vissza a főoldalra

 2015.11.27. 

Csurka István: Sajtóuralom

Van egy történelmi alaphazugság, és ezzel megdöntenek egy rendszert, de ami a romokra felépül, sötétebb, kegyetlenebb és egyoldalúbb lesz, mint amit megdöntött. Csakhogy ezt már a megdöntők maroknyi kisebbsége irányítja. A történelmi igazság pedig úgy tűnik el, mint mély kútba dobott garas.

 A magyar is antiszemita nemzet lett, vezető osztályának, nemessége nagy részének állandóan védekeznie kellett. A világháború kitörésének fő felelősei mi lettünk. Ausztria–Magyarország bűnbak lett, de végeredményben csak a magyar fele lett az. Tisza Istvánt megölték, majd a Horthy-rendszert kalodába zárták, Trianonnal megbüntették a magyarságot, s 1945 után kiirtották és félretolták az egész történelmi vezető osztályt. 1956 után pedig bevezették az ellenforradalom fogalmát, s ezzel a magyar demokratikus gondolkodást, a középréteget, az értelmiséget bélyegezték meg és tolták félre ugyanúgy hamis vádak alapján, mint a cár atyuska hivatalnokait, nemességét, polgárságát. A cári családot, a Romanovokat egy különítmény kivégezte. Az osztag túlnyomóan magyar zsidókból és lett bolsevikokból állt. Amikor felfedeztem ezt a vaskövetkezetességgel végrehajtott egyugyanazon módszert, eljárást, megdöbbentem.

Mi valamennyien e nélkül a tudás és rálátás nélkül, jóhiszemű naivsággal fogtunk bele a rendszerváltás műveletébe, s fogalmunk sem volt róla, hogy milyen elszánt, kegyetlen, és mennyire ősi módon kiképzett ellenfelekkel állunk szemben. És tulajdonképpen még ma is ez a helyzet: van egy történelmi alaphazugság, és ezzel megdöntenek egy rendszert, de ami a romokra felépül, sötétebb, kegyetlenebb és egyoldalúbb lesz, mint amit megdöntött. Csakhogy ezt már a megdöntők maroknyi kisebbsége irányítja. A történelmi igazság pedig úgy tűnik el, mint mély kútba dobott garas.

Ennek a hazugságra épülő megdöntésnek nincsen semmi köze a megdöntésre kiszemelt rendszer valódi hibáihoz, esetenként bűneihez. Nem arról van szó, hogy a Horthy-rendszer hibátlan és korszerű volt-e, vagy hogy a forradalom milyen világot teremtett volna hazánkban, ha nem tapossák el a szovjet tankok. A lényeg az, hogy a tömegek szemében az állandó sulykolás következtében hamis kép alakuljon ki, és a megdöntés jogosnak tűnjön fel, majd a megdöntők elnyomó rendszere jobbnak, korszerűbbnek legyen kikiáltva, akármilyen is valójában. Oroszország a szenvedések országa volt, de ami rá következett, az a halál országa lett, Lenin, Sztalin országa. A Horthy-rendszer nem volt képes megoldani a földkérdést, s bizony sok ember nyomorgott benne. Ami rá következett, az azonban roszszabb rendszer lett, a Kádár-korszakot is beleértve. Ezt nem érdemes rétegről rétegre kimutatni, ez tény, amit a magyarság vészes korfája, kipusztulás előtti állapota mutat. A társadalom médiumok és tévék által befolyásolt része, igen nagy része mégis a régit sírja vissza, mert a hazugságra épülő hazugság rendszere már betonszilárd. Erősebb, mint a saját tapasztalás.

Nem ez a XX. század legnagyobb vívmánya? Ma már az emberek a saját szemüknek sem hisznek. Annyira biztos kézzel vannak kívülről és felülről irányítva, annyira tömegemberek, és annyira konformisták, hogy tulajdonképpen azt tesz velük egy maroknyi kisebbség, amit éppen akar.

S mihez ragaszkodik leginkább az SZDSZ és az MSZP, illetve a mögötte álló, és őket mozgató nemzetközi bankárkaszt? A sajtóuralomhoz. Ez mindennek az alapja. A hazugság termelésének és terjesztésének privilégiuma. A leütendő ellenfél pedig mindig az, aki fellebbenti a fátylat, aki megszakítja a hazugság áradását. Akár úgy is, hogy maga fekszik közbe.

Mostanra már csodálatos finomságúra van kidolgozva ez a módszer. Időnként még azt is megengedik, hogy egyesek elszigetelten, kis közösségeket megszólítva az eredeti igazságot megpeddzék. Legyen néhány értelmiséginek némi szabadságélménye. Higgyék azt, hogy hajnalodik. Ilyenkor azonban csak azt próbálják ki, hogy mennyire szilárd a hazugság várának fala, amit felraktak. Amíg a sajtótúlsúly és a tévéirányítás kezükben van, úgyis minden lepereg. Mert ma már az elbutított nép közönyös. Rosszul esik neki, ha becsapottságára figyelmeztetik, ha ismereteinek hiányosságát szemére hányják. Ma minden konformista gondolkozó embernek tartja magát. Merev pártfunkcionáriusok képesek így kezdeni hozzászólásukat: van egy gondolatom. Az, hogy mindenkinek lehessen „Gondolata”, mégpedig nagy „G”-vel – emberi jog. A gondolat mint érték, mint minőség minden megbecsülését, a különös, egyedülálló teljesítmény, az adottság minden meghatározó jegyét elvesztette. Mert az emberek már nem tudják, mi a különbség gondolat és üres szó között. Egy szótagszám szerint utánzott konformista lózung ma kijegecesedett gondolatként hat. A másik konformista, a hallgató – ha egyáltalán figyel rá… – azért becsüli, mert már ő is mondta vagy mondhatta volna.

Az emberiséget éppen emiatt a módszer miatt, a hazugságra épített rendszerek miatt elsatnyulás és kipusztulás fenyegeti.

Azt, hogy az irányított, összeszervezett, a pénzközpontok által irányított sajtónak politikaképző, befolyásoló szerepe van, természetesen már 1992-ben is láttam, tudtam és küzdöttem is ellene. Ezért ragaszkodtam a Magyar Fórumhoz, hogy nekem is legyen legalább egy arasznyi saját birodalmam a kontinensméretű ellenséggel szemben. A magyar sors hányattatásait e miatt a gonosz sajtóterror miatt szintén láttam. 1995-ben megírtam Tiszaeszlártól Trianonig című tanulmányomat, amelyik ennek a sajtóhatalomnak a kialakulását, és roppant káros befolyását bizonyítja a tiszaeszlári eset kapcsán. A tiszaeszlári szerencsétlen kislány, Solymosi Eszter sohasem került elő, a helyi zsidók, a sakterválasztásra készülők gyanúba keveredtek, de Tisza Kálmán közbenjárására ezeket felmentették. Tisza Kálmán miniszterelnök viszont megkapta a Rotschild bankháztól a kölcsönt az állam számára elodázhatatlan adósságok kifizetésére – és a magyarság mint antiszemita, maradi, ázsiai nemzet, mint bűnös került ki az ügyletből. Ez teljes mértékben a sajtónak, az akkor kialakuló és egyre hatásosabbá váló magyarországi sajtónak és a vele együttműködő nemzetközi pogromgyártásnak volt köszönhető. Bary Józsefnek, az ügy első és elfogulatlan vizsgálóbírójának később kiadott emlékirata tulajdonképpen ennek a lehengerlő sajtóhadjáratnak is dokumentuma. Ahhoz azonban, hogy ez az egész világméretű XIX–XX. századi folyamat teljes nemzetközi méretében elém álljon, még tíz év és Alekszandr Szolzsenyicin kellett – meg egy jókora lökés, amit Tom Lantos képviselő úr volt szíves eszközölni Washingtonban.

Alig telt el néhány hét a tanulmányom közreadása után, szeptemberben Tom Lantos már napirend utáni felszólalást jelentett be az amerikai képviselőházban. Téma: az én tanulmányom, és belőle kiolvasható antiszemitizmusom. A magyar helyzet. A tanulmányom természetesen sem ő, sem felszólaló barátai nem ismerték, noha az amerikai követség számára azonnal készült angol fordítás belőle. Ők azonban nem filológusok voltak, hanem képviselők, őket ez a magyar irodalmi szöveg voltaképpen nem is érdekelte.

A washingtoni készülődés fülünkbe jutott az Országgyűlésben. Akkor még mint a kormányzó párt tagjainak, természetes úton. Szempillantás alatt világossá vált, hogy ott kell lennünk, mert sorsunkat eldöntő ügyről van szó. A felszólalást meghallgatni megfigyelőként kedves barátom, feddhetetlen harcostársam, dr. Bogdán Emil és az akkori MDF frakció helyettes vezetője, Balás István utazott ki Washingtonba. A történtekről Emil később közreadott pontos leírásából – (megjelent: Havi Magyar Fórum 1997. június) számolhatok be.

De előbb még valamit. Nekem, hogy felismerjem az összefüggéseket, soha senki nagyobb szolgálatot Tom Lantosnál nem tett. Először nem is hittem el, hogy ez lehetséges. Hogy egy magyar képviselő, író frissen megjelent, és a magyarországi viszonyok ismerete nélkül nem is érthető tanulmányát – pamfletjét, ahogy Antall mondta – az amerikai képviselőházban többen is, egy egész estén át tartó szeánszon szóba hozzák, teljességgel hihetetlen volt. Azok beszélnek rólam, akik azt sem tudják pontosan, hogy hol van az a Budapest, amit néha Bukarestnek mondanak? Tom Lantos napirend utáni felszólalása a Kongresszusban azt világította meg előttem, hogy kik között folyik a harc, és miért. Az én átvilágításom valójában a kongresszusban kezdődött, de hogyan, hogyan nem, Tom Lantosnak és egy helyzetnek a feltárásával végződött.

Átadom a szót Bogdán Emilnek, aki előbb az előhangokból, a megindult nemzetközi sajtótámadásokból szemezget. Az augusztus 20-án megjelent írásról és kongresszusi felszólalásáról szeptember harmadikán már Budapesten nyilatkozik a Pesti Hírlapnak Tom Lantos. Tehát Bogdán Emil írása: Tom Lantos interjúja (Pesti Hírlap IX. 3.): Az amerikai kongresszus rendkívüli ülésen fogja két hét múlva megvitatni, hogy a Csurka-dolgozat milyen nemzetközi következményekkel járhat. A riporter kérdésére, hogy mennyiben tartozik ez az amerikaiakra, Lantos így válaszol: Rengeteg pénzt fektettünk be Magyarországon, számtalan amerikai turista érkezik ide, így figyelemmel kell kísérnünk, hogy az általunk nyújtott hatalmas gazdasági kedvezmények milyen kezekben vannak. A magyar kormány, és egyes vezető politikusok elhatárolódó megnyilatkozásait nem tartom elegendőnek.

Külföldi visszhangok a Csurka-tanulmányról: a Die Presse szerint Antall elhatárolódása lehet, hogy elkésett. A dolgozat megjelenésével egy időben a skinheadek színes bőrűeket vernek, és Dávid-csillagokat mázolnak. A rémülvényt nem Katangából írták, hanem Fényi Tibor(?) Budapestről.

Emil még ironikus kérdőjelet biggyesztett Fényi neve mögé, ezzel is hangsúlyozva ismeretlenségét, magam azonban már ismertem. Véresszájú SZDSZ-es zsidó volt, csak rágalmazó, velejéig hazug cikkeket közölt Magyarországról. A hazai médiumok természetesen nem Fényi véleményeként, hanem felfújva, a Die Presse álláspontjaként vagy a Süddeutsche Zeitung véleményeként dobták be a hazai piacra ezeket a magyarellenességeket. Újra Bogdán Emil: Létezik ugyanis az amerikai kongresszusban is a napirend utáni felszólalás lehetősége, amikor már üres az ülésterem. Ez számol azzal, hogy vannak közérdeklődésre nem méltó kis, provinciális ügyek.

A washingtoni nagykövet eleinte barátságosan fogadott, felajánlotta a vendégházat, csak akkor vált bizalmatlanná, amikor megtudta, hogy a Tom Lantos-show-ra jöttünk. Felvettük a kapcsolatot az amerikai–magyar szervezeteket képviselő barátainkkal, akik mind mélyen fel voltak háborodva amiatt, hogy a Lantos-klikk akciójával kormányunk együtt érez – és két meghatalmazottjukkal mentünk el este a kongresszusba. Előzőleg azonban felkerestük Lantost a hivatalában, azzal a naiv gondolattal, hogy megkíséreljük enyhíteni indulatait az ország jó hírének a rontását illetően. Természetesen merev elutasításra találtunk. (…)

Az ülésteremben csak két-három teremőr rendezkedett. Az erkélyen pár bámészkodó, egyik sarokban a nagykövet néhány kísérőjével, 20-25 embernél nem lehettünk többen. A magányos szónokokat utolsó számként egy népesebb csoport váltotta fel: hat férfiember s egy hölgy, akik a pulpitus előtt ültek, s Tom Lantos úr tőlük kissé távolabb foglalt helyet. De az ő bevonulásuknál kellemesebb meglepetés volt számunkra Pozsgay Imre megjelenése erkélyünkön. Az ő jöveteléről se tudott ugyanis senki.

Ezután megkezdődött a kabaré. Elsőnek Tom Lantos úr szólt a válságos politikai állapotokról. Hogy hány helyén a világnak kritikus a helyzet, hol várható és hol tombol a háború, öli az embereket éhség, nyomor és fegyver. De mindez rendbe jön előbb-utóbb. Ellenben Magyarországon ott leselkedik a leggonoszabb, igazi veszély, amely lángba boríthatja a világot: megjelent egy tanulmány! Ugrásra kész a náci fenevad. És kimerítően ecsetelte, hogy milyen szánalmas sors készül tájainkon az igazaknak. És mindez a tanulmány jóvoltából.

Ám ő és barátai, akik most itt vannak, és akiknek odaadta angol fordításban az ádáz tanulmányt, majd beszámolnak felháborodásukról.

És következtek a recitativók. Egymás után álltak fel a barátok, akik mind igen tiszteletre méltó, felháborodott polgárok voltak. Arról azonban rövidesen meggyőződhettünk, hogy a tanulmányt alig ismerik, vagy nem nagyon érdekli őket. Volt, aki be is vallotta, hogy sajnos nem volt ideje elolvasni, de az a dolog, az a fasizmus nagyon kellemetlen – mennyi bajt csinált Amerikának is. Ő például határozottan ellene van.

Egyik arról beszélt, hogy milyen fontos közös munkában vett részt a nagy tiszteletnek örvendő, kiváló Lantos úrral, a másik arról, hogy mennyire csodálja szakértelmét és kitartását közügyekben, aki nélkül mennyi minden másképpen lenne.

Valahányszor Lantos úr nevét kiejtette, meghajolt barátja (főnöke?) felé, mire az is felállt, és visszahajlongott. Aztán leült a következő bókolásig.

Azt hittük, valami paródiát látunk.

Egyetlen ember volt közöttük, aki mintha hajazna a témához, ő ugyanis határozott hangon jelentette ki, hogy Lantos úr figyelmeztetésének jóvoltából újra látja lelki szemeivel a magyar főváros (Budapest vagy Bukarest) utcáin hömpölyögni a barna inges magyar náci tömegeket. (És többszöri hajlongásra késztette a hála.)

Utolsó felszólaló egy fiatalember volt, aki bejelentette, hogy ő Tom Lantos úr veje, és nem győz hálás lenni apósának, aki egy égig érő hatalmas világító gyertya.

Késő éjszaka volt, mikor távozni készültünk, s az egyik kapuőr figyelmeztetett, hogy ne a Capitolium előtti ligeten keresztül, a rövidebb úton menjünk, hanem válasszuk az erősen kivilágított utcákat, és csak csoportosan mutatkozzunk. Ugyanis a ligetben minden éjjel történik rablás, gyilkosság, múlt éjjel is megöltek ott valakit.

Másnap a megbeszélt időre nem jött a gépkocsi, és kiderült, hogy a nagykövet már elment. Telefonáltunk, de az épületben kikapcsolták a telefont. Fogtunk egy taxit, és elmentünk a sajtótájékoztatóra – a Kupa Mihályéra – ahol már csak hátul, az érdeklődők közt kaptunk helyet, de szót nem. Gyanítottuk, hogy a külügyminiszter – Jeszenszky Géza – beavatkozhatott.

Később találkoztunk az egyik követségi alkalmazottal, aki elnézésünket kérte, hogy nem jött elbúcsúzni, de olyan fáradt volt, egész éjjel nem aludt a sok telefonhívás miatt. Ugyanis szinte valamennyi amerikai–magyar szervezet, de magánemberek sokasága még Kanadából is felháborodottan szidták Tom Lantos urat és színtársulatát, hogy ilyen zöldségekkel traktálja az amikat – és szidták őket is, mert nem tiltakoztak. De amerikai egy se telefonált. Azok úgysem nézik ezt a műsort, csak a közvetlenül érdekeltek. Az ilyen távoli dolgok meg egyáltalán nem érdeklik őket.

Utóbb tudtuk meg, hogy a magyarországi sajtó azt hírelte, hogy a washingtoni magyar nagykövetség telefonvonalai izzottak a Lantos-felszólalás éjszakáján a sok Csurka-ellenes tiltakozás miatt.

Washingtoni nagykövetségünk elhatárolódik: Tar Pál washingtoni nagykövet levelet írt a The New York Timesban közzétett Soros-levélre, s a Lantos-vita felszólalóihoz, és örömét fejezi ki, hogy sokan csatlakoztak az aggodalmait kifejező Tom Lantoshoz, s a pamfletet teljesen téves válaszokat adónak véli. Kéri a Lantos-vita felszólalóit, legyenek meggyőződve, hogy nagyon sok magyar osztja a Csurka megjegyzéseit elítélő véleményüket. A képviselőházi vita nagykövetünk szerint „semmiképpen sem számítható országunk belügyeibe való beavatkozásnak.” (…)

1992. november: Az Amerikai Zsidóbizottság igazgatója: A Csurka-tanulmánnyal nem lehetünk toleránsak.

Így történt. Ezért az írásért, és hogy kiutazott Washingtonba, örökké hálás vagyok Emil bátyámnak. E nélkül a tanúságtétel nélkül semmit sem tudnék amerikai átvilágításomról. Így azonban látom, és láthatja más is, hogyan lettem célszemély másodszor, méghozzá a Capitoliumban és az Antall–Jeszenszky–Tar Pál-féle amerikai–magyar követségen. Ez persze fontos adalék ahhoz is, ami mostanság történt, amikor Gyurcsány Ferenc azzal állított haza, hogy Bush elnök az ovális teremben szóba hozta neki 2001. szeptember 11-ét illető megnyilatkozásaimat. Állítólag őt máig bántja, hogy én akkor azt mondtam: Amerika megérdemelte, amit kapott. Ez pontosan annyira igaz, mint ahogy a washingtoni követségen akkor éjjel égtek a telefonok, és mindenki elítélt engem. A világot az egykori ukrajnai, volhiniai, galíciai kahalok régi utasításai szerint egy óriási hazugságba göngyölik, hengergetik, és betonozzák bele, és aki megkísérel valami kitörésfélét, arra rárontanak, s ha lehet, ellehetetlenítik. A dán ENSZ diplomatát, Bang Jensent 1957-ben New Yorkban, a Central parkban – egy másik veszélyes helyen – megölték. Fel akarta deríteni a „magyar ügy”, a magyar forradalom valódi hátterét, igazságát. Akkor a gyilkosság mögött az orosz titkosszolgálatot, a KGB-t sejtették. De kit sejtsek Tom Lantos és a magyar nagykövetség, sőt az akkori magyar kormány közös műsora mögött?