy szeretethimnusz. Jézus meg tudta szólítani Sault, mert hitt benne, hogy Szent Pál lesz belőle. Aki nem hisz abban, hogy mennyi jó ember van, az kezdjen el valami jót tenni, és meglátja, milyen sokan odaállnak mellé. Jézus azt mondta: aki egyetlent is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be. A gyerekeknek, ha valami nem tetszik, nézelődnek, mocorognak, SMS-ezni kezdenek. Velük foglalkozván muszáj megtanulnunk úgy beszélni, hogy értsék is. Minden egyes ember válasz az imára. Ki kell hozni belőlük a szeretethimnuszt, hogy legyenek József Attila-i lelkületű költők, vagy az AIDS-et meggyógyító orvosok, vagy politikusok, akik a krízisből kivezetik a világot. Nem elég, hogy nem követünk el rosszat, és ha „nem kapunk gólt”, kéne rúgnunk is gólt a győzelemhez. Csaba testvér úgy gondolja, hogy egyházunk és nemzetünk jelenét és jövőjét akkor biztosítjuk, ha összefogunk. Amikor megkapta a magyar állampolgárságot, azt gondolta és mondta is, hogy tudatosan nem mond le a román állampolgárságról, sőt szeretné a szerb, a szlovák, az ukrán állampolgárságot is. Ha rajta múlna, a térség többi nemzetének az állampolgárságát is felvenné, mert a Kárpát-medencében nagyon fontos, hogy ha egymás mellett élünk, tudjunk egymásban megbízni, együtt gondolkodni. A megértésből, az átjárható határokból megszülethet a Bethlen Gábor-i aranykor, a Tündérkert. Ha bízunk egymásban, hisszük, hogy együtt, közösen minden könnyebb lesz. Böjte Csaba a legfontosabb feladatának tekinti, hogy az emberekkel megértesse: Isten nem teremt kétféle embert, jót és rosszat. Mindannyian egyformák vagyunk. Persze, az ördög mint hódító oroszlán, mindenkit keres, hogy a maga irányába mozdítson el. A gonosz léleknek nincs keze, nincs nyelve, hogy bántson bennünket, hanem azt szeretné elérni, hogy mi adjuk a kezünket, nyelvünket, hogy másokat bánthasson ez által. Sajnos, sok az előítélet az árva gyermekekkel szemben… Úgy gondolja, hogy az állami árvaházakból kikerült gyermekek erre sok esetben rá is szolgáltak. Azt szeretné, hogy mindenkit meggyőzzön arról, hogy minden gyermek aranyos, kedves, nagyszerű, jó, szép, a többit pedig majd a helybeli hatóság is megtapasztalja. Persze vannak kudarcélményei is… Az ember szabad akaratát nem tudja befolyásolni. Isten mindenkinek szabad akaratot adott, mindenki maga helyett dönt. Csupán annyit tud Csaba testvér segíteni, hogy fényt gyújt, és talán így jobban látja a gyermek, mi között választhat. Ilyen értelemben, úgy látja, nagyon sok gyermek jól döntött. De arra is volt példa öt évvel ezelőtt, hogy egy kislány a nyolcadik végén fogta magát, nyáron elment az anyukájához, és többet nem jött vissza az árvaházba. Összeállt egy férfival. Csaba testvér felkereste őt, de hasztalan volt. A lány úgy gondolta, hogy az a helyes, amit ő tesz, azt úgy kell csinálni. Persze a ferences testvér számára mindez kudarcélmény volt… Ám, óriási öröm töltötte el, amikor tavaly Húsvét után megkereste őt a lány, és megkérte, hogy eskesse meg őket. Szeretett volna gyónni, áldozni. Szépen felkészítette az esküvőre, majd megeskette ugyanazzal a férfival, akivel öt éve együtt él. Böjte atya közölt egy másik történetet is. Az egyik székelyföldi kislány, aki ötödikes korától náluk nevelkedett, nyolcadik végén megbukott. Pótvizsgázott, és újra kellett járnia a tanévet. Nem volt mit tenni, a ferences beültette maga mellé az autóba, és amíg mentek, magyarázott neki. Azt, amit ilyen esetben egy apa mondana a gyermekének. Biztatta, hogy tanuljon, mert nincs anyja-apja, csak önmagára számíthat. Küzdeni kell… Meg kellett kérdeznem tőle: „Most mi van a fejedben? Mire gondolsz ilyenkor?” Erre azt mondta, hogy számolja a fehér csíkokat az úton. Megkérdeztem: „Na, és hol jársz, mennyinél tartasz?” Mire elmondta, hogy háromezer-nyolcszáz valamennyinél... Hát ez kudarc, persze hogy kudarc. Azt hittem, menten kiesem az autóból. Hiába küzdök ezért a lányért úgy, hogy közben habzik a szám, addig beszélek, mert eközben ő számolja a csíkokat az útburkolaton. Most pedig nagy örömmel mondhatom el, hogy ugyanez a lány már a Babes-Bolyai Tudományegyetem pszichológia karán másodéves. Jézus úgy fogalmaz, hogy „az eső, ami a földre hull, nem tér oda vissza, hogy meg ne teremné a maga gyümölcsét.” Úgy gondolom, hogy nekünk ez a feladatunk: építsünk türelemmel, jósággal. Aztán, hogy a gyermek kis szíve mikor termi meg a gyümölcsöt, ez egy más kérdés.

Kérdés, hogy tapasztalhatjuk meg Isten létét. Böjte Csaba könyvében leírja, hogy ahogy a gyermek kezd fejlődni, rácsodálkozik az életre, elkezd kérdezni, keresni. Felfedezi a világot. A kisgyermek először csak a kezét nézi, aztán a csörgőt, aztán egyre több dolgot fedez föl maga körül a világban. Emlékszem, gyermekkoromban először csak a ház körüli udvar, majd a csűr és annak háta mögötti terület lett az enyém, aztán tágult, tágul a világom. Az a jó, ha az ember felfedezi azt is, hogy nem egy lakatlan szigeten él, hogy rajtunk kívül van az Úr, aki végtelenül szeret minket. Az Úrból elsősorban az Ő műveit láthatjuk. Tavasszal az ember kimegy a természetbe, körülnéz, s valahogy eltelik a szíve örömmel. Szent Ferenc életrajzában olvastam, hogy a szent egy virágos réten ment keresztül, és felkiáltott: „virág testvérek, ne beszéljetek olyan szépen az én Mennyei Atyámról, mert megszakad az én szívem!” Kis Szent Teréz is, amikor tavasszal látott egy kotlóst, ahogy a csibéit próbálta maga köré gyűjteni, letérdelt és elkezdett imádkozni: milyen nagy lehet ez az Isten, aki ilyen jónak teremti a kis tyúk szívét; ennyi anyai szeretetet teremtett bele ebbe a kotlósba. Ha megfigyeljük a virágokat a maguk pompázó színében, csodálatos illatában, rácsodálkozhatunk, hogy mennyi szépség, bölcsesség, fantázia egyesült abban, aki ezt kitalálta. Végtére olyan is lehetne a világ, mint a régi tévé: fekete-fehér. Attól még világ lenne a világ. Minek ennyi szín? Forma? Illat? Íz, zamat? – mondhatta volna az Úr; van káposzta és van saláta. Kész, osszátok be, ennyi tellett. Akkor az lenne a természetes. Ehelyett itt van a túláradó, túlcsorduló színvilág, illatvilág, ízvilág – ami betölti környezetünket. Mindegyik ember más, és nemcsak formára: gondolkodásában, szeretetben, jóságban is mások vagyunk. Ez a világ Isten túláradó ajándéka, neked, neked, nekünk. Képzeld el, hogy Karácsonyra készítesz a gyermekeknek egy kis ajándékot fizetésedből, kis nyugdíjadból, azt, amire éppen telik, szépen becsomagolod, és a fa alá teszed. Boldog vagy. A gyermek odamegy, kibontja és eldobja. Mit éreznél, mint szülő, vagy nagyszülő? Isten ötmilliárd év ót formálja, alakítja ezt a világot. És mi gyakran nem tudunk örvendeni egy szál virágnak, naplementének, az éneklő feketerigónak, embertársamnak, aki szóba akar állni velem. Kereszténynek lenni azt jelenti, hogy Istennek ezeket a csodaszép ajándékait észreveszem. Nagyon fontos elenne mielőbb kicsit kimenned a természetbe, s elgondolkozni, rácsodálkozni mindarra a szépre, jóra, mit Isten szeretetből nekünk ajándékozott! Milyen rosszul eshet a mi Urunk Istenünknek, hogy legtöbbször észre se vesszük pazar ajándékait. Te mit éreznél, ha rendeznél egy színdarabot, beleadnál apait-anyait, de senki sem jönne el, hogy megnézze? Ott van a feleséged, férjed, gyermeked, Isten csodálatos ajándékai. Sokszor kiülök a kolostor elé, jönnek a gyermekek, az ölembe ülnek, s én gyönyörködöm bennük. Milyen szépek, mennyi csoda van bennük. Isten mindezt azért teremtette, mert szeret bennünket, azt szeretné, hogy boldogak legyünk, hogy örvendjünk. Számomra Isten az, aki túláradó, végtelen szeretettel szeret bennünket. Ajándékozó szeretettel szeret. Séta közben is érdemes elgondolkozni. Például, ha felmegyek a lépcsőn, döbbenjek rá, hogy milyen csodálatosan vannak megalkotva a térdízületeim. Hordozzák a testem súlyát. Ha most valakihez odamennék, és az mondanám, hogy neked ajándékozok egy remek kis videokamerát, az illető nagyon hálásan és meghatódva azt mondaná: köszönöm szépen. A Jó Isten pedig belénk épített két kamerát, amelyek nemcsak hogy felveszik a képet, hanem még rögzítik és tárolják is azt. Ajándék! – Gondolok valamit, s azt el tudom mondani nektek. Magától értetődő ez? Nem; hanem ajándék! Hogy fájhat a szülőnek, ha finom ebédet készít, de a gyermek nem értékeli. Istennek ezek az ajándékai nagyon fontosak. Isten elhalmoz ajándékkal, aztán szerényen elbújik.

Böjte Csaba azt látja, hogy minden ember törekszik arra, hogy valami szépet és jót tegyen. Az megtörténhet, hogy én egy üres SMS-t küldök, de Istentől nem érkezhet üres üzenet, mert minden ember Isten üzenete. Beleültette minden élőlénybe, hogy fel kell nőni, ki kell bontakozni, hogy virágot, gyümölcsöt kell teremni. Ez a vágy bennünk van, a legtöbb ember törekszik arra, hogy szebbé tegye ezt a világot, mert jó dolog jót tenni. Olyan feladatot vállalt fel, ami elsősorban az állam kötelessége lenne. E helyett pedig az állam a forrásokat is elvonja, a megkötött szerződéseknek sem tesz eleget. A szeretet parancsa nem úgy szól, hogy szeress és tegyél jót, ha lehetőséged van, és ha azt az állam anyagilag finanszírozza. Az államnak is megvan a maga kötelessége, de gondoljunk bele, hogy Magyarországon sok mindent nem az állam épített, egy évszázaddal ezelőtt a kórházak, könyvtárak, nagy múzeumok összefogásból, közadakozásból, a jó szándékú emberek erőfeszítése nyomán születtek meg. Én azt vallom, hogy az állam ne szedjen annyi adót, ne rakjon ekkora terhet az adófizetők vállára. Az emberek a falvakban, városokban, ahol élnek, önszerveződéssel, összefogással nagyrészben meg tudnák oldani a problémáikat, és el tudnák látni a feladataikat. Ez az igazi autonómia. Erdélyben, vagyis Romániában csak ez az egy lehetőségünk van. Sokkal több energia van bennünk, mint amit jelenleg mozgósítani tudunk, sokkal többre vagyunk képesek, tehát nem kellene a mindenható államtól várni mindenre megoldást, sorsunkat a saját kezünkbe kellene végre venni. Szerinte pánikhangulat van a világban, és tudjuk, hogy ilyenkor, felfokozott indulatok közepette az ember ritkán hoz józan döntéseket. El kell magyarázni, hogy az elmúlt húsz évben tényleg volt sok rossz dolog, gazdasági bajok, kardlapozás, de a magyar történelemben még soha sem volt ilyen két évtized, amikor nem öltek meg senkit hitéért, világnézetéért, nemzetiségéért, vagy identitása miatt. Soha ennyi magyar nyelvű lap nem jelent meg, soha ennyi egyetemi helyet nem hirdettek meg, ilyen jólét, ennyi szép, belakott ingatlan soha nem volt a Kárpát-medencében. Ezzel nem azt mondom, hogy elértük a Kánaánt, hogy minden megoldódott, hanem hogy a lehetőség előttünk van. Ebben a hisztériában viszont nem lehet házat építeni, otthont teremteni, vállalkozást vezetni. Ez a világvége-hangulat, ami eluralkodott a magyarság körében, elvonja a pozitív energiákat, bénítja a cselekvőképességet. Tehát meg kell nyugtatni az embereket, ahogy Jézus is tette: ne féljetek, veletek vagyok! Tudjuk, hogy vannak bajok, amik fájnak, de mi erősebbek és nagyobbak vagyunk, mint a problémák, a mi népünkben olyan életerő van, amivel le tudjuk győzni azokat. Erre kell koncentrálni erőforrásainkat, és nem az egymás elleni acsarkodásra elpazarolni.

Böjte Csaba szerint mi, keresztények az ökumené terén is sokszor csak udvarolgatunk ahelyett, hogy lépnénk. Akár az ökumené terén, akár a közéletben csak együtt tudunk valami szépet alkotni, hogy tündérkertben élhessünk. A kis Jézus azzal is tanít minket, hogy nem nyafog. Amikor karácsony estén eljött közénk nem engedték be otthonaikba az emberek, igencsak fapados körülmények fogadták. De Jézus nem szalad haza az Atyához, amikor ezzel szembesül, nem mondja, hogy váltsa meg ezt a világot, aki akarja, nem tör ki, hogy ki írta ezt a rossz megváltási forgatókönyvet, milyen rossz a szervezés. Jézus tűrte mindezeket és kitartott. Ugyanígy tett akkor is, amikor Keresztelő Szent János lefejezéséről értesült: nem akarta szétrúgni Heródes palotáját, hanem elment egy csendes helyre, és ott bátorította, tanította az embereket. Más bűne nem jogosít fel téged, hogy letérj a szeretet parancsának útjáról – hangsúlyozza Böjte Csaba, aki szerint azt is jó, ha megtanuljuk a gyerekektől, hogy egy pillanat alatt elfelejtik a bajaikat. Úgy viselkednek, mint a víz, amely nem viszi magával a belehulló dolgokat, hanem forgatja őket egy kicsit, majd leteszi és továbbmegy.

„Huncut vagy, tolvaj vagy, mégiscsak az enyém vagy…”

E népdal sorait is felhasználta Böjte Csaba annak kifejezésére, hogy az embereket szeretve kell és lehet jobbá tenni. A 82 otthonban gyermekek ezreit nevelő szerzetes pap nagyon ismer bennünket, hétköznapi kicsinyességeinket, egymás ellen vívott küzdelmeinket. Igen hasznos az a tükör is, amit elénk tart egy-egy beszélgetés, előadás keretében. A megoldást sem titkolja: a szeretet képes csak gyógyítani a bajokat.

(Böjte Csaba OFM: Hiszek a szeretet végső győzelmében; Szent Gellért Kiadó, 2010)

M.A.