vissza a főoldalra

 2015.03.20. 

Országhatár-módosítás

Időről időre beigazolódik, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Egy héttel ezelőtt elmaradt utazásokról írtam, főként annak kapcsán, hogy a Gazeta Polska hetilap bejelentette: idén mégsem indítanak különvonatot Varsóból Budapestre március 15. alkalmából. Ez lett volna sorrendben a negyedik év, amikor több száz lengyel hazafi szervezetten, de saját költségen érkezik fővárosunkba a nemzeti ünnepre, A Nagy Utazás elnevezésű akció keretében. Ez a program tehát meghiúsult – mégsem maradunk lengyel „küldöttség” nélkül. Egyrészt állami szervezésben hazánkba utaznak a lengyel parlament, a Szejm díszőrségének tagjai, akik vasárnap magyar kollégáikkal közösen teljesítenek szolgálatot a Kossuth téren: egyenruhásan jelen lesznek a színes forgatagban. Egy nappal korábban, szombaton pedig a magyar őrökkel együtt kísérik teremről teremre az Országház látogatóit. Hiszen a lakosságnak ezúttal is lehetősége lesz bejutni: március 14-én nyílt napot tartanak az Országházban, az érdeklődők 10 és 16 óra között tekinthetik meg a Szent Koronát és a pazar épület belsejét. Bizonyára jó érzés lesz egymás mellett látni a magyar és a lengyel díszőröket. Másrészt azért sem maradunk lengyelek nélkül, mert a Gazeta Polska klubhálózatának hűséges tagjai mégis ellátogatnak hozzánk. Nem az immár szokásos különvonattal, nem A Nagy Utazás címszóval, hanem saját szervezésben, kisebb-nagyobb csoportokban jönnek. Ismerve az elmúlt években nálunk járt lengyelek lelkesedését, nehéz is lett volna elhinni, hogy egyszerűen csak otthon maradnak… Tehát itt lesznek velünk: részt vesznek az ünnepi eseményeken, bizonyára lengyel zászlókkal és magyarbarát jelszavakkal, úgyhogy rájuk ismerhetünk a tömegben. Annyi már most biztosan tudható, hogy vasárnap egy órakor ünnepélyes koszorúzást tartanak Budán, a Duna-part mellett álló Bem-szobornál – aki teheti, jöjjön el, hiszen jó lenne, ha magyar részről is minél többen lennénk. Érdemes már fél órával korábban odamenni, hogy ne maradjunk le semmiről.

Alighanem sokan felkapták a fejüket, amikor írásom címére pillantottak. Nos, a hír igaz, valóban országhatár-módosítás várható – csak éppen nem Magyarország viszonylatában, hanem Csehország és Lengyelország között. E kimondottan érdekes fejlemény részletei a Mladá Fronta Dnes című cseh napilap múlt szerdai számában kerültek nyilvánosságra. Arról van szó, hogy Varsó és Prága illetékesei már hosszabb ideje tárgyalásokat folytatnak a két ország határvonalának „kiigazításáról”. A második világháború lezárásakor kötött egyezmények értelmében Csehország 368 hektárnyi területtel tartozik Lengyelországnak. A prágai kormány megpróbálta pénzre váltani ezt a földadósságot, de a lengyelek nem fogadták el a felajánlott összeget. Milan Chovanec cseh belügyminiszter sajtótájékoztatóján kijelentette: „A lengyeleknek területi követelésük van velünk szemben, amelyet mi elismerünk. Legutóbb február elején tárgyaltam erről lengyel kollégámmal, és egyelőre nem született közöttünk végleges megállapodás. Ám ez a nyitott kérdés nem okoz gondot a két ország diplomáciai kapcsolatában.” Chovanec arról is beszélt, hogy a cseh kormány már összeállított egy listát arról, hogy pontosan mely területeket hajlandó átadni Lengyelországnak. E dokumentum egyelőre titkos, mert még folynak az egyeztetések az érintett cseh településekkel – kiszivárgott értesülések szerint a határmódosítás legalább tíz cseh falut érintene. Nagy kérdés persze, hogy mit szólnak e határ menti települések lakói. A belügyminiszter megfogalmazása szerint „a határ kiigazítása az államnak nem rossz, az adott területen élő magánszemélyeket viszont kedvezőtlenül érintheti.” Az egyik érintett falu, Bíla Voda (vagyis Fehér Víz) polgármestere azt nyilatkozta: „Bár az állam tulajdonában lévő területekről van szó, számos telken már évtizedek óta helyi lakosok gazdálkodnak, akiket az államhatár megváltoztatása megkárosítana. A változás számos esetben a településeket is hátrányosan érintené.” Mindez természetesen érthető, de tudomásul kell venni, hogy hetven évvel a világháború után már képtelenség úgy rendezni egy ilyen vitás kérdést, hogy senkinek semmiféle érdeke ne sérüljön.

Ez az egész határbonyodalom a második világégés lezárásakor, az oly sok igazságtalanságot tartalmazó békeszerződésekkel kezdődött. (A békeszerződések már csak ilyenek, lásd Trianon…) Lengyelország teljesen jogos területi követelésekkel lépett fel az akkori Csehszlovákiával szemben, a hajdani Árva és Szepes vármegye néhány szeglete miatt. Sztalin erőszakos fellépése miatt Varsó megállapodott Prágával az országhatár békeszerződésben előírt rögzítéséről. Ám a lengyelek ezt a szerződést csak azzal a – záradékba foglalt – feltétellel írták alá, hogy a határvonalat a későbbiekben „egyszerűsítik és kiegyenesítik”. E változtatás ideje Sztalin halála után, 1958-ban érkezett el. Az újra megkötött szerződés alapján a csehszlovák–lengyel határ nyolcvan kilométerrel rövidebb lett, de az új határ kimérését követően kiderült, hogy 368 hektár délnyugati lengyel terület Csehszlovákiához került. Ezt kellene most visszaszolgáltatni. Nyilván nem lesz könnyű mindenki számára elfogadható kompromisszumot találni, mindazonáltal a legfontosabb, hogy a cseh kormány elismeri a lengyelek területi igényét. E ponton óhatatlanul eszünkbe jut: nahát, nahát, ha a mi szomszédaink is elismernék bizonyos területi igényeinket… Például mi történne, ha az illetékes államoknál benyújtanánk a történelmileg megalapozott követeléseinket körülbelül háromszázezer négyzetkilométerre? Egy kicsit egyszerűsítenénk és kiegyenesítenénk a határvonalakat…

Két héttel ezelőtt beszámoltam Önöknek arról, hogy az Ida című lengyel film nyerte a legjobb külföldi (vagyis nem amerikai) alkotásnak járó Oscar-díjat. Régi bölcsesség, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában – miközben ez az alkotás az elmúlt hónapokban sikert sikerre halmozott a nyugati fesztiválokon, addig Lengyelországban keményen támadják. Éppenséggel nem biztos, hogy alaptalanul, ugyanis a lengyeleknek több ismeretük van a XX. századi történelmükről, mint a teljesen tudatlan és naiv nyugati kritikusoknak. A támadások alapja az, hogy a film főhőse egy fiatal apáca, aki szerzetesi fogadalomtétele előtt megtudja: valójában zsidó születésű, és szüleit egy lengyel parasztember gyilkolta meg a második világháború idején. A lengyel közvélemény azt nehezményezi, hogy a filmben egyáltalán nem szerepelnek a náci megszállók. Arról sem esik szó, hogy katolikus lengyelek ezrei menekítették az üldözött zsidókat, és nem mellesleg katolikusok százezrei haltak meg a koncentrációs táborokban. Minderről bővebben a jövő héten írok.

Zsille Gábor