vissza a főoldalra

 2015.11.27. 

A kék lótól az üvegablakokig

Beszélgetés Angyal Júlia festőművéssszel

Angyal Júlia festőművész, grafikus Budapesten született. 1959 és ’64 között festészeti tanulmányokat folytatott Budapesten. Többek között Spanyolországban, Franciaországban, Marokkóban, Jordániában és Peruban járt tanulmányúton. Képei több hazai és külföldi magángyűjteményben megtalálhatók.

Egyéni kiállításai – a teljesség igénye nélkül: Heideck bei Roth, Németország, Wendelstein, Németország (1987); München, Németország (1988); Wassenaar, Hollandia (1990); Hotel Gellért, Bp. (1993); Végállomás Galéria, Bp. (1994); Galerie Zichy, Leiden, Hollandia (1994); Galeria „ La Primaire ”, Genf, Svájc (1995); Vörös Kápolna, Balatonboglár (1996); Wassenaar, Hollandia (1996); Németvölgyi Iskola Galéria (1997); Montesquieu-Volvester Galérie, Muncipale, Franciaország (1998); Szent György templom, Mezőhegyes (1999); Kortárs Galéria, Bp. (2000); Mithras Galéria, Bp. (2001), Aulich Art Galéria, Bp. (2002); West Art Galéria, Bp. (2003); Retorta Galéria, Bp. (2004); Olajfa Művészház, Göd (2005); XII. ker. Önkormányzat Galéria (2006); Klebelsberg Kúria, Bp. (20079, Beatrix Galéria, Balatonföldvár (2008); Credo Ház, Budapest (2010); Evangélikus Múzeum (2011); Párbeszéd Háza (Orient Enikővel), Bp. (2012); Vollnhoffer Artstudio, Bp. (2013); Alma Galéria, Bp. (2014); Erdei Éva Galéria, Csepel (2015).

Köztéri munkák: Mezőhegyes, Szent György templom – oltárkép; Pusz tataskony, Szent Kereszt kápolna – kép; Budapest, Fenyvesliget Kulturális Központ – üvegablakok és oltárkép; Vác, Törökhegyi kápolna – Szent Antal kép; Budapest, Szent Imre templom – Batthyány-oltárkép, keresztúr, Mária élete; Kisvác, Regőczi kápolna, Budapest, Bajcsy-Zsilinszky Kórház – Szent Erzsébet oltárkép, Madonna.

Tagság: Olajág Keresztény Művészeti Társaság, Galéria 12 Művészeti Társaság.

Képei Döbrentey Ildikó két könyvében szerepelnek (2009., 2010.)

 Az interneten fellelhető munkái közül főleg kápolnák üvegablakait, szenteket, boldogokat, angyalokat ábrázoló festményei, oltárképei láthatók. A szakrális témák mennyire határozzák meg pályáját?  

– Eléggé, mert örök szerelmem a román kori építészet és festészet. Azért készítek ebben a témában ilyen típusú képet, mert sajnos a szakrális művészetben a barokkon nem jutottak túl. Nem azért járok templomba, hogy annak pompájába gyönyörködjek. Azt szeretem, ha az alkotások a lelkünket érintik meg. Így számomra egy XIV. századi freskó sokkal többet mond bármilyen barokk pompázatnál. Ezért elég sok egyházi megrendelést kapok. Ezeket a festményeket fa alapra viszem föl saját stílusomnak megfelelően. Nem használok sok színt, sőt még a fa erezete is látszik a képen. Nem úgy alkotok, ahogy annak idején az ikonokat készítették – akkor a fát teljes egészében festékkel vonták be. Én viszont teljesen lazúrosan dolgozom – így a festékréteg alatt látszik az alap –, s például a fa erezete eleve adja a ruhák redőzetét.

 Az egyház tehát a megrendelő?

 – Az egyház, illetve a kórházlelkészség. Az első szakrális munkáim üvegablakok voltak a Kökörcsin utcai Fenyvesliget Kulturális Központban, amelynek egyik emeletén található az Opus Dei hazai központjának kápolnája. Ez, akkor, 2006-ban nagy kihívást jelentett számomra, mert előtte soha nem készítettem üvegablakot. Terveket kreáltam, melyeket elfogadtak. Ez az ablaksor nem készülhetett volna el Fűri Judit üvegművész nélkül. Hiszen ki kellett a festéket égetni.

 Melyik szín dominált ezeknél az üvegablakoknál?

 – A sárga, és annak árnyalatai, amin „játszik” a fény, mikor kinyitjuk ezeket a keskeny, hosszú ablakokat.

 Ehhez a témához kapcsolódik, hogy tagja az Olajág Keresztény Művészeti Társaságnak?

 – Így van. Ez a keresztény szellemiségű alkotóművészek közössége, amely a kortárs képző- és iparművészet legújabb alkotásait, kutatásait teszi minél szélesebb körben ismertté, s próbálja a kultúrát a társadalom egésze számára értékké tenni. Céljainak elérése érdekében minden évben egy téma köré szervezi tevékenységét. A témán belül mindenki a saját stílusában alkot, a kiállításnak a Párbeszéd Háza ad otthont, és a műveket elviszik több hazai nagyvárosba, például Egerbe, Miskolcra, és a határon túlra is. A mostani téma címe: a kert.

 A szakrális művészet mennyire dívik a képzőművészeten belül?

 – Több szakrális művész alkot hazánkban, hiszen új templomokat, kápolnákat szentelnek föl. Ennek a munkának az egyedüli nehézsége, hogy sokan beleszólnak abba, mit, és hogyan alkossunk. Ezért talán nem ártana, ha a kispapokat művészettörténetre oktatnák. Mert azért azt mégsem kérhetik, hogy az oltárképre egy operáló orvost fessek.

 Tehát fogadják el a mai festészeti stílusokat?

 – Nem erről beszélek, hiszen teljes absztraktot nem igazán lehet a templomokba „bevinni”. Így a stációk, melyek örök témák, nem lehetnek totálisan elvontak.

 Amikor ilyen témában alkot, akkor olvas a szentek, boldogok életéről?

 – Mindig utánaolvasok a témának, s nem is keveset. Tehát veszem a fáradságot és felkészülök. Majd több vázlatot készítek. Ma már nem szokták nézni a megrendelők a vázlatot, hanem kiválasztom magamnak azt, ami a legjobban tetszik. Ezt követi a festés.

 Pályázatokra is ad be műveket?

 – Nem jellemző, bár éppen nemrég küldtem képet egy szerbiai kiállításra. Általában odamegyek, ott állítok ki, ahová hívnak. Sosem tolakszom, nem telefonálgatok, annak érdekében, hogy én készítsek el egy adott művet. Ilyen a habitusom.

 Akkor minek köszönhető, hogy 1987-től napjainkig évente legalább három egyéni kiállítást rendeznek műveiből?

 – Annak, hogy ha az egyik kiállításom tetszik valamelyik galériásnak, akkor elhív. A XII. kerületi önkormányzatban is legalább négyszer volt kiállításom.

 Kratochwill Mimi úgy írta, hogy művésznő a maga útját járja. Ez azt jelenti, hogy nem tartozik egyetlenegy izmushoz sem?

 – Kratochwill Mimi nagyon jó művészettörténész, és számos kiállításomat nyitotta meg – mindig szépeket ír és beszél alkotásaimról. Valóban nem tartozom egyetlenegy képzőművészeti izmushoz sem, mert hol teljes absztraktot csinálok, máskor pedig figurákat. Találóan jegyezte meg Szakonyi Károly, hogy az absztrakttal láthatóvá teszem a hangulatot, az érzést, s inkább olyan költő vagyok, aki nem szavakkal ír, hanem ecsettel. Meditáció című alkotásom is idesorolható, melyet kartonnal, papírkivágásokkal készítettem.  

Az, hogy egy művész a saját útját járja, mára elfogadott. De 1990 előtt ebből nem származott semmilyen kellemetlensége?

 – Sosem támadtak meg azért, amiért saját stílusom van, és nem voltam soha valaki követője, és nem akartam egyetlenegy divatos áramlatnak sem megfelelni.  

Mi dönti el, hogy figurálisan, vagy nonfigurálisan alkosson?

 – Főleg a téma. Utazásaim során különböző egzotikus tájakra is eljutottam, s mikor hazaértem például Peruból, akkor olyan képeket festettem, melyek ott ihlettek meg. Jordániai utazásom után született meg rózsaszínben a Petra című alkotásom, ami már kissé absztrakt. Ennek oka, hogy a sziklafalakat az erózió kivájta, de úgy, hogy különböző figurákat képezett ezáltal.

 Színhasználata is érdekes, mert egy képen általában egy szín az uralkodó.

 – Egy ideig Marokkóban tartózkodtunk, és elég sokat jártunk a sivatagi városokban. Ott ugyanabból a földből építették a házakat, így mindennek egy bizonyos, okker sárga, aranyos színe volt. Ezután rendeztek egy kiállítást a marokkói képeimből. Egy Pesten élő marokkói azt hitte, hogy én onnan hoztam a festéket. A tanulmányutakon vázlatokat készítek, s mivel nem naturálisan alkotok, így otthon festem meg azok alapján a műveket. Nem azt viszem föl a vászonra, amit látok, hanem, ami a látottakból bennem leszűrődik.

 Meddig tart ez a leszűrődési folyamat?

 – Sokszor megkérdik, hogy mennyi idő alatt készítek el egy képet. Erre azt válaszolom: 50 év alatt, hiszen bennem él az egész pályám, s amikor már mindent kigondolok, akkor lehet, hogy egy óra alatt elkészül maga a kép. Az alkotás megszületése gondolati és tényleges munkából áll. A gondolat érik meg először, nem könnyen, van, hogy három hónap alatt. Sokszor a buszon utazva is ezen meditálok. Ezután a festés már jóval kevesebb időt vesz igénybe.

 Mi a véleménye a figuratív–nonfiguratív vitáról?

 – Mindkét formában lehet jól alkotni. Ám előfordul, hogy elmegyünk egy nonfiguratív alkotásokat bemutató kiállítás megnyitójára, és ha nem jók is a képek, azokról mégis nagyon hosszan beszél saját stílusában egy művészettörténész, de úgy, hogy nem is igazán érdekli, milyenek a művek. Néhány műítész felkap egy festőt, aki így „híressé” válik. Ezáltal a közönség nehéz helyzetbe kerül, mert hiába nem tetszik neki a kép, nem meri azt hangoztatni, nehogy maradinak, vagy műveletlennek tartsák.

 Sokan azt mondják, aki nem alkot nonfiguratív módon, nem is kortárs művész.

 – Ez finoman szólva ostoba állítás. Erre jó példa Csernus Tibor: mindig is figurális dolgokat festett, és kortárs művész. Ám a figurális formának is vannak túlzásai. Ilyen az úgynevezett képregénystílus a maga giccses alakjaival. Ezután nem csodálkozhatunk azon, hogyha Magyarországon valaki képet vásárol, akkor vagy giccset vesz, vagy olyan alkotást, amely szerzőjének „neve” van. Az utóbbit befektetés céljából teszik. A szörnyű giccsekkel – többek közt – szupermarketekben, különböző vásárokon találkozhatunk, elég borsos áron. Ezeknek a giccseknek, amik kis lombokat, tisztásokat ábrázolnak nincs is értelmük a színes fotó megjelenése óta nincs sok értelme a tiszta, túlzott naturalizmusnak.

 Az, hogy ma több stílus él egymás mellett, nem zavarja a befogadókat?

 – Remélem, hogy nem, mert vannak még műértő emberek. Annak viszont nem örülök, hogy többen az internet által, mindenféle művészeti tanulmányok nélkül képeket csinálnak. Ez nem művészet, ehhez semmilyen manuális képesség sem kell. Ha valaki modell után képes egy emberi alakot, vagy fejet lerajzolni, utána már lehet az egészet számítógépes programokkal átváltoztatni.

 Műtermében megszámlálhatatlan festményt látok. Ha nem megrendelésre dolgozik, akkor kinek?

 – Saját magamnak készítem alkotásaimat, és a fény szerepét hangsúlyozom ki. Korábbi kiállításomon történt, hogy egy amerikai asszony képet vett tőlem. Megtudtam, felrakta a hálószobájába, hogy reggel, mikor felkel, azt lássa először. Ez azért tetszett nekem, mert megszólítottam valakit a képemmel. Olyan fokon magamnak készítem a képeimet, hogy a kiállításaim több képét piros ponttal jelöltem, higgyék azt, hogy azokat már eladtam. Nem tudok megválni az alkotásaimtól, persze arra büszke vagyok, ha azokat mások értékelik. Az pedig szóba sem jöhet, hogy befektetésre adjak el képet.

 Lépjünk vissza az időben. Szülei elvitték kiállításokra, múzeumokba?

 – Főleg a Műcsarnokba, a Nemzeti Galériába, a Szépművészeti Múzeumba vittek el szüleim. Vidéken laktunk, így kiállításokat nem látogattunk.

 Budapesten született. Hogy került vidékre?

 – Kitelepítették a családunkat, így Leányfalura költöztünk. Édesanyám festett abban a villában, mely műterem is volt. Ezt kinézte magának egy festő, aki 1919 után a Szovjetunióba menekült, majd, mint tiszt tért vissza. Mi pedig két évig nem is mehettünk vissza Budapestre.

 Igaz, hogy már négyéves korában elhatározta, hogy művész lesz?

 – Piciny gyermekként is állandóan rajzoltam. Négyéves voltam, mikor egy kék színű lovat rajzoltam. Meg is kérdezték, hogy miért kék a ló? Valahogy az volt az elképzelésemben, hogy a ló legyen kék. Kisiskolás voltam, amikor a Rózsadombon épült egy templom, ahol osztálytársam édesapja Jeges Ernő festett egy freskót Szent Erzsébetről. Mikor megleptük a művészt munka közben, a kezembe nyomott egy ecsetet, hogy festhetem a képen szereplő egyik gyerek haját. Ekkor még nem tudtam, hogy jó pár évvel később több ecsetvonásom lesz szakrális térben.

 Hol tanult festeni?

 – Képzőművészeti szabadiskolákba jártam, egyik tanárom Luzsicza Lajos festőművész volt, modell után rajzoltam, majd fölvételiztem a Képzőművészeti Főiskolára, de mivel nem voltam munkáskáder, nem vettek föl.

 Bánta?

 – Egy percig sem, mert a szocreál képektől idegenkedtem. Úgy döntöttem, akkor itthon festek. Felvételiztem az Iparművészetire is – hiába. Borsos Miklóssal néhányszor találkoztam, és írt nekem egy levelet, aminek rövid tartalma: ne keseredjen el, hogy nem vették föl, csak dolgozzon tovább. Tetszettek a munkáim, de hát nem voltam kádergyerek.

 Otthonában festett, de miből élt meg?

 – A Sabena Belga Légiforgalmi Társaságnál dolgoztam, mert jól beszéltem franciául és angolul is. Ennek a munkahelynek az volt az előnye, hogy ingyen tudtam utazni.

 Hogyan lett így kiállító művész?

 – Az angol nagykövetségen rendeztek egy csoportos kiállítást, melyen Kratochwill Mimi jóvoltából két képpel szerepeltem, melyeket rögtön meg is vásároltak. Ezután egyik kiállítás követte a másikat. Spanyolországban pedig véletlenül hozzánk csapódott egy férfi, aki nagyon kedvelte a magyarokat, s mikor megtudta, hogy festek, akkor közölte, jól ismeri Franciaországban Montesquieu-Volvestre polgármesterét, s máris szervezett nekem egy kiállítást.

 Milyen volt egyéni kiállításainak a visszhangja?

 – Kedvező. A külföldi kiállításokat azért szerettem, mert ott senkit sem érdekelt az, hogy én mennyire vagyok elfogadott Magyarországon. Csak a minőség számított. Itthon eleinte egyeseknek feltűnt, hogy nem végeztem főiskolát, később már elfogadtak, befogadtak a művészeti életbe, és újságcikkek jelentek meg rólam. A diploma önmagában még nem jelent sokat, csak attól még senki sem válhat jó művésszé.

 A technikai tudást a szabadiskolában sajátította el?

 – Nem, hanem állandóan kísérleteztem. Ennek az is az előnye, hogy sosem váltam egyetlenegy mester epigonjává sem.

 Azt szokták mondani, a művészek hiú emberek. Beszélgetésünkből arra következtetek, hogy ön nem becsvágyó, hiú, kilincselő típus.

 – Igen, ilyen vagyok. Magamnak festek, nem díjakért, nem is nagy elismerésekért, de annak örülök, ha munkáim másoknak is tetszenek. Folyamatosan képzem magam, és több nemzetközi művésztelepre eljárok. Először Felvidéken voltam, majd ott egy bolgár festőházaspár elhívott egy bulgáriai művésztelepre. Amikor beléptünk az EU-ba, Pozsonyban rendeztek egy olyan művésztelepet, ahová minden uniós országból meghívtak egy művészt. Magyarországot én képviseltem.

 Szeret kísérletezni a színekkel?

 – Pályámnak különböző periódusai vannak. Egy időben tépett papírokat készítettem, volt mikor akvarellel festettem, de már legtöbbször olajjal dolgozom. Vannak kék, barnás, sárgás, zöldes korszakaim. A kéket főleg a görögországi Szantorini ihlette. Szantorini szigete egy a szétrobbant vulkán maradványa, és bár a házak most fehérek, én azokat „lesüllyesztettem” a víz alá. Így lett kék ez a sorozatom. Nem szeretek túl sok színt egyszerre használni.  

Mi a művészi ars poeticája?

 – Mindenben meglátom a szépséget. Szeretek fotózni, s ha egy pocsolyában látok valami fantasztikus formát, akkor azt lefényképezem. Ha ezt valaki meglátja, talán bolondnak néz. Holott szép a világ, a természet mindenféleképpen.

Medveczky Attila