Függetlenség

2015.11.06.

A bolsevizmus rohamra készen áll a keresztény szellemű oktatás ellen

Mindszenty József: Esztergom a prímások városa

Mindszenty József bíboros prímás, mint esztergomi érsek, tehát mint a valóság legilletékesebb ismerője és a hazai történelem magas tudományos felkészültségű ismerője, hosszú évek során kutatta Esztergom történelmét, a művészetben és a hitéletben betöltött szerepét és helyét.

Mindszentyt 1945. szeptember 15-én, hogy XII. Piusz pápa esztergomi érsekké nevezte ki. Az év végén a bíborosi kalapot is megkapta. A budapesti amerikai katonai misszió jóvoltából, amely repülőgépet bocsátott a rendelkezésére, mindkét kinevezését személyesen köszönhette meg a pápának. Magától értetődik, hogy mindkét alkalommal tájékoztatta az egyház fejét az egyre súlyosodó magyarországi helyzetről. 1945. október 7-én az esztergomi bazilikában elmondott székfoglaló beszédében fájdalommal állapította meg, hogy a háború és az összeomlás ideje alatt meglazultak az erkölcsök. Majd így folytatta: „Az elszakadt partok ellenében a lelkipásztorkodáson van a hangsúly. Ahol a természeti és a kinyilatkoztatott törvény megingott a szívekben, ott az elmélyülő hitélet annyi, mint a társadalom gátszakadásának a megállítása... Akarok jó pásztor lenni, aki – ha kell – életét adja juhaiért, Egyházáért, hazájáért... Akarok lenni népem lelkiismerete, hivatott ébresztőként kopogtatok lelketek ajtaján, a föltetsző tévelyek ellenében az örök igazságokat közvetítem népemnek és nemzetemnek.” Nem volt hercegprímásunk, aki saját főegyházmegyéjén kívül, az ország más egyházmegyéiben annyi helyen végzett volna egyházi funkciót és prédikált volna, mint Mindszenty József. Rövid, mindössze hároméves, tényleges érseksége alatt végiglátogatta főegyházmegyéje minden plébániáját és egyházi intézményét. Különös hangsúlyt helyezett a főváros pasztorálására, mert tudta, hogy a vidék Budapest példáját követi. Legfontosabb feladatának az egyházközségi élet megteremtését tekintette. Mielőtt egy plébánián, vagy intézményben megjelent, alaposan informáltatta magát a város vagy a falu, a szerzetesház, iskola vagy szervezet történetéről és jelenlegi helyzetéről. És az így nyert adatokat beépítette a prédikációjába vagy a beszédébe. Egyik-másik ilyen prédikációja vagy beszéde valóságos kis helytörténeti és egyházszociológiai tanulmány. Ennek az alapos előkészületnek volt köszönhető, hogy prédikációinak és beszédeinek lelkipásztori részei, tanácsai és intelmei sohasem voltak semmitmondó általánosságok, hanem mindig a helyi adottságoknak és szükségleteknek megfelelő elirányítások. Sohasem elégedett meg a helyi papsággal és az egyházközségi és világi vezetőkkel való találkozással, hanem mindig alkalmat adott a híveknek is, hogy főpásztorukkal beszélhessenek.

A hívek hamar megérezték, hogy Mindszenty József személyében olyan főpásztort kaptak, aki minden tekintetben gondoskodó atyja akar lenni nemcsak az egész közösségnek, hanem a közösség mindenegyes családjának és magános tagjának is. És a szeretetet szeretettel viszonozták. Akárhol jelent meg, a templom vagy az egyházközségi terem mindenütt kicsinek bizonyult a befogadásukra. A fővárosi egyházközségek közös rendezésein pedig, a Szent István-bazilika előtti vagy a sziklatemplom előtti Szent Gellért téren, a legtöbb esetben 200-250.000 ember hallgatta a prédikációját. Arra is volt példa, hogy maga az ifjúság töltötte meg zsúfolásig a bazilika előtti térséget. A fővárosi híveknek legemlékezetesebb, az orosz megszállókat és azoknak magyarországi kommunista csatlósait egyaránt megdöbbentő, vallásos megmozdulása az 1946. május 5-én Mindszenty bíboros által vezetett máriaremetei zarándoklat volt, amelyen zárt sorokban 100.000 budapesti férfi kereste fel ezt a buda-környéki kegyhelyet. A hívek részvétele meghaladta az egy milliót 1946. augusztus 20-án, amikor a Szent Jobb-körmeneten a fővárosi hívekhez a vidéki egyházmegyék küldöttségei is csatlakoztak.

A prímás – a Püspöki Karral való egyetértésben és a Katolikus Akció szervezetének a bekapcsolásával – országos viszonylatban is kezébe vette a lelkipásztori munka irányítását. Szorgalmazta a népmissziók és évi lelkigyakorlatok tartását, elindította az Árpád-házi Boldog Margit égi pártfogása alá helyezett engesztelési mozgalmat és a létükben fenyegetett hitvallásos iskolák és az iskolai hitoktatás védelmére életre hívta a Katolikus Szülők Szövetségét. Prímásságának utolsó, a szívéhez legközelebb álló és mind mélységében, mind pedig terjedelmében legátfogóbb és legeredményesebb hitéleti megmozdulása, amelyhez foghatót nem látott a magyar föld, a „Boldogasszony Éve” volt. A „Boldogasszony Éve” mérlegét ő maga így állította fel: „Az ország legjelentősebb központi helyein és Mária-kegyhelyein végighordoztuk a Mária-tisztelet fehér lobogóját és százezres tömegekben milliók álltak alája. A kibontott vallási és nemzeti lobogó, mint valami vonzó mágnes, a szenvendő magyar szíveknek az Egyházhoz és hazához való hűségét hozta napfényre.” A lelkipásztori munkát úton-útfélen akadályozó és egyre szűkebb területre szorító kommunista egyházpolitikának az volt a végső célja, hogy nálunk is megvalósuljon a „szovjetmintájú vallásszabadság,” aminek az a lényege, hogy az egyház tevékenységét a templomi istentiszteletre korlátozzák és ágenseik által még ott is ellenőrzik, hogy mit prédikál a pap és ki vesz részt az istentiszteleten. Ennek a végső célnak elérése érdekében elnémították a virágzó katolikus sajtót, feloszlatták a katolikus hitbuzgalmi és társadalmi egyesületeket, lehetetlenné tették a katolikus karitászmunkát, elvették a katolikus iskolákat és zavarták a zarándoklatokat, különösen azokat, amelyeken a hercegprímás prédikált. A bíboros lelkipásztori buzgóságát és leleményességét azonban nem tudták megtörni és elkedvetleníteni. Nem elégedett meg azzal, hogy egyetlen pozíciót sem adott fel szívós és kemény ellenállás nélkül, hanem egyre újabb lehetőséget keresett a néppel való találkozásra és a papságot is szüntelen bíztatta, hogy a családlátogatás rendszeresítése által tartsanak szoros kapcsolatot a híveikkel. Ezt nem nézték jó szemmel a kommunisták, ezért ítélték el, s ezért kellett elhagynia az országot.

Mindszentyről kevesen tudják, hogy többkötetes nagy történelmi művön dolgozott, melyeknek művészettörténeti vonatkozásai is vannak. Munkatársaival gyakran beszélgetett Esztergomról is. Műve nem készült el, de az Esztergomra vonatkozó kéziratát 1973-ban munkatársa, Bíró Béla rendezte sajtó alá. S hogy miért pont Esztergomra esett a prímás választása, arról önmaga így ír: Géza Esztergomban lakott és fia, István itt született, itt keresztelkedett, vele itt indul útjára a magyar államiság; itt uralkodik, itt kötötte házasságát Gizella bajor hercegnővel, a Várhegyen koronázták meg (1000-ben) a hagyomány szerint a lengyel fejedelemnek szánt, de II. Szilveszter pápa által, eligazító álomlátás után, neki küldött Szentkoronával. A Várhegy déli szögletén építtetett magának nagyszerű királyi palotát. Ennek folytatása (1010 körül) a király és a nemzet térítője, Szent Adalbert vértanú püspök tiszteletére épített négyszögletes, háromhajós, román, de gótikus stílusban átépített főszékesegyház. Észak felől összhangzatos szépséggel csatlakozott ezekhez az érseki palota. A nagy király eme élettényei döntők voltak az új főváros fejlődésében. Bár Székesfehérvár az első szent királynak pihenőhelye is, Fehérvár jelentősége halványul az új főváros mellett. Annál inkább, mivel nem püspöke, hanem csak prépostja van, nem lévén egyházmegyei székhely. Azután nem egy király Esztergomban születik, uralkodik. Itt és a közeli Dömösön él I. Béla király. Itt is hal meg szerencsétlenül. II. Vak Béla 1137-ben országgyűlést tart Esztergomban. III. Béla fényes uralkodása ide fűződik; vasárnapokon a nagy tölgy alatt ül és lát törvényt Esztergom Királyvárosában, Királyszállásán. A romokból újjáépítő, második honfoglaló IV. Béla jóideig itt uralkodik. A tatárjárás tanulságaiból kiindulva, biztonságosabb helyet keresve, 1249-ben megépíti a budai várat. Az érseknek ajándékozza esztergomi várhegyi palotáját.

Mindszenty József művében leírja, hogy Esztergomra, mint prímási székhelyre a legnagyobb csapást Mohács és az azzal egyidejű vallási zavarok mellett a trianoni békediktátum mérte. 1938-ban a bécsi döntés a magyar tömböt visszacsatolta Magyarországhoz. Pozsony, Nagyszombat, Nyitra azonban nem került vissza. Az öröm és fájdalom egyaránt érinti Esztergomot. A párizsi „béke” csak súlyosbította az egyházi helyzetet; papok, tanítók, őslakos magyar családok kiüldözésével és deportálásával.

Mindszenty József bíboros prímás úr fel szokta jegyezni, amit a kezébe került kommunista magyar lapokban érseki székvárosáról talált és rendszerint hozzáfűzte megjegyzéseit. Feljegyzéseiből és esztergomi vonatkozású megnyilatkozásaiból állítottam össze a könyvnek ezt az utolsó fejezetét. A „Dunakanyar jubileumi kiadványá”-ról a bíboros úr kéziratában ezeket jegyezte fel: 1973. október közepén megjelent Esztergom ezredévi jubileumáról a Dunakanyar kiadványa, nem Esztergomban, hanem Budapesten, 93 lapon. A Dunakanyar pártos hangot üt meg a jubileumban. A kiadvány szerzői nyilván tekintettel a pártideológiára és az uralmon lévők igényére elhallgatnak vagy módosítanak tényeket. Ezt a fogalmat: szent, a párt nem ismeri. Szent István csak I. István. A prímások persze nem kerülhettek be az 1000 évbe. Bezzeg Zalka Mátéról írnak. Prímások nincsenek. Elégedetlenek a prímási palotával is de az idevonatkozó történeti háttérről hallgatnak. Egyedül csak a táj a régi itt, de az olyan szép, épp a Bazilika közelében, hogy az angol közoktatási miniszter megbűvölten állt meg előtte. Ennyi maradt meg a régi, ezeréves Esztergomból a rendszer negyedszázados nyaktilóján. A bolsevizmus világnézete az orosz-szláv világhatalom fegyvereivel itt van Magyarországon, és itt van a Magyar Sionon is. A magyar bolsevizmus, miután az anyagiakat az orosz fegyverek segítségével törvénytelenül elvette, Esztergomban is rohamra készen áll a keresztény szellemű oktatás, a család és a hitélet ellen. Esztergom közjogi jelentősége ebben az új „jog”-rendben csak hátrány és teher, de hordozójának – nagy áldozatokra is kész elődei példáján – a nemzeti lét legsötétebb korszakában vállalnia kellett a rászakadó súlyos kötelezettségeket, ha nem akart hűtlenné válni az ezeréves nemzeti hagyományokhoz és népéhez.

A prímás úr kézirataiban fellelhető egy szibériai hadifogságból hazatért nyugat-német katonának 1973. július 8-án hozzá intézett levele. A németnyelvű levél érdekes módon Esztergomról szól: „Jómagam hosszú évekig voltam szovjet hadifogságban Oroszországban. Ezzel kapcsolatban az esztergomi Bazilika különösen emlékezetemben maradt. Nyár derekán, 1945-ben fogolyszállítmányunk útközben megállt. Sikerült megtudnunk, hogy hol vagyunk, mert az esztergomi Bazilika csillogó körvonala a lemenő nap fényében ott emelkedett előttünk egy dombon. Vöröslő arannyal fénylett a Duna vize és az egész békés tájat harangzúgás töltötte be: távoli, mély rezgése behatolt a szögesdrótos ablaklyukon a mi marhavagonunkba is. Bennünk, kiábrándult, kiéhezett, elkoszosodott és részben már elközönyösült hadifoglyokban különös visszhangra talált. Mindegyikünk hirtelen ki akart pillantani és látni a helyet, ahonnét a harangok hangja jött: a messzi tájba néző esztergomi tornyok utolsó üzenete a foglyokhoz és kifosztottakhoz!” A hazájáért és egyházáért sokat szenvedett és mélyen aggódó bíboros prímásunk a németnyelvű levél margójára ezeket jegyezte fel: mily sokat jelenthet hát az elszakított csallóközi, vágvölgyi magyaroknak, az öt világrész emigránsainak az esztergomi Bazilika harangzúgása és mindaz, ami ezzel összefügg!

E kötetből az olvasók megismerik Esztergom prímásainak, mint az ország államférfiainak, diplomatáinak és hadvezéreinek szerepét és helytállását a magyar történelem viharos korszakaiban, sorsuk változását, még ha az börtönt, vagyonfosztást vagy halált jelentett is. Mindszenty József felsorolja Esztergom 78 prímását, az elsőtől az író személyéig, emléket állít nevüknek és tetteiknek. Avatott tollal adja az egyes korok összképét, közel hozza az olvasóhoz Esztergom változóan fényes és gyászos napjait.

(Mindszenty József: Esztergom a prímások városa; Szent Gellért Kiadó és Nyomda, 2012.)

M.A.