vissza a főoldalra

 2015.10.02. 

Kaland a kenguruk szigetén

Jó cégére akarok lenni a magyar futballnak

Hatalmas váltásra vállalkozott: a magyar bajnok csapatkapitányából Ausztrália egyetlen élvonalbeli magyar játékosa lett. Nehéz szívvel hagyta ott a Videotont, ám rosszat a világért sem mondana korábbi kenyéradójáról, ehelyett inkább előre tekint. Új lakóhelyét már megszokta, új csapata is hamar befogadta, így a legszebb reményekkel várhatja az ausztrál labdarúgó-bajnokság október eleji indulását. Sportrovatunk vendége a Perth Glory magyar középpályása, Sándor György, aki csapata és saját céljai mellett beavat bennünket ausztráliai hétköznapjaiba, emellett megosztja velünk azt is, hogy lát-e esélyt a válogatottba történő meghívására.  

Nem mindennapi dolog, hogy egy magyar labdarúgó Ausztráliába igazoljon. Önnek hogyan jött ez a lehetőség?

 – Bár annak idején természetesen nem vertük nagydobra, de el kell mondanom, hogy már az előző bajnokság derekán érzékelni lehetett, hogy Székesfehérváron nem kívánják meghosszabbítani lejáró szerződésemet. Ezek után menedzserem, Vladan Filipovics igyekezett megtalálni számomra a lehető legelőnyösebb lehetőséget. Több ajánlatom is volt, közte a Perth Gloryé, én pedig némi töprengés után az ausztrálokat választottam.

 Egy pillanatra térjünk még vissza a Videotonhoz: nem volt nehéz feldolgozni, hogy csapatkapitányként és az együttes alapembereként nem tartanak igényt a további játékára?

 – Ketté kell választani a kérdést. Ami a dolog érzelmi részét illeti, természetesen nagyon is nehéz volt a kialakult helyzet, mert én nagyon szerettem Székesfehérváron játszani, és a városban élni. Ráadásul jól is szerepelt a csapat, amelynek – mint csapatkapitány – megbecsült tagja lehettem. Ám éppen a jó szereplés, a bajnoki cím megnyerésének reális esélye, valamint a csapatkapitányi tisztem miatt egyszerűen nem engedhettem meg, hogy a személyes érzelmek felülkerekedjenek, és rányomják a bélyegét a teljesítményemre. Szerencsére nemcsak én, hanem a többi játékos is így gondolkodott azok közül, akik hozzám hasonló helyzetbe kerültek, így tavasszal sikerült megőriznünk őszi előnyünket és megnyertük a bajnokságot. Miután az elmúlt hónapokban sokan megkérdezték tőlem, így ezúton is el szeretném mondani, hogy semmilyen haragot nem érzek volt csapatom iránt, ha akarnék, se tudnék rosszat mondani a Videotonra. Amíg ott játszottam, mindvégig megbecsültek, csak a játékra kellett koncentrálnom, ráadásul két magyar bajnoki cím megszerzését, valamint egy sikeres Európa Liga-szereplést is végigélhettem székesfehérvári éveim alatt. Emiatt a lehető legszebb emlékekkel gondolok vissza a piros-kékeknél eltöltött időszakra.

 Visszatérvén az eredeti témához: miért éppen az ausztrál ajánlatot választotta?

 – Több oka is van. Annak ellenére, hogy anyagilag is megérte kiszerződnöm, egyáltalán nem a pénz játszotta a főszerepet a döntésemben, már csak azért sem, mert itthonról is kaptam nagyon kedvező ajánlatot. Sokkal inkább az volt a döntő szempont, hogy vonzott a lehetőség, a különlegesség. Nem mindennap adódik olyan alkalom, hogy egy olyan helyen játszhassak és élhessünk a családommal, amely teljesen más kultúrát, más életmódot ismertet meg velünk. Úgy gondolom, hogy ez egyfajta kalandként is felfogható, kiemelve persze, hogy a játékban természetesen nem lehetek kalandor, azt a lehető legkomolyabban veszem.

 Édesapja, a legendás edző, Sándor István véleményét is kikérte?

 – Nálunk a családban minden a labdarúgás körül forog. Édesapám szaktanácsadóként a mai napig dolgozik, István öcsém és én mindketten élvonalbeli játékosok lettünk, sőt jómagam a felnőtt válogatottságig is eljutottam. Édesanyám is szereti a futballt, így aligha meglepő, hogy nincs olyan beszélgetés, családi összejövetel, ahol ne kerülne szóba a foci. Természetesen kikértem a szüleim és a családom véleményét is. Mindenki támogatott abban, hogy fogadjam el az ausztrál ajánlatot és vágjak bele. Édesapám szerint szakmailag is jól járok, több leszek ez által. Magam is hiszek abban, hogy ez valóban így lesz.

 Most már vannak személyes benyomásai is, hiszen több mint két hónapja kint él, és túl van az első kupameccseken is új csapatában. Milyenek az első tapasztalatai a perthi hétköznapokról és az ausztrál labdarúgásról?

 – Azért még mélyebben nem mernék társadalmi, vagy egyéb értékelésekbe bocsátkozni, ehhez kevés ideje vagyunk itt. Az ugyanakkor elmondható, hogy bár az itt télnek számító időszakban érkeztünk meg, ennek ellenére sem volt egyszer sem 6-7 foknál hidegebb. Kellemes, könynyen megszokható éghajlat uralkodik itt, ami jelentősen hozzásegít az alkalmazkodáshoz. Hazánknál gazdagabb országról beszélünk, és nyugodtabbnak tűnnek az itteniek hétköznapjai. A legnagyobb élményt azonban a sok park, a nagy zöldfelületek jelentik, amelyekből több is van a környékünkön, és ahol kitűnően el tudjuk tölteni az időnket. Ami a futballt illeti, abban végképp nehéz volna elemzést mondanom, hiszen még csak a felkészülés vége felé járunk, és leszámítva az ön által is említett két kupameccset, még csak előkészületi találkozókat játszottunk.

 Megnéztem a kupameccsek összeállítását, és szembetűnő volt, hogy a Perth csapatában ön mellett csupán egy szerb és egy brazil légiós volt nevezve a mérkőzésekre, a többiek mind ausztrálok voltak. Általánosságban is jellemző, hogy kevés a légiós az ausztrál klubcsapatokban?

 – A helyzet azóta már változott, a Getafe-től érkező Diego Castro személyében immáron van egy spanyol csapattársunk is. Ettől függetlenül valóban a hazai játékosokat preferálják az itteni csapatok. Ez annak a szabálynak köszönhető, amelynek értelmében legfeljebb 5 külföldit alkalmazhat egy-egy klubcsapat. Őszintén szólva ennek megvannak az előnyei, hiszen így a klubok rákényszerülnek, hogy valóban csak akkor igazoljanak le egy légióst, ha az erősítést jelent az adott csapat számára. Létezik egyébként a fizetési sapka intézménye is, amely meghatározza, hogy összesen mennyit költhetnek a csapatok játékosaik bérére. Ugyan minden klub számára adott a lehetőség, hogy egy játékost kivegyen a sapka alól, és számára kiemelt fizetést biztosítson, de a fizetési sapka összességében mégis megakadályozza, hogy a valós értéküknél sokkal magasabb fizetéssel csábítsanak játékosokat a klubok. Van persze hátránya is az ausztrál focinak. Először is az, hogy szűkebb a népszerűsége. Már ennyi idő elteltével is tapasztalhattam, hogy itt a futball – bár sokan szeretik – nem tartozik a legkedveltebb sportágak közé. A másik hátrány a távolság, amely sokakat elriaszt attól, hogy ide szerződjenek. Bár Alessandro Del Piero vagy William Gallas személyében igazi klasszisok is játszottak itt egy-két évig, ők a kivételek közé tartoznak, mert érzékelhető, hogy a pályafutása csúcsán lévő világklasszisok számára egyelőre nem számít célpontnak Ausztrália. Helyettük inkább az ázsiai piacról érkeznek ide légiósok.

 Ahogy korábban említette, rövidesen kezdetét veszi a bajnokság. Milyen célokat tűzött ki csapata, a Perth FC az előttünk álló bajnoki szezonra?

 – Az ausztrál élvonalban, az A-League-ben 10 csapat szerepel. A bajnokság lebonyolítása értelmében a csapatok három teljes kört játszanak egymással, és az első hat helyezett kerül be a rájátszásba, ahol már az érmes helyezésekért folyik tovább a küzdelem. Csapatom nem a legerősebb, leggazdagabb klub Ausztráliában, ám ennek ellenére is alapvető cél, hogy a rájátszásba sikerüljön bejutni. Ha ez megtörténik, akkor lehet majd a végső célt meghatározni, annál is inkább, hiszen addigra tisztán lehet majd látni, hogy hol a helye csapatunknak. Emellett ezúttal is cél, hogy minél tovább jussunk az Ausztrál Kupában. Tavaly döntőt játszott a csapat, szeretnénk újból bejutni a fináléba. Az első lépéseket már megtettük, az első két körből továbbjutottunk. Külön öröm számomra, hogy az első párharcban én értékesítettem a mindent eldöntő büntetőt, a másodikban pedig az én beadásom után született meg a győztes találat.

 Eldőlt már, hogy milyen poszton fog szerepelni?

 – Az egészen biztosan kijelenthető, hogy belső középpályásként szerepelek majd. Nyilván ellenféltől, taktikától is függ, hogy az adott meccsen a védekező vagy a támadó feladatom lesz-e a hangsúlyosabb.

 Mik a személyes céljai?

 – Hacsak a bajnoki nyitányig hátralévő időben nem igazol ide még egy honfitársam, akkor én leszek az egyedüli magyar játékos az ausztrál élvonalban. Ez nemcsak nagyszerű lehetőséget, hanem komoly felelősséget is jelent, hiszen óhatatlanul az én személyemen, hozzáállásomon, szereplésemen keresztül nyer majd megítélést egy kicsit a magyar foci egésze is. Igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni azért, hogy jó képet alakítsak ki a magyar futballról, valamint a magyar játékosokról. Ezen kívül nyilván az is erősen motivál, hogy bizonyítsam a klub vezetésének: érdemes volt leigazolniuk engem. Szeretnék részese lenni egy sikeres szezonnak itt, Perthben.

 Ezek igazán nemes célok, mégis meglep, hogy nem említette a válogatottba való visszakerülését. Nincsenek már ilyen ambíciói?

 –Már hogyne volnának! Eddig kilenc alkalommal ölthettem magamra a címeres mezt, és sokat adnék azért, hogy meg legyen előbb a jubileumi tizedik, majd az azt követő többi válogatott fellépésem is. Muszáj azonban a realitásokat nézni. Az elmúlt másfél-két évben annak ellenére sem kerültem a válogatott közelébe, hogy a magyar bajnok Videoton csapatkapitánya voltam. Így aztán eléggé nehéz elképzelni, hogy a világ másik végére szerződve bárki is az én teljesítményemet figyelné majd a válogatott stábjából. Őszintén szólva, azt sem tudom, hogy odahaza követhetőek lesznek-e majd az ausztrál bajnokik, még az is lehet, hogy nem. Ezek után több mint kellemes meglepetésként érne, ha meghívást kapnék. Ugyanakkor a válogatottban szerepelni minden sportoló számára az abszolút csúcsot jelenti, nálam legalábbis biztosan így van. Így, ha jól szerepelvén csapatomban, mégis felvetődik újra a nevem és meghívnak, akkor nem csupán megyek, de repülök is azonnal haza – a szó szoros, és átvitt értelmében is.

Kovács Attila