|
 2015.11.20.
Ars Sacra
A Vízivárosi Galéria kiállítása
A fény a modern képzőművészetben
is, műfajoktól függetlenül és egy-egy műalkotáson belül,
hatalmas utat jár be. Ennek az útnak magassága is van, mélysége
is van, sőt kiterjedése is. Avval, hogy – legalábbis a
nagyoknál – szakrális körökkel érintkezik, az értelmezés
köre kitágul, s az ég és a föld együtt valaminő ismeretlen
tartományt nyit meg – az istenembert ugyancsak magában foglaló
lélekét. Még a reneszánszig sem kell visszamennünk, hogy lássuk:
a tenger imazsámolyára térdeplő ember – nyakában
a földi élet koloncaival (ma valóságdaraboknak mondjuk) – éppúgy
a kozmosz része, ideértve a mennyei tulajdonságokat is, mint a
rá visszaható – mert arcát őrző – Mindenség Ura.
A golgotai sorsban
is ott a katedrálisok nehéz, szürke köveit megmozgató fény,
s nemkülönben a betlehemi jászol körüli történésekben is.
A szikla és a szalma, hiába az állapotuk lévén kiolvasható
drámai ellentét, ugyanazt a tisztaságeszményt jelenti. Egy kis
megengedéssel a megigazulás útját. Ám nem föltétlen kell a
bibliai jelképeket és egyéb szimbólumvilágokat ismernünk,
hogy gyönyörködni tudjunk például Balogh Edit fémszálat is
sugárzóvá, üdvözítővé emelő francia kárpitjában (Fény
– 2012), Bohus Zoltán finom érzéki hullámokat kibocsátó
ragasztott üveg kompozíciójában (Kereszt – 2015), vagy Kárpáti
Tamás ködgomolyban is a lélek tisztaságára utaló, a
krisztusi igazságot mélyen megélő festészetében (Passio –
2010).
Mindhárman az Ars
Sacra Fesztivál rendezvénysorozatához kapcsolódó vízivárosi
tárlat átszellemült igazságmondóinak a jelesei. A föntiekből
kitűnt, hogy a külső és belső fény – ezért a kiállításon
a megannyi forma – nem válogat a műfajok között. Átjárja
mindet. Hát még ha a briliáns tárlat további alkotóit is
idevesszük, az ezúttal megható figurális kompozícióval
jelentkező textilművészt, Ha ger Rit tát (Elveszett bárány
– 2014), a fotók különböző válfajaiból (kereszthalál,
oltárkép-mozzanatok, templombelső), a fény itatta szent képekből
lenyűgöző montázst készítő Rainer Pétert (Érettünk…
Isteni szeretet triptichon – 2014), illetve Szemadám Györgyöt
(Erdélyi triptichon – 1975–2014; Istentisztelet a Kaukázusban
– 2014), akkor látni csak igazán az Ars Sacra mindent átizzító,
mindent lélekké transzformáló hatókörét. A különböző
formavilágokban és látásmódokban, technikákban realizálódó
üzenet egyetemességét.
A kemény kő,
pontosabban a fehérségével szinte égető márvány is képes
– a belőle kifejtett formaalakzatokkal – a szimbólumok által
élővé tett tudás, bölcs érzelemleltár megannyi üzenetét közvetíteni,
ha a véső olyan szobrász kezében működik, mint a nemes anyag
által valaminő meghitt nemességet, biblikus káprázatot
megjelenítő Boldi (Galamb – 2011; Jó Pásztor – 2000). A
plasztikai hatást épp a felületen, a szobrok palástján körbefutó,
megcsillanó fény adja.
A szimbólumok
szakrális, történeti, mitológiai stb. üzenete a több részre
– „kazettákra” – osztott francia kárpitot, a már említett
Balogh Edit másik művét, az Átváltozások II.-t (2005)
ugyancsak elevenné teszi. Érzelmi sokkolóvá? Csaknem azt is
mondhatnánk. Hager Ritta elveszett, ám talányosságában isteni
báránya – gobelinjének tematikája harmonizál Boldi egyik
szobrának jelképi igazságával – „fokoztatott” itt le, változott
át mértani alakzatokban megbúvó ikonográfiai példatárrá. A
különböző megformálási módok (anyag, technika) ellenére
mindkettő magasztos munka.
Amíg Kárpáti
Tamás olaj-vásznai a rejtezésben, megannyi Krisztus-arcban (önarckép-stilizációban)
– paradox – villantják föl a lélektárnák mint misztikus
bensők csöndjeit és a megszenvedett paradicsomi békéhez vezető
utat (Szent bor I. – 2011; Vir dolorum – 2010), addig Pirk László
helyenként a gótikára emlékeztető, távlatossá emelt
boltozatokkal, határozott motívum-kontúrokkal adja tudtunkra,
hogy a festmény kevesebb is, meg több is, mint valóság: emlékezet
is, megtartó eszmények, magatartás-„hieroglifák” szimbóluma
is. A Merre indulnak útjaink III. (2008), noha fókuszában a Nap
és a Hold kettőse a „szakrális” gyújtópont, alighanem oltárképnek
is elmenne. De az organikus kupolát reveláló Égő csipkebokor
III.-ban (2013) és a fénysávjában figurális alakrajzot bújtató
olaj-vászonban is (Fa-jelképek III. – Golgota-fa – 2013) ott
az isteni-emberi szenvedés mint énképünk boldogságforrása.
Egészen különösek
Bátai Sándor archaikusságukban, barna színvillódzásukban is
eleven szakrális tartalmat hordozó művei. (Írás I–III. –
1997–1998; Ősforma – Udvari I. – 2007). A régmúlt időket
idéző, plasztikailag ugyancsak izgalmas papíröntvények a rájuk
festett (fapác, anilin) és nyomott ábrákkal az Írás –
innen a bibliai közelség – és a boltozat (templombelső?)
szentségét hirdetik. Temetők kopott köveit, sírtábláit
avatják – jelképpel (kereszt) és kalligrafikus bőséggel (görög
betűk) – az emlékezet halhatatlan részévé.
Szakolczay Lajos
|
