vissza a főoldalra

 2015.03.27. 

Ünnepi gyűlés

A mögöttünk hagyott hét legfontosabb napja kétségtelenül március 15. volt, becses nemzeti ünnepünk. A fővárosi megemlékezéseket heves indulatok és bicskanyitogató politikai megnyilvánulások kísérték. E rovat témájából adódóan most csak a lengyel vonatkozású mozzanatokkal foglalkozom. Ezek sorából kiemelkedik a forradalom és szabadságharc lengyel hőseinek tiszteletére szervezett budai ünnepség, melyet a Margit híd közelében, a Bem téren tartottak, a legendás tábornok szobránál. Ezt a megemlékezést a Civil Összefogás Fórum (CÖF) szervezte, kifejezetten a magyar–lengyel barátság ápolása céljából. Hiszen érzelmeinket nem befolyásolhatja, hogy az ukrán háború kapcsán a politikai pártok bizonyos kérdéseket eltérően ítélnek meg. Idén sokkal kevesebb lengyel érkezett Budapestre, mint tavaly vagy három évvel ezelőtt – mivel a lengyeleknek nem tetszik, hogy a magyar kormány az elmúlt hónapokban gazdaságpolitikai megállapodásokat kötött az oroszokkal. Ám néhány százan ezúttal is ellátogattak hozzánk (gépkocsikkal, illetve bérelt autóbuszokkal), vállalva a hosszú utazást, mert szilárd meggyőződésük: egy dolog a politika, és egy másik, messze fontosabb dolog az ezer esztendeje fennálló barátság. Az elmúlt három évhez hasonlóan most is leírom, mert muszáj hangsúlyozni: e lengyel civilek szigorúan a saját költségükön teszik meg a sok száz vagy akár több ezer kilométeres utat. (A Krakkó–Budapest távolság oda-vissza nyolcszáz kilométer, de ha valaki Varsóból indul, retúr viszonylatban ezernégyszáz kilométert autózik vagy vonatozik! És Varsó még messze nem Lengyelország legészakibb pontja… Tavaly több lengyellel találkoztam, akik a Budapesttől ezer kilométerre fekvő Gdanskból jöttek el hozzánk.) Ez azért sarkalatos tény, mert a magyar balliberális média évről évre azt híreszteli, hogy ezek az emberek „az Orbán-kormány felbérelt tüntetői, akiket a magyar adófizetők pénzén utaztatnak Budapestre”. Természetesen ez egy aljas hazugság.

A Nemzeti Múzeumnál és a Kossuth téren tartott ünnepségeken több száz lengyel volt jelen. A Bem téri gyűlésre is jutott belőlük néhány tucat – kisebb részük évtizedek óta nálunk él, többségük viszont kimondottan a nemzeti ünnepre érkezett. Ők délután vissza is indultak hazájukba. Krakkóból egy autóbusznyi társaság jött: a megemlékezés egész ideje alatt hűségesen tartottak egy széles transzparenst, melyen kifogástalan helyesírással az állt: „Üdvözöljük a győztes Orbán Viktor miniszterelnököt, sok sikert kívánunk a testvéri magyaroknak.” Figyelemre méltó, hogy minden lengyel vendégünk házilag varrt, nagyon szép magyar kokárdát viselt. Az eredeti forgatókönyv szerint az ünnepi beszédet Tarlós István főpolgármester mondta volna; távolmaradása miatt helyettese, Bagdy Gábor szólt az egybegyűltekhez.

Most pedig – nagyon enyhén – témát váltok. A hazánkba látogató külföldiek rendszerint megállapítják, hogy túlságosan borúlátó és merev népség vagyunk, mindent rettentő komolyan veszünk, a jóban is a rosszat keressük. Az olykor indokolatlanul magabiztos nyugatiak csodálkozva és értetlenül figyelik önostorozó félszegségünket, sírva vigadásunkat. Mindannyian átéltük már a helyzetet: vendégségben ülünk egy magyar családnál, a háziasszony kihozza a konyhából a gőzölgő tálat, és e szavakkal teszi elénk: „Ez most nem sikerült túl jól. Máskor finomabb szokott lenni.” Ám amikor megkóstoljuk az ételt, majdnem elájulunk a gyönyörűségtől: a töltött hús három nyelven beszél, a tepsis krumpli olyan finom, hogy a tíz ujjunkat megnyaljuk utána, a tepertős pogácsa pedig gyerekkorunk legszebb pillanatait idézi. Vendéglátónk mégis folyton szabadkozik: „Nem vagyok elégedett, a hús túl kemény.” „Szerintetek is elsóztam a köretet?” „A pogácsám sajnos összeesett.” Egy nyugati háziasszony ilyesmit nem mond, soha nem szidja a saját főztjét: a közepes minőségű, mikrohullámú sütőben felmelegített ételt is olyan sugárzó önbizalommal teszi a vendégek elé, mintha az emberiség történetének legcsodálatosabb falatait nyújtaná.

Kétségtelen tény, hogy mi, búval bélelt magyarok, túl sokat panaszkodunk – voltaképpen megállás nélkül. Télen a hideggel van bajunk, nyáron a hőséggel. Ha kicsinosítják a Széll Kálmán teret, az mennyi kellemetlenséggel jár, ilyen hülyeségre költik a sok közpénzt – ha viszont nem építik át a Széll Kálmán teret, akkor szörnyű botrány, hogy milyen ronda, a sok befizetett adónkból igazán felújíthatnák végre… Bizony, nem könnyű a mi népünk kedvében járni… S az még csak hagyján, hogy megrögzötten panaszkodunk, de a tetejébe még gyűlölködünk és szitkozódunk is, ellenségek után kutatunk, a legkisebb szikrától felrobban a puskaporos hordónk. Egy friss lengyel közvélemény-kutatás szintén arról tanúskodik, hogy a kelleténél pesszimistábbak és dühösebbek vagyunk. A varsói központú CBOS intézet idén január elején átfogó felmérést végzett a négy visegrádi országban, és kiderült, hogy egyértelműen a magyarok a legmorcosabbak – a legkiegyensúlyozottabbak pedig a lengyelek. A kutatás pontos eredményeit múlt kedden tették közzé. Az adatok tanúsága szerint a lengyel lakosság 21 százaléka kedvezően ítéli meg hazája gazdasági helyzetét. A cseheknél az elégedettek aránya 19 százalék, a szlovákoknál már csak 8, Magyarországon pedig még kevesebb: 7 százalék. A lengyelek kevesebb mint harmada, 28 százalék véli úgy, hogy országa gazdasági helyzete se nem jó, se nem rossz. A csehek körében 38, Szlovákiában 39, a magyarok között pedig 42 százalék helyezkedett erre a közömbös álláspontra. A lengyel népesség 51 százaléka nem tartja valószínűnek a gazdasági helyzet romlását – Szlovákiában 49 százalék ilyen bizakodó, Csehországban csupán 43, hazánkban pedig 44 százalék. A lengyelek 16 százaléka jónak látja a saját anyagi helyzetét. Magyarországon ez az arány 1, azaz egy százalék! (Szlovákiában szintén.) Lengyelországban csak az emberek 10 százaléka elégedetlen a saját anyagi helyzetével, a magyaroknál viszont a megkérdezettek 40 százaléka. Tanulságos adatok ezek, hiszen a jelentős eltéréseknek nyilvánvalóan nem gazdasági, hanem szemléletbeli, lélektani okaik vannak. Vagyis nem arról van szó, hogy a lengyel emberek négyszer magasabb életszínvonalon élnének, mint a magyarok – inkább ott van a kutya elásva, hogy a lengyelek negyedannyit siránkoznak, mint mi, magyarok. Egy szó mint száz, panaszkodás helyett embereljük meg magunkat, vegyük észre a jó dolgokat, becsüljük meg az értékeinket!

Legutóbbi cikkem végén azt ígértem: most részletesen megírom, lengyel földön miért érik kemény támadások az Ida című Oscar-díjas filmet. Ezt az ígéretem – terjedelmi okokból – a jövő héten teljesítem.

Zsille Gábor