vissza a főoldalra

 2015.11.13. 

Forradalom és megtorlás a Dél-Alföldön

II. rész: Fekete Pál, a Békés Megyei Forradalmi Bizottság elnöke

– Amióta elmém kinyílt, a lelkem olthatatlan szomjúsággal kereste az igazságot. Világlátott édesapám szellemiségét, önfeláldozó hazaszeretetét örök példaképként hordozom a lelkemben. Sárospataki diákként európai műveltségű tanáraim közül Orbán Istvánra emlékszem vissza. Sárospatakon tanítói diplomát, Szegeden a tanári oklevelet is megkaptam. Orosz nyelvet és történelmet tanítottam Békéscsabán. A Természet- és Társadalomtudományi Ismeretterjesztő Társulat munkatársaként történelmi előadásokkal jártam Békés megyét. Az előadások által komoly kapcsolatok, barátságok szövődtek, az emberek egyre őszintébbek lettek hozzám. Számos megrendítő személyes élményt meséltek el nekem, melyek elborzasztottak és megmutatták a rendszer tragikus arcát. Megismerkedtem a hírhedt kulákperek, elhurcolások, internálások és bebörtönzések keserű valóságával. Az évek során kialakult igen széles ismeretségi kör, valamint az abból fakadó ismertség, nézetazonosság játszhatta a legnagyobb szerepet abban, hogy a forradalom kitörését követően a Békés megyei települések küldöttei tulajdonképpen egyhangúlag megválasztottak a megyei forradalmi bizottság elnökévé.

 Ez egy rendkívüli felelősséggel járó pozíció volt. Nem félt attól, hogy ebből később komoly baja származhat, akár az életébe is kerülhet?

 – Az események nálunk, Békésben sem a semmiből történtek meg. Már 1956 szeptemberében nagygyűlést rendezett a csabai értelmiség a Balassi Művelődési Otthonban. Számos javaslat hangzott el a kor legégetőbb problémáinak megoldására. Én is felszólaltam, figyelmeztetve a jelenlévőket, hogy a félelem légköre, a bajok őszinte megnevezésének elhallgatása jobbító szándékú tetterőnket bénítja meg. Felszólalásomat lázításnak minősítette a pártbizottság, amit soha nem bocsátottak meg. Sejthető volt, hogy ha rosszul végződnek a dolgok, annak személyes sorsomban is kárát láthatom. Ám egyszerűen nem maradhattam ki az eseményekből, és azt is vállaltam mindig, hogy nem a tömegpszichózis ragadott magával, hanem a szellemi megvilágosodás és egy ismereteken nyugvó, lassú, de folyamatos érlelődési folyamat szülte meg azt a belső erkölcsi parancsot, hogy a szent ügyért harcolók táborához csatlakozzam. Nem volt könnyű megfelelni a hirtelen kapott megtiszteltetésnek. Egyrészt azért, mert számos feladatot kellett megoldani, másrészt pedig azért, mert ebben az időben Békéscsaba a tiszántúli magyar haderő irányító központja volt, és ennek következtében a legfontosabb katonai célpontok egyike.

 Konkrét harcok is folytak a békési megyeszékhelyen?

 – Nem, de a város előbb említett központi szerepe miatt fennállt a veszélye egy nagyszabású, akár több tízezer ember életét is követelő összecsapásnak. Ezért a vállamon nyugvó felelősség nagyon nagy volt. Egyébként sem voltam a fegyveres harc híve, hiszen az óriási túlerővel szemben felelőtlenség lett volna fegyverrel szembeszállni. A szovjet csapatok parancsnokával még a bevonulás előtt, november 3-án találkoztam, mert kíséretével felkeresett engem. Barátságosan fogadtam őket. Azt mondták, éheznek, nincs élelmük, de főzni sem tudnak, mert nincs tűzifájuk sem. Nem voltam nyeretlen kétéves, hiszen három évet csak lehúztam a magyar néphadseregben és a történelmet is ismertem. Nem hittem el, hogy a Hitlert is legyőző szovjet Vörös Hadsereg ellátmány és utánpótlás nélkül lett volna Magyarországra küldve. Az a félelmem támadt, hogy terepszemlét tartanak. Ennek ellenére felajánlottam, hogy összegyűjtünk nekik élelmet, mindent, amire szükségük lehet, de cserébe azt kérjük, hogy ne jöjjenek be a városba, ne indítsanak támadást Békéscsaba ellen. Erre becsületszavát adta a parancsnok. A velük lévő, munkácsi származású tolmács azonban sokszor rám emelte a tekintetét a beszélgetés alatt, kifelé menet pedig három ujját kinyitva, majd becsukva, jelezni próbált valamit. A sors fintora, hogy ez a fiú másnap átszökött hozzánk, a mi oldalunkra állt, ám később elfogták és dezertálásáért a Gulágra került. Az általa jelzett hármas azt jelezte, ami aztán be is következett: november 4-én hajnali három órakor a szovjet tankok bejöttek a városba. A vasútállomáshoz rohantam, ahol már ott voltak a tankok. Az egyik szovjet katona a forgalmi irodába vezetett, ahol ott volt a parancsnok és egy Majoros nevű férfi, aki korábban, mint ÁVH-s őrnagy a Békés Megyei Pártbizottság elnöke volt. Amint meglátott, rögtön ordítozni kezdett, hogy fasiszta vagyok, akit azonnal agyon kell lőni, ám a szovjet parancsnok csendre intette. A parancsnok előtt ott volt egy várostérkép, rajta több piros körrel, azokat a helyeket jelölve, ahol a békéscsabai forradalmi gócpontok voltak. Mondanivalója és modora teljesen megváltozott az előző naphoz képest. Közölte, hogy ő katona, aki parancsot hajt végre, márpedig a parancs az, hogy ezeket a gócpontokat meg kell semmisíteni. Minden erőmmel meg kellett akadályoznom a vérontást, ezért kértem a szovjet parancsnokot, hogy tekintsen el a támadástól. Ő a következőt mondta: elindulunk a városba, ön megy elöl. Mindaddig, amíg nem lőnek ránk, mi sem lövünk, ha azonban megtámadnak bennünket, előbb önt lőjük szitává, majd a várost.

 Gondolom, nagyon félt.

 –Nem félelmet éreztem, inkább megkönnyebbülést, hiszen így lehetőség nyílt arra, hogy elkerüljük a vérontást. Előbb a laktanyát foglalták el, amely ekkor már üres volt, majd az Andrássy úton – akkor Sztálin útnak hívták – elindultunk a város központja felé. Elöl én, gyalogosan, mögöttem a harckocsioszlop. Néhány kirakatüvegbe belelőttek ugyan, zabráltak is ezt-azt, de emberéletben nem esett kár itt sem. A színházat is átkutatták, az is be volt jelölve piros karikával, de néhány hímzett terítő eltulajdonításán kívül itt sem történt semmi. A pártbizottság épülete előtt sajnos lelőttek egy embert, név szerint Kovács Zoltán honvédőrnagyot, aki 1956 egyik békéscsabai mártírja.

Ennek kapcsán el kell mondani, hogy Békéscsaba lakói mindvégig hősiesen viselkedtek. Nem számított, hogy magyar, szlovák, román vagy cigány valaki, fantasztikus egységbe kovácsolódott mindenki. Későbbi börtönéveim és a rabság alatt elszenvedett szörnyű megpróbáltatásaim során gyakran merítettem erőt abból, hogy egy ideig én is közéjük tartozhattam, taníthattam gyermekeiket.

 Önnel mi történt? Már november 4-én letartóztatták?

 – A szovjetek visszavittek az állomás forgalmi irodájába. Este 11-kor a parancsnok elé vezettek, aki ismét barátságos lett hozzám. Sajnálatát fejezte ki az okozott károk miatt, majd közölte, hogy becsületes embernek tart, és felszólított, hogy vezessem tovább a várost. Kezembe nyomott egy faládikát, tele gyümölcsízzel, hogy vigyem haza a családomnak. Csak három napig maradtam azonban szabad, mert november 7-én terepjárókkal orosz katonák érkeztek a lakásomra. Átkutatták az otthonunkat, engem pedig bevittek a Munkácsy utcai egykori ÁVH-s központba. Tele volt már letartóztatottakkal. Később teherautókra raktak bennünket, és Debrecenbe szállítottak, a szovjet katonai börtönbe. Amikor elvittek kihallgatásra, közöltem, hogy nem kérek tolmácsot, hiszen kiválóan beszéltem oroszul. A tiszt engedte, hogy beszéljek. Elmondtam, hogy Magyarországon nem fasiszta felkelés volt, mint ahogyan beállítják, hanem szabadságharc. Nem akarjuk vissza a régi, úri világot, de nem akarjuk a kommunisták által ránk erőszakolt terrort sem. Önálló, saját értékrendű világban akarunk élni a hazánkban. A szovjet tiszt közölte, hogy le is tartóztathatna, de nem teszi, ehelyett arra kért, menjek haza és csendesítsem le a forradalomban részt vevő társaimat. Azzal zárta mondandóját, hogy majd még meglátják, mi lesz velem. Sajnos nem kellett sokáig várnom, mindössze 1957. február 16-ig arra, hogy számomra is kiderüljön, milyen sorsot szánnak nekem a kommunisták.

 Ekkor is a szovjetek tartóztatták le?

 – Nem. Ekkor már a pufajkába öltözött magyar pártfunkcionáriusok és az egykori ÁVH-s tisztek jöttek értem, akik persze véres kézzel és különös kegyetlenséggel álltak bosszút mindenkin, aki csak a kezük közé keveredett. Letartóztatásom napján még megtartottam a történelemórát a dolgozók esti gimnáziumában. Az első padban egy kedves, derűt sugárzó fiatalasszony ült, ő volt az osztálybizalmi. Ezúttal is üdvözölt az osztály nevében, ám fejét lehajtva, láthatóan kerülte a szemkontaktust velem. Kicsengetéskor még nem gondoltam, hogy ez volt az utolsó katedrán töltött órám. Elindultam hazafelé, amikor zajt hallottam magam mögött. Hátrafordultam, és egy női alak igyekezett felém. Az osztálybizalmi volt. Megállt előttem, majd kisvártatva zokogni kezdett és azt mondta, hogy meneküljek. Néhány perc után, amikor kissé megnyugodott, elmesélte, hogy gépíró a pártbizottságon, ahol hallotta, hogy Klaukó Mátyás és Bielik Károly – mint fő funkcionáriusok – azt beszélték: eljött a példastatuálás ideje. Mindenkit összeszednek, aki részt vett a forradalomban, ráadásul elhangzott, hogy én, Fekete Pál vagyok az első számú ellenség, akit még bíróság elé sem kell állítani, csak agyon kell lőni, mint egy kutyát. Meneküljön, amíg nem késő – mondta a fiatalasszony. Nem kételkedtem abban, hogy minden igaz, amit elmondott, mégis megszólalt bennem egy másik hang: Nem teheted, magad elől nem menekülhetsz, és az örök, isteni törvények szerint bűntelen vagy, ezért azok megvédenek. Maradtam, és kissé meginogva bár, de ugyanúgy hazamentem, mint korábban bármikor. Hazaérvén, le sem vetkőztem, mert régóta tudtam, hogy a házmester besúgó, így már csak idő kérdése, és jönnek. Alig néhány perc múlva berregett is a csengő. Hatan jöttek értem. Fegyvert kerestek, amit persze nem találhattak, majd kirángattak az utcára és megvertek a puskatusaikkal. A verést követően egy teherautóra raktak és pár perces út után leszállítottak a belvárosban lévő Munkácsy utcai épület előtt. Mint kiderült, igazak voltak az évek óta hallott pletykák, miszerint az épület alatt egy hatalmas pincebörtön van, amelyben az ÁVH kínozza – nem egyszer halálra – a fogvatartottakat. Mára eltűntek a korábbi levegőnyílások, de ez az épület a halál otthona volt Békéscsabán. A cellám alig másfél négyzetméternyi volt, az ajtó fölötti villanykörte csupán a falakat világította meg gyenge fénnyel. A bejárattal szemközti falon, a mennyezet alatt egy tenyérnyi nyílás volt a szellőző. Az enyémen kívül még több más, hasonló cella is volt itt, meg egy ablak nélküli helyiség, a poklok pokla, ahol a foglyok verése és a kínvallatások zajlottak. Fetter Ferenc és Benkovics Sándor volt a két legkegyetlenebb a kihallgató tisztek közül. Hosszú börtönéletem során raboskodtam a szegedi Csillagban, Márianosztrán, a Gyűjtőfogházban, Gyulán, Jászberényben, Sopronkőhidán és Vácott is, de sehol nem találkoztam olyan brutalitással, és elképesztő kínzásokkal, mint Békéscsabán.

 Hány évet kapott?

 – Szegeden volt az elsőfokú ítélethirdetés, 1957 decemberében. A Mátyás Miklós által vezetett bíróság mint elsőrendű vádlottat, a BHÖ 1/1-es pontja alapján a népi, demokratikus államrend megdöntésére irányuló fegyveres szervezkedés vezetése miatt életfogytiglani börtönre ítélt. A másik tizennégy vádlott is különböző hosszúságú szabadságvesztést kapott. Az elítéltek semmivel sem vádolható családtagjait is aljasul megbüntették. Feleségemet például – két kicsi gyermekünkkel – kiutasították Békés megye területéről, nem csupán tanári állását, de otthonát is elveszítette. Mivel reménykedtünk egy esetleges kedvezőbb ítéletben, fellebbeztünk. A budapesti, másodfokú ítélethirdetés előtt azonban drámai dolog történt. Kinyílt a tanácstermi ajtó, és kilépett rajta egy fiatal főhadnagy, Kelemen Imre. Miután végignézett rajtunk, odalépett egyik vádlott-társunkhoz, aki korábban a katonatársa volt, és a fülébe súgott valamit. Arra kért minket, hogy a tárgyalás kezdetén azonnal és habozás nélkül vonjuk vissza a fellebbezésünket, mert ellenkező esetben súlyosbítani fognak az ítéleteken, ami hármunk esetében halálbüntetést jelent. Így is tettünk, s mivel az ügyész már az elsőfokú ítélet után sem fellebbezett, a másodfokú tárgyalás okafogyottá vált. A jelen lévő Gyurkó László vezérőrnagy, aki leginkább akarta a mi halálunkat, ingerülten távozott a teremből, de előtte még odasúgta nekem, hogy nem úszom meg, és lógni fogok. Valóban nem is adták fel. Új dologgal próbáltak meggyanúsítani, ami alapján súlyosbítani lehet az immár jogerős életfogytiglani börtönt. Rám akartak bizonyítani egy szovjet szerelvény kárára elkövetett battonyai vasútrobbantást, hogy kivégeztessenek. Miután semmi közöm nem volt a battonyai esethez, ezt nem sikerült rám verniük, így végül megúsztam a kivégzést, Vácra kerültem.

 A börtönévek borzalmait átélve soha nem jutott el addig a pontig, hogy feladja?

 – Nagyon sokszor közel kerültem a végső elkeseredéshez, és ahhoz, hogy ne akarjak már tovább élni. Ezekben a pillanatokban azonban a képzeletemben mindig megjelent előttem az apám, aki hihetetlen rémségeket látott életében. Az első világháború idején megjárta az orosz fogságot, látta a cári család jekatyerinburgi kivégzését, majd a második világháborúban is fogságba esett, ekkor málenkij robotra hurcolták el. Ő mondta nekem, hogy a vörös terror végig fog söpörni a világon, és hatalma addig tart, amíg önmagát maga alá nem temeti. Ma már tudjuk, hogy igaza volt. A legnagyobb erőt egyik levelével adta nekem, melyet a börtönbe küldött be. Arra panaszkodtam neki, hogy már nem bírom sokáig, mire a következőt válaszolta: fiam, ha úgy hozza az élet, halj meg nyugodtan, de ne alázkodj meg. Amit tettél, csak egy becsületes, magyar ember tette, nincs miért szégyenkezned. Nem is tudom szóban megfogalmazni, milyen erőt merítettem a soraiból, már csak azért is, mert megerősített abban, amit szívem mélyén addig is éreztem, hogy nem vagyok bűnös. Isten kegyelmén túl ennek is köszönhetem, hogy túléltem a börtönt.

 Miután kiszabadult, mi várta idekint? Meddig érezte hátrányát 1956-os tevékenységének?

 – Feleségem mindvégig hűségben kitartott mellettem, így a legfontosabb dolgot, a családomat nem veszítettem el, bár a lányaimmal való kapcsolat erősen megsínylette, hogy életük első éveiben nem lehettem mellettük. Ami a tanári pályát illeti, oda soha többé nem térhettem vissza. Dolgoztam marhavágóhídon, a Bajai úti téglagyár agyagbányájában, valamint szállító- és segédmunkásként is. Ezenkívül már a szabadulásom napján megpróbáltak beszervezni. Mivel határozott nemmel feleltem, a Békés megyei rendőrkapitány a következőt mondta: a börtönre úgy fog visszaemlékezni, mint a mennyországra, mert én itt pokollá teszem az életét. Fenyegetése sok tekintetben valóra is vált. Megkülönböztetett, megbélyegzett maradtam, és mindvégig megfigyeltek. 1980-ban, tehát közel negyed századdal a forradalom után kis híján ismét lecsuktak. Egy munkatársamnak – aki mint kiderült, rám lett állítva – tettem egy negatív kijelentést az afganisztáni szovjet beavatkozás kapcsán, amiért bevittek a kapitányságra. Nem sokkal később kiengedtek, viszont ez a procedúra, hogy este bevisznek, majd néhány óra várakozás után kiengednek, egy hónapig mindennap megismétlődött. Végül lezajlott a kihallgatás, ahol megfenyegettek. Közölték, hogy a feltételes szabaduláskor fennmaradt éveimet leültetik velem, ha nem írom alá, hogy jelenteni fogok nekik. Odahaza elmeséltem, mit mondtak, mire drága feleségem azt mondta, hogy üld le, ami még hátravan, ahogyan először megvártunk, úgy most is megvárunk. Másnap eszébe jutott a feleségemnek, hogy ismer valakit Pesten, név szerint Hanga Máriát, aki akkor oktatásügyi miniszterhelyettes volt. Kieszközölt nála egy személyes találkozót. Felutaztam hozzá, fogadott, még ebéddel is megkínált. Amikor elmeséltem neki, mi járatban vagyok, nem akart hinni a fülének, hogy ilyesmi még előfordulhat 1980-ban. Végül megmozgatta kapcsolatait, és sikerült elérnie, hogy megszüntessék az eljárást ellenem, igaz, levelében azt is leírta, hogy erkölcsi bizonyítványt továbbra sem fogok kapni, így tanári munkát a későbbiekben sem vállalhatok. Társadalmi értelemben egyértelműen kijelenthető, hogy csak a rendszerváltozás után szűnt meg a forradalmi szerepem miatt engem ért személyes hátrány. Ekkor már elmúltam 60 éves, így aktív éveim rámentek a kommunista diktatúrára. 1990 után, amennyire lehetett, igyekeztem megtenni azokat a dolgokat, amelyekre azelőtt nem volt lehetőségem. Komoly elismeréseket is kaptam. 1992-ben például én lettem Békéscsaba első díszpolgára.

 Az elmúlt negyed században elképesztő életművet hozott létre. Múzeumot alapított, a Püski Kiadó gondozásában megjelent nagyszerű kötetei – Az utolsó szó jogán, a Sátánok éjszakája, de különösen a Sírjára nem jutott virág című könyvek – pedig hatalmas utánajárást követelhettek meg. Jócskán túl a hatvanon, vagy akár a hetvenen, mi adta az erőt, elhivatottságot, hogy létrehozza ezeket?

 –Egyrészt a saját életem alakulása, másrészt az áldozatul esett sok-sok honfitársam emlékezete. A nagy kommunista emberdaráló milliók testét és lelkét őrölte meg, én azonban túléltem az iszonyatot. Hogy miért nem fekszem a többiekkel együtt valami jeltelen tömegsírban, arra csak a gondviselő Isten tudja a választ. Ugyanakkor a túlélésnek ára van: méltónak kell bizonyulnom rá. Aktív éveimben úgy alakult a sorsom, hogy nem csinálhattam azt, amire a hívást éreztem, ezért most, így, idős fejjel, immár nyugdíjasként igyekszem pótolni a pótolhatatlant. Ez az oka annak, hogy a mai napig könyveket írok, és rendszeresen előadásokat is tartok. Békéscsabán, a Kazinczy Ferenc Általános Iskola egyik melléképületében létrehoztam egy kis ’56-os múzeumot, számos tárgyi emlékkel, illetve mindazok rövid életrajzával, akik Békés megyében a forradalomért áldozták életüket. Időnként tárlatvezetést is tartok, ha felkérnek rá és egészségem engedi. Szeretném, hogy minél többen megtudják, mi zajlott le ebben az országban a kommunizmus idején. 87 éves elmúltam, nincs már olyan sok hátra. Ám ameddig bírom erővel, igyekszem megfelelni ennek a feladatnak.

Kovács Attila