vissza a főoldalra

 2015.11.27. 

Az új parlament

Megalakult az új lengyel parlament, a kommunista idők lezárulta óta szám szerint a nyolcadik. Érdemes röviden áttekinteni e legújabb nemzetgyűlés adatait. Az országgyűlés alsóházában, a szejmben 460 képviselő foglal helyet. A most kormányra került Jog és Igazságosság (PiS) 235 képviselőt delegál, az ellenzékbe került Polgári Platform (PO) pedig 138-at. A rockzenész Pawel Kukiz párttá sem alakult mozgalma, a Kukiz’15 42 főt, a baloldali Modern Párt 28-at. A lengyelországi német kisebbség egy képviselővel lesz jelen a szejmben. A képviselők átlagos életkora negyvenkilenc év. Tizenhét politikus még a húszas éveiben jár, nyolcvan képviselő a harmincas éveiben. A mezőny közel harmada az ötvenes éveit tapossa, negyede pedig elmúlt hatvanéves. A parlament felsőházában, a szenátusban kereken százan foglalnak helyet. A PiS 61 szenátort delegál, a PO csupán 34-et, a fennmaradó politikusok úgynevezett függetlenek. A szejm elnöke a PiS által jelölt Marek Kuchcinski lett – a pártok egyetértettek abban, hogy méltó szokás a legerősebb kormánypárt soraiból választani elnököt. A három alelnök a PiS, a PO és a Kukiz’15 színeit képviseli. A felsőház, azaz a szenátus elnöke is a PiS-ből került ki, Stanislaw Karczewski személyében.

Az új parlament első munkanapjának legérdekesebb része a pártfrakciók (lengyel szóhasználattal klubok) elnökének megválasztása volt. A PiS képviselőcsoportjának vezetője Ryszard Terlecki lett, ám a legélénkebb sajtóérdeklődés a PO választási gyűlését kísérte. Hosszas vita után eldőlt, hogy az eddigi miniszterelnök, Ewa Kopacz veszített kihívójával, Slawomir Neumannal szemben. Egyértelmű, hogy a PO-ban eddig fővezérnek tekintett Ewa Kopacz az országgyűlési választási vereség után megint teret veszített, ismét egy sorral hátrébb szorult. Pedig néhány hónappal ezelőtt még az akkor kormányon lévő PO megmentőjeként tekintettek rá – 2014 decemberében azért vette át a miniszterelnöki tisztséget, mert elődje, Donald Tusk az Európai Tanács elnöke lett. Megjegyzendő, hogy az új lengyel miniszterelnök a PiS által jelölt Beata Szydlo lesz, következésképpen Kopacz alakjáról elpárolog a „végre egy okos és csinos nő vezető pozícióban a lengyel politikai életben” varázsa. Pusztán ezzel a propagandisztikus trükkel a továbbiakban nem lehet őt „eladni”. A PO arculattervezőinek valami mást kell kitalálniuk.

A második és a harmadik Orbán-kormány idején, azaz 2010 óta ismét használatba került a lengyel–magyar fegyverbarátság fogalma. Ezt én nagyon helyesnek tartom, hiszen fontos megbecsülnünk közös múltunkat, méltó helyén értékelnünk Lengyelországhoz fűződő viszonyunkat, és fontos tisztában lennünk a történelmi tényekkel. Ennek érdekében érdemes röviden áttekintenünk fegyverbarátságunk egyik jelentős fejezetét: az 1944-es Varsói Felkelésben tanúsított magyar bajtársiasságot. 1944 derekán a német csapatok egyre gyakrabban szenvedtek vereséget. Lassan nyugat felé hátráltak, a velük szövetséges magyar hadosztályok pedig Észak-Ukrajnában és a mai Fehéroroszország területén vívtak ütközeteket. A nyár végi nagy szovjet offenzíva visszavonulásra kényszerítette a német Közép Hadseregcsoportot, és velük együtt a Magyar Királyi Honvédség VIII. hadtestének hat hadosztálya is egészen Varsó térségéig húzódott vissza. Augusztusban, a Varsói Felkelés kitörését követő napokban körülbelül 25 ezer fős magyar haderőt csoportosítottak a lengyel főváros köré, a korábbi varsói magyar katonai attasé, Lengyel Béla vezérőrnagy parancsnoksága alatt. A történelem különös játéka, hogy a lengyel felkelés elfojtásában egy Lengyel vezetéknevű főtisztnek kellett volna közreműködnie… Ám csak kellett volna – ugyanis Lengyel Béla vezetésével a magyar csapatok módszeresen szabotálták a németek utasításait. A német parancsnokok ezen kellőképpen fel is háborodtak. A Berliner Börsenzeitung újság cikkírója e szavakkal méltatlankodott: „Egyszer már véget kell vetni a magyarok irreális és hamis szentimentalizmusának a lengyelekkel szemben!” A náci vezetést mindvégig élénken foglalkoztatta a magyarok bajtársiassága a lengyelek felé, és ezt nagyfokú kockázati tényezőnek tartották. A német hadvezetés soha nem bízott a magyarokban, ha a lengyelek elleni harcról volt szó. A Varsó mellé vezényelt magyar alakulatok azt az utasítást kapták, hogy zárják le a fővárosba vezető utakat, és harcoljanak a lengyel felkelők ellen. A mieink egyik feladatot sem teljesítették. A magyar zónával szomszédos területre vezényelt SS egységek gyakran panaszkodtak arra, hogy a magyarok átengedték a menekülő felkelőket, mi több, orvosi ellátást is nyújtottak nekik. A magyar honvédek nem voltak hajlandók fegyvert használni a lengyelek ellen, a semleges zónán keresztül zavartalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek. Egyes esetekben a magyarok fegyvert, ruhát és élelmiszert is adtak a lengyeleknek. A németek szeme láttára többször megtörtént, hogy egy-egy összecsapás után a lengyel sebesülteket magyar kocsikon szállították a kötözőhelyre, ott ellátták a sebeket, majd a sérült felkelőket a magyar honvédek szabadon elengedték. A magyar zónában a lengyelek elénekelhették himnuszukat a templomokban – a német zónában ugyanezért minden esetben halálbüntetés járt.

Ezeket a segítő tetteket a magyar parancsnokok a semlegességre hivatkozva engedélyezték. Tudniillik a magyar főtisztek úgy ítélték meg, hogy a lengyel–német háború kirobbanásakor Magyarország kezdettől semleges magatartást tanúsított, és ettől az irányelvtől Varsó mellett sem térnek el. A magyar katonák annyira kívülállónak érezték magukat a helyzeten, hogy harcállásaikban háromnyelvű felirat díszelgett, magyarul, németül és lengyelül: Semleges Terület. A magyar tisztek konspirációs tevékenysége miatt a németek lassan elveszítették tűrőképességüket, és több alkalommal fegyveres összetűzésbe kerültek a magyar honvédekkel. Fölöttébb érdekes harci helyzet, hogy a szövetségesek egymást lőtték, miközben a magyar csapatok az érvényes parancs ellenére sem harcoltak a lengyelek ellen. A Magyarországra menekült lengyelek számára nyomtatott Slowo újság harmadik számában közlemény szerepelt: külföldi rádióadók nem sokkal korábban azt közölték, hogy a magyar parancsnokság egyes alakulatait bevetette a varsói lengyel felkelők ellen. A szerkesztők utánajártak az ügynek, és mértékadó helyről megtudták: a magyar parancsnokság alatt álló csapatoknak nem adtak ki harcparancsot. Ennek oka, hogy a két nép hagyományos jó kapcsolata kizárja azt a lehetőséget, hogy magyarok lengyelek ellen fegyvert használjanak.

Zsille Gábor