vissza a főoldalra

 

 

 2015.11.13. 

A grundok eltűnése a bajok legfőbb oka

Egyre jobban van a szívműtéten átesett Kardos József, aki reménykedik az EB-kvalifikációban

Tőle származik az egyik legtalálóbb önkritikus mondat, így hangzik: igazi, magyar profi voltam, a pályán mindent megtettem a győzelemért, azon kívül semmit… Most, kevéssel az 55. születésnapja után elemezhetnénk ezt a szenzációs önjellemzését, felidézhetnénk pompás, sikerekkel teli pályafutását, ám a sors némiképp átírta a forgatókönyvet. Egy kis híján tragédiával záruló szívinfarktus, valamint a válogatott közelgő, Norvégia elleni Eb-pótselejtezője szolgáltat aktuális témát beszélgetésünkhöz.

Sportrovatunk vendége az 1980-as évek kiváló védőjátékosa, Kardos József, aki megkeresésünkre szerencsés újjászületése mellett a válogatott Eb-kvalifikációjának esélyeiről, valamint a magyar labdarúgás hosszú ideje tartó mélyrepüléséről is elmondta véleményét.

– Kerek születésnapja okán egyébként is lehetne érdeklődni hogyléte felől, ám súlyos infarktusa miatt ez most még inkább aktuális. Mi történt pontosan, és túl van-e már a nehezén?

– Augusztus közepén történt a dolog. Nagyon rosszul éreztem magam éjszaka, reggel pedig arra ébredtem, hogy fáj a vállam, a mellkasom és a hátam is. Miután Tökölön élek, beültem az autómba, hogy feljöjjek Pestre, orvoshoz. Út közben a volán mögött ülve elájultam, és beleestem az árokba. Hála Istennek, sem más egészségében nem okoztam kárt, sem én nem maradtam ott… Magára a balesetre nem is emlékszem, csak arra, amikor ébresztgettek, és kérdezték, hogy jól vagyok-e. Mentővel kórházba szállítottak, bekötözték a fejsérülésemet, majd hazaengedtek. Alighogy kijöttem a kórházból, a közeli buszmegállóban ismét nagyon rosszul lettem, megint az ébredéskor érzett tünetek jöttek elő. Ekkor a mentő már a Haller utcába vitt be, ahol rögtön a kardiológia intenzív osztályára kerültem. Itt megállapították, hogy súlyos infarktuson estem át, sőt azt is, hogy néhány évvel korábban már kihordtam egyet lábon is. Egyértelmű volt, hogy komolyabb műtétre lesz szükség, néhány nap múlva meg is operáltak. Itt is szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a Haller utcai kardiológián dolgozó Dr. Székely Lászlónak és orvosi stábjának kiváló munkájukért és a lelkiismeretes bánásmódért. A műtét után Balatonfüredre kerültem, a szanatóriumba. A lábadozás jól sikerült, úgy néz ki, talán tényleg túl vagyok a nehezén. Nagy hobbimat, a teniszezést még nem kezdtem újra, és nagyon valószínű, hogy inkább már csak párosban játszom majd, és elsősorban a mozgás öröméért fogok ütögetni. Viszont újra elkezdtem dolgozni, végzem az MLSZ-ellenőri munkámat is, sőt barátommal, Nagy Antallal a Magyarország–Feröer meccsre is ki tudtam menni.

– És milyennek látta a csapatot? Eleve: hogyan értékeli a válogatott szereplését a mögöttünk hagyott időszakban?

– Természetesen a selejtezősorozat összes magyar érdekeltségű meccsét láttam, legtöbbjét a televízióban. Előzetesen a harmadik helyre vártam a csapatunkat, azt tartottam reális helyezésnek, így ilyen értelemben nem mondanám, hogy csalódtam, hiszen a harmadik hely meglett. Más viszont a helyzet, ha a meccseken mutatott játékot vesszük alapul, mert ezen a téren sajnos minden meccs után volt bennem hiányérzet. Legfőképp abban, hogy igen hosszú szakaszai vannak a meccseinknek, ahol semmiféle veszélyt nem jelentünk az ellenfél kapujára. Ez komoly hiányosság még akkor is, ha a csoport gyengébb ellenfelei – Finnország és a Feröer-szigetek – ellen így is meg tudtuk szerezni a győzelmet. Összességében reálisnak nevezhető, hogy harmadikok lettünk a csoportunkban.

– Ez a harmadik hely pótselejtezőt ér, amelyet a jövő héten vívunk meg Norvégia ellen. Mit vár a párharctól, hogyan látja az esélyeket?

– Nehéz jósolni. Norvégiát kicsit esélyesebbnek érzem ugyan, ám semmiképpen nem egy legyőzhetetlen csapatról beszélünk. Bátor, kezdeményező felfogással, és persze hatékonyabb támadójátékkal simán lehet keresnivalónk. Ami hátrány, hogy játékosaink közül csak kevesen játszanak igazán nívós bajnokságban. Emellett az is jellemző sajnos, hogy mi, magyarok valamiért nem igazán vagyunk képesek három napon belül kétszer is csúcsformát mutatni. Márpedig ezen elúszhat a párharc és ezzel az Eb-kvalifikáció is. Előnyt lehet ugyanakkor kovácsolni abból, hogy idegenben kezdünk, így az első meccsen kedvező eredményt elérve, idehaza ki lehet vívni a továbbjutást.

– Ön mint az utolsó világszínvonalú magyar válogatott oszlopos tagja, miben látja annak okait, hogy ilyen régóta nem vagyunk ott a legjobbak között?

– Számos tényező felelős abban, hogy ez így alakult. Labdarúgásunk válságban van, amelynek legfőbb okát abban látom, hogy megszűntek a grundok, amelyen egykor valósággal teremtek a jobbnál-jobb játékosok. Ez nem volt véletlen. Nagyon sokan voltunk, akik játszani akartunk, és általában a két legjobb választotta meg a két csapatot. Ha nem voltál nagyon jó, nem teljesítettél megfelelően, nem is biztos, hogy tudtál játszani, mert nem választott ki egyik kapitány sem. A grundok mellett eltűntek a labdarúgás világából azok a játékosfelfedező szakemberek is, akiknek kimondottan az volt a dolguk, hogy járják a pályákat, a különböző iskolai bajnokságokat, és ha valahol tehetségre akadnak, akkor azokat irányítsák az őket megbízó klubhoz. Annak idején engem is így fedezett fel Konkoly Béla bácsi, akinek remek szeme volt, száz gyerkőc közül is kiszúrta, hogy kikből lehetne jó labdarúgót faragni. Igaz, ennek a szinte önműködő rendszernek volt egy komoly hátránya is: a magyar szakemberek – tisztelet a kevés kivételnek – nem tanultak meg klasszisokat nevelni. A magyar edzők eme hiányossága sokáig nem igazán mutatkozott meg, mert annyi tehetség tűnt fel folyamatosan, hogy egy bizonyos szintet mindig képes volt tartani a magyar foci. Ám a grundok eltűntek, az egykori pályák helyén pedig benzinkutak vagy bevásárlóközpontok létesültek. Ennek okán a futballozó gyermekek száma is jelentősen lecsökkent, így rögtön kiütközött a nevelés terén meglévő hiányosságunk.

– Az akadémiák nem lehetnek képesek betölteni a grundok megszűnése révén keletkezett űrt?

– Sajnos úgy tűnik, hogy nem. Mostanra már majdnem minden csapatnak van saját akadémiája, ami azt mutatja, hogy ez a fajta rendszer eléggé jól kiépült. Ám ennek jelentkeznie kéne eredményekben is, vagyis – utánpótlás-nevelő intézményekről lévén szó – új tehetségek egész sorának kellene felbukkannia az élvonalbeli csapatok háza táján, majd közülük a legjobbaknak a válogatottnál. Én úgy látom, hogy ez nincs így, finoman szólva sem hemzsegnek az akadémiák által kinevelt, kiemelkedő képességű labdarúgók.

– Testnevelő tanárként, illetve utánpótlásedzőként is dolgozva, mit lát? Vannak azért most is tehetségeink, vagy már az alapképességek terén is romlik a helyzet?

– Az alapképességek terén nem mondanám, hogy romlik a helyzet, a saját tapasztalataim szerint továbbra sincs baj a magyar fiatalok labdaérzékével, játéktehetségével. A mai srácok hozzáállását, futball iránti alázatát azonban össze sem lehet hasonlítani a mi gyermekkorunkban meglévővel. Távol álljon tőlem, hogy önmagamat állítsam be pozitív példának, annál is inkább, mert rendre el szoktam mondani, hogy annak idején én klasszikus magyar profi voltam, aki a pályán mindent megtett a győzelemért, azon kívül viszont semmit… De ez csak a felnőtt koromra vonatkozik, például arra, hogy erősen dohányoztam, amit nem szabadott volna. Ám fiatalként semmi más nem volt számomra fontos, csak a futball. Az esetek nagy részében egy órával edzés előtt már ott voltam a pályán, alig vártam a tréninget, nem is beszélve a meccsről. Pontosabban vártuk, mert a többi csapattársam is hasonló hozzáállású volt. Ma szemrebbenés nélkül elkésnek a srácok, némelyikük még elnézést kérni is elfelejt olykor, és ami legalább ekkora baj, hogy nem tudnak megszakadni a pályán, nem tudnak küzdeni. Ez egyfelől egy általánosabb, társadalmi kérdés is nyilván, hiszen aki a pályán nem tud küzdeni, az valószínűleg nem tud az élet egyéb területein sem, ami nagy baj. De ha csak a sportszakmai részét nézzük, akkor itt megint a grundok hiányát kell felemlegetni, hiszen annak idején a dühöngőkben nemcsak futballozni, de küzdeni is megtanultunk, már kicsi gyerek fejjel. Ez ma nincs, és nagy kérdés, hogy az akadémiákon dolgozó szakemberek a náluk pallérozódó gyermekeknél, fiataloknál tudnak-e ezen érdemben alakítani. Aligha hiszem, hogy sikerül, hiszen az akadémiákon – csúnyán fogalmazva – már eleve hozott anyagból dolgoznak…

– Ezek után felmerül a kérdés: van egyáltalán értelme reménykedni a norvégok ellen?

– Hogyne volna! A mostani válogatott tagjai közül sokaknak ez az utolsó reális esély, hogy kivívják egy nagy tornán való részvétel lehetőségét, így bízhatunk abban, hogy ez plusz energiákat mozgósít majd a mieinknél. Szívinfarktus ide, lábadozás oda, mindkét találkozót végig fogom izgulni, és reménykedem abban, hogy végül mi kerülünk ki győztesen. Óriási lehetőség ez, amit meg kellene ragadni, mert a kijutás hatalmas lökést adna a magyar labdarúgásnak. Ismét lehetne magyar kedvenceket választaniuk a gyerkőcöknek, és biztosra veszem azt is, hogy jelentősen megnőne a futballozni kezdő fiatalok létszáma is.

– Ha sikerül megnyerni a norvégok elleni párharcot, akkor éppen harminc év után lesz ott újra a válogatott egy világversenyen. Amikor 1986 nyarán hazatért a mexikói vb-ről, gondolta volna, hogy legközelebb három évtizedet – vagy talán még annál is többet – kell várni arra, hogy ismét ott legyünk a legjobbak mezőnyében?

– A legrosszabb álmaimban sem hittem volna, hogy így alakul a magyar labdarúgás sorsa. Akkoriban minden adottnak látszott ahhoz, hogy szép legyen a jövő. Igaz, nekünk nem sikerült fényesen a mexikói vb, de mégiscsak ott voltunk. Emellett volt egy utánpótlás-válogatottunk, amely Európa-bajnok lett Moszkvában, és alig egy évvel korábban UEFA Kupa-döntőt játszhatott a Videoton. Joggal hittünk abban, én magam is, hogy a következő Eb-ken és vb-ken a mexikói kisiklás ellenére ott leszünk. Ma már tudjuk, hogy nem így lett, egy hatalmas mélyrepülés vette kezdetét. Még egy dolgot meg szeretnék említeni. Mi, magyarok, sajnos hajlamosak vagyunk arra, hogy győzelem esetén rögtön világbajnoknak higgyük magunkat, ha kikapunk, akkor viszont a pokolra kívánja a focistákat mindenki. Ezen is változtatni kell. Ha sikerül kijutni az Eb-re, örülni kell nagyon, de nem kell rögtön hiú ábrándokat kergetni, hogy majd mi leszünk az Európa-bajnokok, amennyiben viszont a norvégok elütnek minket az Eb-részvételtől, nem szabad átkokat szórni a játékosokra vagy a vezetőkre. A kormányzati politikának hála, az elmúlt években elképesztő mértékű állami támogatást kapott a magyar foci. Ilyen nagyságrendű pénz még soha nem áramlott a sportágba, mint napjainkban. Bízni és hinni kell abban, hogy ez kamatozik majd, és rövid időn belül érdemi felemelkedést eredményez a magyar labdarúgás számára.

 

Kovács Attila

 

NÉVJEGY

KARDOS JÓZSEF

Salgótarjánban született 1960. március 22-én.

Pályafutása: Nagybátonyban kezdett futballozni, ahonnan leigazolta Nógrád megye patinás klubja, a Salgótarjáni BTC. Itt olyan jól teljesített, hogy egy évvel később több NB I-es élcsapat is sorban állt az aláírásáért. Közülük végül az Újpestet választotta, így 1978-ban a lila-fehérekhez szerződött. Már az első idényben bejátszotta magát a kezdőcsapatba, amelynek révén egy év múlva bemutatkozhatott a felnőtt válogatottban is. Az Újpest klubsikereiből kivette a részét, mindvégig megbízható védőjátékot produkált. Egyformán magas szinten teljesített a védelem közepén, illetve védekező középpályásként is. Sokrétű védőmunkájának köszönhetően 1983-ban az év labdarúgójának választották. Ugyanettől az évtől kihagyhatatlan lett a válogatottból, így részese lett a magyar futball máig utolsó, világraszóló győzelmi sorozatának, melynek révén nem csak az 1986-os világbajnokságra jutottunk ki, de legyőztük az NSZK-t és Brazíliát is. Benne volt a mexikói vb-keretben is, sőt mindhárom vb-meccsen pályára is lépett. Mexikó után már csupán három alkalommal volt válogatott, utoljára 1987 tavaszán Rotterdamban. Újpestről is 1987-ben távozott, közel 300 tétmérkőzést játszott a Megyeri úton. Az aktív játéktól nagyon fiatalon, 1990-ben vonult vissza. A labdarúgástól soha nem szakadt el, folyamatosan edzősködött alacsonyabb osztályú csapatokban, illetve az utánpótlásban. Emellett testnevelő tanárként tevékenykedik, az MLSZ hivatalos ellenőreként pedig minden hétvégén meccsekre is jár.

Sikerei: 33-szoros válogatott, ezeken a fellépéseken 3 gólt szerzett. Vb-résztvevő (Mexikó – 1986). Magyar bajnok (1978–79), háromszoros MNK-győztes (1982, 1983, 1987), kétszeres magyar bajnoki ezüstérmes (1980, 1987). Az Év Labdarúgója elismerés (1983). Klubcsapatával, az Újpesttel 1984 tavaszán UEFA Kupa negyeddöntőt játszhatott.