vissza a főoldalra

 

 

 2015.11.06. 

Az ombudsman esete az alkotmánybírósággal

Jana Dubovcová szlovák ombudsmannak nincs szerencséje az alkotmánybírósággal. Ahány – alapjogok megsértését kifogásoló – beadványt készített a nagybecsű taláros testületnek, mely az alkotmányosság és alapjogok cerberusa lenne, annyit utasítottak el arra hivatkozva: ő nem illetékes ilyen beadvány benyújtására. Pedig hát: Jana Dubovcová az alapvető emberi és állampolgári jogok szószólója lenne ebben a furcsa kis országban, s ki más, ha nem ő (lenne) illetékes arra, hogy általánosan kötelező érvényű magyarázatot kérjen az alkotmánybíróságtól az alkotmány és az alapjogok értelmezéséről. Az alkotmánybíróság azonban nem így gondolja.

Jana Dubovcová most egy restitúciós igény kielégítésének közérdekű kisajátításra való hivatkozással történt elutasítása ügyében lett „illetéktelen”.

 Az ombudsman független alkotmányos hatóság, amely állampolgári kezdeményezésre vagy saját hatáskörében eljárva ellenőrzi és kifogásolja a végrehajtó hatalom, egyéb állami és önkormányzati szervek és hatóságok eljárásait és döntéseit, igaz, azokat megváltoztatni vagy megsemmisíteni nem tudja. Ezt mondják a paragrafusok. Az ombudsman törvényből kifolyólag tehetetlen. Ez hatóság Szlovákiában hát amolyan panasziroda, a bajokat és törvénysértéseket szóvá teheti, de a véleményét senki nem köteles figyelembe venni, jogorvoslati javaslatot sem tehet. Az érintett hatóság cinizmusának mértékén múlik, hogyan reagál a javaslataira.

 Az ombudsman Szlovákiában terapeuta, aki meghallgatja a jogsérelem elszenvedőit, kivizsgálja, hogy a hatályos jogrend szerint neki van-e igaza, esetleg tanácsot ad nekik, hová forduljanak még, ha nem adták fel a reményt (és pénzük is van rá), hogy az igazság a végén csak győzedelmeskedik… Aztán éves jelentést ír a parlamentnek arról, hány üggyel fordultak hozzá, mi mindennel kellett foglalkoznia. Uff.

 Elnézve, hogy egy-egy parlamenti ülésre hány tucat képviselői törvénymódosító indítványt terjesztenek be honatyáink és honanyáink a legkülönbözőbb ügyekben – pl. ebtartás, polgármesteri ebédjegyek stb. –, foglalkoztat a kérdés: az ombudsmani hatóságról szóló törvényből miért nem akarja egyetlen csúcspolitikus sem kiküszöbölni ezt a totális tehetetlenséget. Azért-e, mert általa az állampolgár kezébe kerül(het)ne jogorvoslati eszköz, s nem a strasbourgi emberjogi bíróság lenne az egyetlen remény restitúciós vagyonjogi ügyekben vagy alapjog-sérelmek esetén?

 Mióta létezik ombudsman az országban, azóta kéri – csendesebben vagy hangosabban – a jogköreinek növelését. Mert ha a kényes és sokszor durva hatósági jogsértések szóvátételét nem követi jóvátétel, az a közerkölcsöket is aláássa. De a hatalombirtoklók – végrehajtók és törvényhozók – süketek. Oly mértékben, hogy még azt sem hajlandók lehetővé tenni számára, hogy alapjogi vagy alkotmányos kérdésekben jogértelmezést kényszerítsen ki az alkotmánybíróságból.

 

NGYR, Felvidék.ma