vissza a főoldalra

 2015.11.20. 

Az élet alaptörvénye az egyensúly

„Te csak hang vagy…” Ravasz László kézírásos prédikációi

Ezt a különös módon az utókorra maradt kézírásos prédikációgyűjteményt valószínűleg maga Ravasz László gyűjtötte egybe és adta át hűséges leányfalui hallgatóinak megőrzésre. A kényszerű hallgatás idején készült prédikációk mindnyájunknak szólnak.

Ravasz László a XX. századi Magyar Református Egyház történetének egyik kiemelkedő alakja, ahogy ő magát jellemezte: „huszadik századi vándorprédikátora”. Valóban kitűnő igehirdető volt, és a Dunamelléki Egyházkerület élén, majd a Református Egyház Zsinatának elnökeként jelentős reformok kezdeményezője, az egyház modernizálásának, lelki megújításának hiteles és elkötelezett munkása. Ravasz László életműve gazdag: teológiai művek, prédikációkötetek, művészeti, irodalmi, esztétikai írások, tanulmányok fémjelzik munkásságát. Nemcsak az egyházban, hanem világi fórumokon (Magyar Tudományos Akadémia, társadalmi egyesületek, irodalmi társaságok, oktatási intézmények) is rendszeresen szerepelt, az akkori közélet ismert és elismert tagja volt, rádiós prédikációit százezrek hallgatták. Tudatosan és szívesen vállalta a megszólalást nemcsak Istenről, emberről, hitről, Bibliáról, hanem az emberiség, a nemzet, a magyarság nagy kérdéseiről is. Mindig az Ige és csakis a Kijelentés alapján (Sola scriptura). Ravasz László 1882. szeptember 29-én a partiumi Bánffyhunyadon született. Ősei között többen református lelkészként szolgáltak, de az ő nagy ívű pályája – amely tehetségének és szorgalmának eredménye – kimagasló. Érettségi után esztétikát, bölcsészetet tanult, filozófiából is doktorált, de végül a teológia és a lelkészi pálya mellett döntött. Victor János és John Mott angol misszionárius nagy hatással voltak rá, példaképül szolgáltak számára. Megértette, hogy Istennek terve van az életével, hogy nagy feladata lesz. 1921-ben, a nemzet és az egyház szempontjából egyaránt kritikus időszakban meghívást kapott Budapestre a Kálvin téri gyülekezetbe, ahol Petri Elek váratlan halála miatt megüresedett a lelkészi poszt. A püspökválasztást is megnyerve áttelepült, és 1948-ig, kényszerű lemondásáig az egyház meghatározó tagja lett. 1936-tól a Zsinat elnöke, egy ideig az Országos Lelkészegyesület és a Presbiteri Szövetség vezetője is.

A Dunamelléki Egyházkerületben jelentős építkezések, beruházások történtek püspöki ideje alatt: 56 új templom, 75 iskola, 85 gyülekezeti ház épült. Ravasz László egy modern egyház megszervezését tűzte ki célul: egy olyan egyházét, amely hiteles, és jelen van a társadalom életében. Sokféle közéleti szerepvállalása is ezt a célt szolgálta. Több folyóiratot szerkesztett (Protestáns Szemle, Református Élet, Református Jövő, Magyar Kálvinizmus), amelyekben az egyház és a magyarság fontos kérdéseiről a kor jelentős személyiségei, írók, közéleti emberek a protestantizmus sajátos értékeit képviselve szólaltak meg. Ravasz László másik ideája az államtól független, önfenntartó Egységes Református Egyház megteremtése. Ravasz tudatosan ápolta a külföldi kapcsolatokat, támogatta a nemzetközi szervezetek missziós munkáját, mint ahogyan az ökumenikus mozgalmakat is. Az egyház lelki, szervezeti megújításának terve a közelgő háború miatt, majd 1945 után nem tudott megvalósulni. Az egyházak – és Ravasz személy szerint is – bűnbakok, ellenségek lettek.

Az új hatalom szemében ő is, ahogyan a katolikus egyházból Mindszenty József, a klerikális reakció képviselője volt, aki felelős a háborús bűnökért (Ravasz felsőházi tag volt). Rákosi döntött, Ravasz László személye nemkívánatossá vált az egyház élén, ezért lemondatták. 1948-ban kényszerű félreállását csak rövid ideig szakította meg az 1956-os forradalom, amikor is visszahívták – de a bukás után haláláig, 1974-ig Leányfalun élt, a közélettől távol. Jogtalan büntetése nemcsak a tehetségének igazi megnyilvánulását jelentő prédikálás megtiltásával, hanem az általa mozgásba hozott egyházi, lelki építmény összeomlásával kapcsolódott össze. Valószínűleg ez utóbbi lehetett az őt ért legsúlyosabb csapás – ahogy azt a könyv előszavában dr. Szacsvay Éva néprajzkutató megjegyzi. Míg a hétköznapok és az ünnepek a prédikálás tilalmával nyomasztották, addig az intézményi összeomlás néma, súlyos terhe személyisége mélyében hatott kibeszélhetetlenül. E súlyos változásban enyhítően vette őt körül Leányfalun, száműzetésének helyén, a közelében élők igénye a tiszta hang iránt. Volt Kálvin téri gyülekezeti tagok, tanítványok csoportosan és külön-külön, jeles lelkész barátok, közeli és távoli családtagok keresték föl, akiknek bibliaórákat vagy bibliamagyarázatokat tartott. Krisztus egyháza tehát tiltott formában, de élt. Ezt mutatja be ez a prédikációgyűjtemény.

1951-ben írta az Élet: Feladat című prédikációját. Ebben Jónás próféta könyvéről állapítja meg, hogy bár két és félezer évvel ezelőtt írták, mégis modern könyv. Hiszen az van benne megírva, hogy az élet föladat, a legnagyobb lecke, amit maga az Isten ad föl nekünk. Azt gondoljuk, hogy Jónás csak a tudatalatti érzékeivel gondolta, hogy szól hozzá az Isten és a Biblia ilyen képesen írta le az egészet, csakhogy az, hogy olyan feladatot kapott Jónás, ami emberei ésszel nem volt teljesíthető, mutatja, mennyire valóságos is volt az, hogy az Isten megszólította őt. Szokott téged szólingatni az Isten? Megszólított már Jézus Krisztuson keresztül? Eljut hozzád a Bibliának az üzenete és megszólít? Kelj fel, menj Ninivébe, a nagy városba, és kiálts ellene, mert gonoszságuk felhatolt elémbe! Hát ez volt a feladat. Ninive akkortájt ugyanis a világ egyik legfontosabb városa volt. Gazdagságukat úgy érték el, hogy árasztásos földművelést folytattak, minek következtében nagyon sok embert el tudtak tartani, a szabad munkaerő pedig kész volt várost építeni, katonáskodni. Tehát ez a város lényegesen fejlettebb, gazdagabb, hatalmasabb volt, mint az a terület, ahol Jónás élt II. Jeroboám királysága alatt, amikor is Jeroboám nem csak erősítette az országát, de rossz dolgokat is cselekedett, úgy hogy az Isten szeme előtt nem volt kedves. Tehát Jónás egy szegényes területről kellett induljon a világ legnagyszerűbb városába, hogy ítéletet hirdessen nekik. Persze, hogy nem mert még elindulni sem. Jónás – ahogy Ravasz László megfogalmazta – menekült az élet elől. Holott az élet teljes, csodálatos lehetne, ha megtanulnánk a kudarcot és frusztrációkat olyan dologként, mint amilyenek valójában, melyekkel születésünktől kezdve számolnunk kell. Van, hogy beszélünk, és nem cselekszünk, önmagunkba pedig soha nem nézünk, az első kudarc után kiszállunk a játszmából, s hagyjuk, hogy érzelmi és szakmai csalódásaink befolyásolják pszichikai és fizikai életünket. Mikor képtelenek vagyunk arra, hogy gyerekeket neveljünk, vagy ha félelemhez, aggodalomhoz szoktatva neveljük, elbizonytalanítjuk és az életért való küzdelemre alkalmatlanná tesszük őket. A valóság előli menekülésnek igen keserű formái is vannak: a (nem önként választott) magány, az öngyilkosság és az őrület néhány fajtája. Sokan azért vonulnak vissza magányukba, mert félnek a valóságtól. Képtelenek az élet gondjaival szembenézni, társadalmi érintkezésekre – minimálisra csökkentik. Kevés barátjuk van, csak ha szükséges, vagy megélhetésük miatt mozdulnak ki hazulról. Ravasz László szerint az ember a feladatok elől megpróbál megszökni. A másik menekülési mód az álmodozás. A hazugságok és illúziók világa. Aki ismeri Ibsennek híres drámáját a Peer Gyntöt, tudja, mire gondolok. Másik örök típusa Don Quijote, aki nem veszi tudomásul a valóságot, mert egy álomvilágban él. Ha józan eszű ember a maga egészében nem is hasonlít ehhez, az élet egyes vonatkozásaiban hamar rajtakapjuk magunkat az ilyesmin. Menekülés az élettől a mámor. Nem is tudjuk, hányan igyekeznek e csalárd világ felé. Hódít az alkohol, a nikotin és a koffein. Most, mikor minden erőre szükségünk van, nem szabad erőállományunkat az ilyen érzéstelenítő eszközökkel csökkenteni. Az élet egyik alaptörvénye az egyensúly. Ez azt jelenti, hogy van egy isteni rend, amelyik megszabja, milyen viszonyban álljon a test és a lélek, a munka és a pihenés, egyén és közösség, a vagyon és a jövedelem. Ha ezek közül akármelyiket kivesszük e belső rendből, felborul az élet egyensúlya, megszűnik az egészsége. Ez történik, ha valaki csak dolgozik, de nem pihen, vagy pihen, de nem dolgozik. Ez történik, ha valaki csak gyűjt, de nem költ, vagy csak költ, de nem szerez. Aki menekül az élet elől gyáva dezertőr lesz, aki pedig rohan az élet után, erőszakos kalandorrá válik. Az isteni kegyelem oldja meg ezt a kérdést. A kegyelem megoldja az életet, mint feladatot. Tehát Isten adja az életet mint feladatot, és ráadásul Magát mint segedelmet.

1963-ban ír Ravasz László a munka, a pihenés és az ünnep hármasságáról. Sajnos gyakran lehet találkozni azzal, hogy nem ismerik a református egyházi év ünnepeit, vagy pedig összetévesztik római katolikus, esetleg görögkeleti ünnepekkel. Az egyházi év – fő – ünnepei kétségtelenül a karácsonyi ünnepkör (advent első vasárnapjától tart az epifániai időszak végéig, régi nevén húshagyókeddig), a húsvéti ünnepkör (hamvazószerdától tart áldozócsütörtökig) és a pünkösdi ünnepkör (mely áldozócsütörtöktől a november végén lévő Örökkévalóság vasárnapjáig tart). Az ünnepkörök közül legkevésbé ismerik manapság a nyári és az őszi ünnepeket. Helytelen dolog az egyházi évet „ünnepes” (adventtől pünkösdig terjedő időszak) és „ünneptelen” félévre osztani, már csak azért is, mert minden vasárnap ünnep: Krisztus feltámadásának hetente ismétlődő ünnepe! Figyeljünk hát ünnepeinkre, mert egyformán jelentős mindenik! Nem kevesebbet állít Ravasz László, mint azt, hogy Az ünnepek, mint valami időbeli sákramentumok, az örökkévalóságot kötik le és oltják bele a valóságba. Csak természetes, hogy századok, sőt ezredek hagyományaival átszőve, az atyák beláthatatlan sorozatának nagy emlékezéseivel megszentelve, nemzedékek hangulatával befuttatva, kiemelkednek az idő sodrából… Ennélfogva nem maradnak meg magányos fenségükben, hanem meghatározzák az előző és következő vasárnapokat is, hogy tartalmuknak minél többféle mélysége legyen nyilvánvaló. Ne nevezzük a pünkösd utáni nyári és az advent előtti őszi időszakot ünneptelen félévnek, hiszen ekkor is sok ünnep van! Pünkösdöt követően, az adventi időszak beköszöntéig – időrendi sorrendben – a következőket ünnepeljük: Szentháromság vasárnapja, új kenyérért való hálaadás, újborért való hálaadás, István király ünnepe, a reformáció emlékünnepe, halottak napja és kitekintés az örökkévalóságra. Az ünnepek, a vasárnapok ritmust is biztosítanak az egykedvűen múló időben életünknek. Ritmus nélkül pedig az élet visszahullana a káoszba, s az egyhangúság, a monotónia még betegebbé tenné az egyéneket és a társadalmakat. Az ünnepek az élet lendületét, továbblendítő alaptaktusát adják meg. A kiégés ellen is kondícióban tartanak. Az ünnephez hozzátartozik az ünneplés. Nem önmagunkat, nem a munkát ünnepeljük, nem pártunkat, egyházunkat, hanem Istent, egyáltalán a létezést, meg a másik embert, aki testvérünk. Az ünneplés tiszta ruhája mindig túllépés is a megszokáson, a hétköznapiságon, kivonulás, szent és felemelő exodus a napi ismétlődésből, feltöltekezés, spirituális magaslatok tiszta levegőjének beszippantása. Az ünnep és a vasárnap egyben emlékezés is. Keresztyéneknek a feltámadás történetére, a megváltás nagy isteni históriájára, az új élet nagy eseményére, és esélyére emlékeznek, abból merítenek erőt a jövőre, ami jelen idejű egykorvolt történés Isten Lelke és a hit által. Ne feledkezzünk meg tehát ünnepeinkről, mert áldott alkalmak ezek, melyek mindig emlékeztetnek a múlt eseményeire, és erőt adnak Isten Szentlelke által a jövő küzdelmeihez.

A munka kapcsán ezt írta Ravasz László: az ember próbált a munka terhe alól megszabadulni. Három utat látott maga előtt: a lustaságot, a szabotázst, a kizsákmányolást. A lustaság rablás. A szabotázs forradalom az élet ellen. A kizsákmányolás népirtás. Mindegyik tovább rontja a helyzetet. Egyetlenegy út vezet ki belőle: a teremtés isteni rendjébe való törvényszerű beilleszkedés. Isten is dolgozó volt, hat napon át teremtette a világot, de a „hetedik nap megszűnt a munkától”. Megáldotta és megszentelte azt, élt vele a maga dicsőségére, s ajándékul adta gyermekeinek. Isten bírói hatalma nyilvánul meg a munkában, mint büntetésben, de atyai szeretete az ünnepben mint kegyelmi ajándékban. A munka az ünnepért van. Ez a teremtés isteni koncepciója. Mi az ünnep? Olyan pihenés, amelyben Istennel találkozunk.

Ravasz László nagyon sok munkájában foglalkozott az igehirdetéssel, és az Ige hallgatásával. De az is lényeges, hogy Jézus örömhírét úgy kell hallgatnunk, mint élő szót, mellyel Isten szólít meg minket. Nem távoli korok holt betűin, hanem eleven szavakon keresztül akar nekünk az Úr üzenetet hozni ma is: együtt valamennyiünknek, s ugyanakkor mindegyikünknek külön-külön. Igen, maga az Isten szól itt és most hozzánk, maga Jézus van jelen igéje által, amikor a Bibliát olvassuk. Ugyanúgy, mint egykor az emmauszi tanítványoknak, mielőtt az oltár asztalánál megtörné számunkra a kenyeret, először az Ige asztalát teríti meg nekünk, részletesen elmagyarázva és értelmezve a mi életünk útján az Írásokat. Azt szeretné, ha a Bibliát hallva a mi szívünk ma ugyanúgy lángra lobbanna. Nem kell mást tennünk, csak megnyitni szívünket, s odaülni Jézus lábához, mint Mária tette. Odafigyelni, és türelemmel meghallgatni az Urat az igehirdetésben, egyre finomítva ezzel szívünk hallásán. Az Ige helyes hirdetését kiegészíti az Ige helyes hallgatása. Az Ige a legnagyobb református teljesítmény; felelet a Megszólításra. Hitvallás és fogadástétel foglaltatik benne. Ezért Krisztust hallgasd, és ne az embert. Ne engedd, hogy az igehirdető személye eltakarja előled Krisztust.

Ravasz László személyét, gazdag életművét a változó történeti korszakokban eltérő módon ítélték meg, de munkássága és személye ma már vitathatatlanul kimagasló. Egyházának elkötelezett, nagy tudású, karizmatikus vezetője volt, nemzetének hűséges tagja, aki rendületlenül vallotta, hogy „a hit megtart egy nemzetet”. Ezért tanított, ezért prédikált, ezért hirdette az evangéliumot: hogy ezt a nemzetmegtartó hitet erősítse, a magyarság jövőjét szolgálja.

(„Te csak hang vagy…” Ravasz László kézírásos prédikációi; Dunamelléki Református Egyházkerület és a Pócsmegyer–Leányfalui Református Egyházközség, 2007.)

M.A.