vissza a főoldalra

 

 

 2015.11.06. 

Ne feledjétek, mü vagyunk a hunok

Engem ért a szerencse, hogy szerkeszthettem Duma-István András A csángók világa (hegyek, vizek, tátosok) című, legújabb kötetét. Bevallom, korántsem volt könnyű munka, mert a szerző – annak ellenére, hogy a magyar nyelv kiváló használója – sosem tanult iskolában magyarul írni (nem is tanulhatott, lévén, hogy Moldvában a csángó tájszólást az 1970–80-as években végletesen tiltották).

 Hogy miként lett a XII. századi nyelvemlékhez hasonlító szövegből a magyarországi olvasó számára is értelmes szöveg, hány óra telefonbeszélgetésbe telt, míg a szavak értelmét kihámoztam, csak én tudom – de nem erről akarok beszélni, hanem arról, hogy a végeredmény kárpótol mindenért: a könyv a (csángó)magyar néplélek olyan mélységes mély bugyraiba visz el minket, ahová egyetlen más néprajzi publikáció sem.

 „Hogy felismerjük a setétségben elrejtett dolgokat, nagy fényre van szükségünk”, mondja Duma-István András, és tényleg, világosságot gyújt a magyar élet eddig elrejtett, másik oldalán. Leírja például, hogyan használták a csángók a pásztorbotokat nemcsak a pontos óra, hanem a dátum meghatározására is; hogy a csángó mellesbundára (keptárra) hímzett jelek hogyan adják ki a kalendáriumot; hogy a kutakat és forrásokat, valamint a mellettük élő nyírfákat mai napig tisztelik. (Pedig az egyház még Szent László király idejében, 1092-ben betiltotta ezek tiszteletét: „Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.”)

 Így lassacskán elénk tárul egy olyan világ, amely a lehető legmélyebben a hagyományokban gyökerezik, s amelyben a tátosok (táltosok), eme jóindulatú vezetők irányítják a hétköznapokat, szabják meg a történelem menetét.

 Sokszor idézi apja, a falu kertésze szavait, aki tanítgatta őt, mondott neki „mesés miséket” (tanítómeséket), s akitől gyermekként sok mindent ellesett, amikor az a falu öregjeivel tanácsolt (beszélgetett). Róla írja, hogy imával kezdte és végezte a napot, egy életen át:

 „Édesapámmal a legszebb emlékeim a hajnalokhoz kötődnek. A nap közeledését a faluban hajnal-harangszóval jelezték, és imával ébredve szólalt édesapám: »Első kakasszó szólít, / Kelj fel, Mária, / Boldogságos szép szűz Mária (…)« A nap pedig végigkövette az útját, és a déli harangszónál az egész falu világba borult. Árnyék nélkül maradt a templom, a házak nemcsak kint, de bent is világot kaptak, a napfény déli sütésében mindenki megállott a dologból, és apám így szólt: »Mü Atyánk, ki vagy a mennyekben (…, és elmondta a Miatyánkot). Őrizd meg nemzetünköt és szoboditsad meg a pokol tüzitől. A déli ebédben add, erőben és nyuguvásban részesüljön minden ember testje és lelke.« Így nyugat felé indulva, a nap este a falu végin leszentülve búcsúzott Mária-harangszóval, hogy regvel újból induljon és keresse a falut, és apám újra fohászkodjon Máriá­hoz és a Naphoz.”

 Jómagam ismertem ugyan azt, hogy egyszer egy évben, pünkösdkor a csángók imával köszöntik a felkelő napot Csíksomlyón, de arról nem hallottam, hogy minden áldott nap hajnalán felkelnek és imádkoznak, s majd délben és a Mária-harangszókor (holdkeltekor) is ugyanezt teszik, mint a szerző apja. Ezért élt bennem a gyanú, hogy vajon nem akar-e átverni engem a szerző.

 (Zárójelben mondom el, hogy az apa a kötet legtitokzatosabb alakja, ő az, aki három barátjával – mind a négyen 93 éves koruk fölött haltak meg – őrizte a csángóság emlékezetét, és aki e társaival való beszélgetéseit a következő, fantasztikusnak tűnő formulával zárta: „ne feledjétek, mü vagyunk a hunok”. Ő az, aki mindent tudott a növényekről, arról, hogyan kell velük megőrizni az egészségünket, ő az, aki a társadalmat is megértette. Kérdeztem is Andrást, nem apád volt-e a táltos, aki hátulról, szellemileg a falut vezette.)

 A kötet megjelenése után György Attila komám (aki gyimesi csángó) lelkendezve ajánlott egy könyvet, Attila és hunjai, szerkesztette Németh Gyula, 1940. Ebben nagy meglepetéssel láttam, hogy a hun fejedelem főpapi hatáskörrel is rendelkezett, és „minden reggel kijött a sátorból, meghajlással üdvözölte a napot, este pedig a holdat”. A hunok világának egyik legszakavatottabb kutatója, Obrusánszky Borbála meg egyenesen kapcsolatot lát a Szima Csien (Sima Qian) kínai krónikás által leírt fenti hun főpapi szokás és a pünkösdi csángó napba nézés között.

 Tudván, hogy Duma-István András az utóbbi időben maga is néprajzi látványosság lett, és akár mongol kutatók is megfordulnak Bákó megyei, klézsei házában, ezek után annak jártam utána, vajon nem tőlük hallotta-e, hogy a hun vezér (aki egyben vallási vezető is) hajnalban a napnak, este a holdnak imádkozik. Hamar kiderült, szerzőnk már 2005-ös, Csángó mitológia című könyvében is ír erről – így hát utólagos kitaláció kizárva.

 Ezek után a csángókról kezdem elhinni azt, amit a szerző édesapja, Duma-István Márton és az ő hosszú életű barátai, Farkas Mihály, Istók Mihály és Están Márton mondtak: „Ne feledjétek, mü vagyunk a hunok…”

 

Sántha Attila

 

(erdely.ma)