2015.10.02.
Csurka István:
A klasszikus fogalmakkal ma már semmire sem megyünk
Ha béke volna a
Közel-Keleten, Izraelt már belakták volna az arabok, a
libanoniak, a szírek, a jordániaiak, az egyiptomiak és az
irakiak. Ez ma a világprobléma, és minden átmenetiség oka. E
körül forog az Európai Unió is.
Ha van valami a társadalmi rendszerek között, ami
ellentéte, sőt kibékíthetetlen ellensége egymásnak, az a
liberális demokrácia és a totális diktatúra. A liberális
demokráciát vagy forradalom teremti meg, legyőzve legalább egy
monarchikus rendet, vagy egy világégés után, a szétbombázott,
elűzött diktatúra üszkei közt más demokráciák segítségével
fejlődik ki, vagy legalább egy csendes forradalom ballépéseinek,
erőfeszítéseinek és a régi rendszer keresztbetevéseinek a félkész
terméke. A liberális demokrácia eredetileg független,
megszabadul a gyarmati kötelékektől, egy vagy több nagyhatalom
erőszakos rendszer telepítésétől, résztvevőit, népét,
vezetőit egyaránt büszkeség és öntudat tölti el, szeretnek
élni, mert – legalábbis az új rend korai szakaszában – élni
jó.
Az Európai Unió
hirdetett önképe szerint liberális demokráciák államaiból
áll, és a központi irányítás is állandó kiegyensúlyozás,
alkudozás közepette történik. Az Európai Unió azt mondja,
hogy magasra emeli a tárgyalás és a kompromisszum-keresés elvét,
s ha elismer is az egyes államokban megélhető demokráciák és
liberalizmusok közt történelmi adottságokból fakadó különbségeket,
ezek eltüntetésére törekszik. Ugyanígy liberális demokráciának
állítja önmagát a szabadság egykori hona, az USA is. Nem múlik
el ott ünnep, hogy ezzel az éppen uralmon lévők ne dicsekednének,
a világ népei azonban nemcsak ennek a magát liberálisnak érző
demokrácia belső bajai láttán, hanem háborúi és erőszakosságai
miatt is egyre erősebb kételyeket hangoztatnak mind az amerikai
demokrácia, mind pedig az amerikai liberalizmus iránt.
A klasszikus
fogalmakkal ma már semmire se megyünk, csak arra jók, hogy az
iskolákban a történelem egyéb tárgyai közt megtanítsák őket.
A valóságban széttekintve megállapíthatjuk: liberális demokrácia
ma már nem létezik, s ha jól megvizsgáljuk azokat az államokat,
amelyeket ma előszeretettel neveznek totális diktatúrának, totális
diktatúra sem létezik. A liberális demokrácia fogalmát Európában
legjobban Svájc közelíti meg, többek közt azért is, mert népe,
háromnemzetiségű (plusz 1% rétoromán) társadalma eddig következetesen
visszautasította az unióhoz való csatlakozást. A svájciaknak
a függetlenség mindennél fontosabb. Rendjük, mindennapi életük
alapja mély meggyőződésből származó konzervativizmus, s
ebbe engednek, szívnak be olykor annyi szabadságjogot, emberi
jogot, amennyire a demokráciának szüksége van.
Három észak-európai
ország, Norvégia, Svédország és Finnország megközelíti ezt
a svájci szabadságfokot. Közülük kettő, Svéd- és Finnország
az unión belül küzd szabadságáért és függetlenségéért,
Norvégia népének rendkívüli szívóssága, szabadságszeretete,
büszkesége nem teszi lehetővé a tagságot. Természetesen
nyilvánvalóan léteznek általunk alig ismert, csak sejthető
hadászati és egyéb körülmények, amelyek Norvégia kívülmaradását
lehetővé teszik.
A totális diktatúrák
felsorolása is nehéz. Különösen azóta, amióta a diktátorok
diktátora, Szaddám Huszein és mindegyik fia, alvezére halott,
s egykori országában naponta ötvenesével, százasával halnak
meg az emberek vak, elszánt öngyilkos merényletek következtében,
amelyeknek csak a másik fajtához, vallási felekezethez tartozók
kiirtása a célja, s csak másodrendűen a megszállók és a
megszállókat kiszolgáló rendőrség-katonaság megtizedelése:
a diktátor halott, diktatúra nincs, választásokat is
tartottak, és most mi van? A világ két, talán legerősebbnek
mondott öreg demokráciája, Nagy-Britannia és az USA történelmi
hibát vétett, amikor ok nélkül letiporta a klasszikus diktatúrák
talán utolsóját anélkül, hogy megvizsgálta volna a helyi körülményeket,
a valóságot, az egykori török birodalom ezen helyén fennálló
különleges és végtelenül kusza állapotokat. És mindenekelőtt
anélkül, hogy valami csekély köze lett volna az iraki diktatúra
alatt senyvedő népek, a kurdok és más nemzetiségek,
felekezetek életéhez, netán felszabadításához. Ma már
tudvalévő, hogy az iraki háborút Izrael erőszakolta ki,
ezenfelül az amerikai hadigépezetnek, hadiiparnak, valójában
szinte az egész amerikai gazdaságnak volt és van szüksége
folyamatos hadviselésre, roppant hadiipara foglalkoztatására,
és a vele járó fejlesztések állami pénzeire. Ezt én már
megírtam Keserű hátország című dolgozatomban, 1993-ban.
Gondolkodó emberek körében ez már nagyon régen köztudott.
Irak tehát nem
diktatúra, de az a népirtás vagy nép önirtás, amely a diktatúra
alatt szedte áldozatait, hatványozott mértékben folyik. Mi van
hát Irakban? Átmeneti állapot – népirtással. Az amerikai
csapatok bent vannak, de majd kimennek. Addig lesznek ott, ameddig
Izrael úgy akarja. Az egész iraki ügy sekélyesen erkölcstelen.
A nyugati sajtó
kedvenc kifejezésével élve, „a gonosz tengelyének” következő
állama Irán, azaz Perzsia, ahonnan a XX. század végén egy
nagy forradalomban elkergettek egy klasszikus diktátort, Reza
Pahlavi sahot, és rendszerét iszlám köztársaságra, vallási
államra cserélték fel. Ennek kétségtelenül akadnak európai
szemmel nézve parancsuralmi megnyilvánulásai, tartalmaz szigorúságokat
és olyan életvezetési szabályokat, amelyek nyugati szemmel erőszakosnak
tűnnek. Csakhogy az iráni nép nagy többsége ezeket a szabályokat
nem érzi elviselhetetlen tehernek, ráerőszakolt parancsnak, és
ezt az életformát az élet szűkösségével együtt, a kényelem
némi hiányával együtt megfelelő árnak tartja a függetlenségért
és a szabadságért. Irán a legfejlettebb iszlám ország. Iránban
az ellenzék is iráni, perzsa. A nők vidéken csadort viselnek,
és a fiatal, csinos lányoknak nem az a kizárólagos életcéljuk,
hogy a Playboy címlapján szerepeljenek meztelenül. Perzsia évezredes
kultúra, az iszlám egyik nem arab bölcsője, saját történelemfelfogással,
költészettel, művészettel, hatalmas olaj- és földgázkincsekkel
– a terjeszkedés minden szándéka nélkül. Bizonyos értelemben
azonban most ott is átmeneti állapotot teremtett a Nyugat,
Amerika és Izrael, mert nyilvánvaló, hogy ez az önálló,
szabad Perzsia csak addig állhat fenn, amíg az USA hadereje le
nem tiporja, illetve szét nem bombázza, ahogy szokta. Nyilvánvalóan
ezt is izraeli utasításra. A nép azonban összetart, erős,
fiatal és szaporodik, el van szánva, hogy megvédi magát. Egyelőre
az USA csak fenyegetőzik, de azt nem tudja senki, hogy Izrael
mikor ragadtatja végzetes lépésre magát. Perzsia megtámadása
világháborúval is fenyeget, s ebben az értelemben az egész
világ ideiglenes – világháború előtti – állapotban van.
Ennek azonban nem Kína és nem a nyomorult Észak-Korea vagy a
világrésznyi és atombombával is rendelkező India az oka, és
még csak nem is a drága olajból meggazdagodott, de még mindig
zilált és a saját népét nyomorban tartó, vészesen fogyatkozó,
„ezernyi népbetegség”-től gyötört Oroszország, hanem
egyes-egyedül az USA, illetve parancsnoka, Izrael.
Kína gyalázatos
és sötét tibeti terjeszkedése óta nem hódított meg semmit,
egy talpalatnyi földet sem, csak kereskedelmileg lőtte át áru-
és bóvlirakétáit mind a Csendes-, mind az Atlanti-óceánon.
Óriási tőkéket halmozott fel mindenféle pénznemben, az
oroszoknak hatmilliárd dollárt adott kölcsön. (Lehet, hogy éppen
a „Kék áramlatra”?) A kínai tőke munkatőke. Az óriási,
fékezhetetlen vidéki népszaporulat a világvárosok iparába áramlik
és a legolcsóbb munkaerővé válik, amellyel ma semelyik ipari
nagyhatalom nem képes versenyezni. Egyszerre több Kína létezik
a zárt kínai világrendben. A nagy húsz, huszonötmilliós városokban
és Pekingben elképzelhetetlen gazdagság és kapitalizmus tűri
el soha nem szűnő kínai mosollyal a kommunista párt, a
szocializmus uralmát, holott ezekben a világvárosokban, például
a bekebelezett Hongkongban a szocializmusnak nyoma sincs. Nyilvánvalóan
vannak azonban belső vidékei Kínának, nagy európai országoknál
is nagyobb területei, parasztvidékei, ahová sem a kapitalizmus,
sem a szocializmus a maga teljességében nem jutott el, ahol még
a hitek, a félelmek, a népszokások majdnem ugyanolyanok, mint
századokkal ezelőtt. Hiába, az idő kereke nem mindenütt forog
egyöntetűen. Erről a kínai világról írt megdöbbentő beleérzéssel
és finom meglátásokkal remekművet egy magyar író,
Krasznahorkai László. Tudunk tehát a gazdaságilag szédületesen
terjeszkedő, de katonai világhódításra nem is gondoló Kínáról,
valamint természetesen a hatalmas Indiáról is, amelyik csak és
kizárólag a testéből a Brit Oroszlán, az egykori gyarmatosító
ravaszságával és előrelátásával kiszakított muzulmán
Pakisztántól, ettől a most már végérvényesen önállósult
muzulmán államtól tart, és azzal szemben van neki atombombája.
Meg esetleg az ott nagy testvérnek számító Kína ellen. Védekezésül.
Azt látjuk tehát,
hogy a világ nagy, végzetesen szaporodó nemzetei – a brazil
is ilyen – nem akarnak háborút, mert a saját gondjaikkal
vannak elfoglalva, és minden terjeszkedésük a szülőanya
terjeszkedése. A világra jött ember helyet kér magának a nap
alatt. S ha otthon nem talál magának, keres ott, ahol kiürülőben
van az élettér. Oroszország is ilyen, és sajnos hazánk,
Magyarország is. Természetesen a korlátlan emberszaporodást
valamilyen önkéntes nemzetközi egyezménnyel meg kellene gátolni,
szabályozni kellene, s Kína a maga részéről tett is ilyen intézkedést,
egy házaspárnak csak egy gyermeket engedélyezve, ez azonban a már
említett belső térségekben hatástalan és talán még a városokban
is. De hát ennél könnyebb dolgokban, jelesül a klímaügyekben
sem történt eddig hathatós nemzetközi megegyezés, pedig az éghajlat
vészesen romlik, elpusztítással fenyegeti környezetünket.
A világ tehát
nem azért van állandóan átmeneti, ideiglenes, háború előtti
és háborúközi állapotban, mert a nagy népek agresszívak és
háborút akarnak, hanem azért, mert a világ legerősebb katonai
hatalma a saját katonai erejéhez, annak használatához és
fejlesztéséhez van hozzákötve, és a világ legerősebb
politikai hatalma, Izrael pedig ehhez az amerikai háborús gépezethez
kötötte magát.
Az abszurdnak látszó
állítást meg kell magyarázni. Hogyan is lehet egy tizenötmilliós
nép s egy parányi ország a világ legerősebb politikai
hatalma? Két összefüggő módon. Kezében van a mindent eldöntő
pénz. Nem úgy, hogy a zsidó bankok a világ legnagyobbjai, noha
a Rothschild bankház a legnagyobbak közé tartozik, hanem úgy,
hogy a zsidó bankok és tulajdonképpen a világ egész
bankrendszere hálózatba vannak kötve, és talán a kínai
bankokat kivéve zsidó irányítás alatt állnak. Ennek
szervezetei, központjai is vannak: IMF, Világbank. A másik, ami
elképzelhetetlen és lényegében véve ismeretlen politikai
hatalmat, befolyást teremt a zsidóságnak, a már az ősi nomád
életben, a vándorlásban, a Mózes alatt kifejlődött és a szétszórtságban
is megőrzött, sőt új módszerekkel gazdagított faji összetartás.
Ebből csak ez az egy van a világon. Ez a történelem egyik legkülönösebb
és legeredményesebb jelensége. Nincs még egy nép, amelyik
egyszerre tudott volna nemzetköziséget és kozmopolitizmust
teremteni a világ többi nemzete számára, és ugyanekkor éppen
ebben az internacionalizmusban tudta volna ilyen szigorúsággal
és következetességgel megőrizni a saját népiségét, vallását,
vérét, összetartozását. Millió és millió zsidó ember él
a földön a különféle nemzetek, kultúrák kötelékében, aki
hű szolgálója annak a nemzetnek, amelyben él, de egyszersmind,
ha megszólíttatik, elsősorban zsidó lesz, és minden erejével
szolgálja a közös ügyet.
Ez az így, évszázadok
során kifejlődött pénzügyi és politikai hatalom nem feltétlenül
gonosz, mint ahogy egyes antiszemiták állítják, noha feltétlenül
öncélú, és kíméletlen is tud lenni azzal, ami az útjában
áll. Egy kiválasztottsága tudatában élő nép önzése ez.
Ugyanakkor egyszerűen szükséglet, azóta, hogy létrejött
Izrael Állam. Mert ez az állam ma nem ott van, ahol megalakulásakor.
S különösen nem ott, ahol a történelemben volt, amikor a rómaiak
feldúlták a templomot, és szétszóratásra ítélték ezt a népet.
Palesztina a római impérium keleti határán feküdt, átellenben
vele pedig az európai kultúra bölcsője, a hellén világ virágzott
– az első őskeresztény, de zsidó vérű apostolok is arra
vették az irányt, és görögül írták evangéliumaikat –,
ma pedig Izrael állam egy csak pillanatnyilag néptelen sivatag
szélén fekszik, néhány száz kilométerre a világ eddig
ismert leggazdagabb olajmezői mellett, egy néptenger szélén. A
néptenger nemcsak a sivatag felől, hanem például a dél-nyugati
szomszéd, Egyiptom felől is körülöleli Izraelt. A
palesztinokat ki lehet irtani, talán az irakiakat is, de ha a távolabbi
néptenger löttyen egyet, akkor Izraelnek akár van atomja, akár
nincs – van, természetesen –, vége: elözönlik a sémi
testvérek és mások. Ezért a
mai Izraelt
örökös, lehetőleg nem helyben és a határok mentén, hanem távolabb
viselt háborúkkal kell megvédeni. Már nem elégséges védelem
az orosz zsidók betelepítése. Ha béke volna a Közel-Keleten,
Izraelt már belakták volna az arabok, a libanoniak, a szírek, a
jordániaiak, az egyiptomiak és az irakiak.
Ez ma a világprobléma,
és minden átmenetiség oka. E körül forog az Európai Unió
is. Mi pedig, szerencsétlen magyarok, trianoni csonkolásunk és
ötvenhatos letipratásunk után, mérhetetlen fogyatkozásunkban
szinte önként kínáljuk fel magunkat – európai palesztinnak?
(2007)
|