vissza a főoldalra

 

 

 2015.10.02. 

Csurka István: A klasszikus fogalmakkal ma már semmire sem megyünk

Ha béke volna a Közel-Keleten, Izraelt már belakták volna az arabok, a libanoniak, a szírek, a jordániaiak, az egyiptomiak és az irakiak. Ez ma a világprobléma, és minden átmenetiség oka. E körül forog az Európai Unió is.

 Ha van valami a társadalmi rendszerek között, ami ellentéte, sőt kibékíthetetlen ellensége egymásnak, az a liberális demokrácia és a totális diktatúra. A liberális demokráciát vagy forradalom teremti meg, legyőzve legalább egy monarchikus rendet, vagy egy világégés után, a szétbombázott, elűzött diktatúra üszkei közt más demokráciák segítségével fejlődik ki, vagy legalább egy csendes forradalom ballépéseinek, erőfeszítéseinek és a régi rendszer keresztbetevéseinek a félkész terméke. A liberális demokrácia eredetileg független, megszabadul a gyarmati kötelékektől, egy vagy több nagyhatalom erőszakos rendszer telepítésétől, résztvevőit, népét, vezetőit egyaránt büszkeség és öntudat tölti el, szeretnek élni, mert – legalábbis az új rend korai szakaszában – élni jó.

Az Európai Unió hirdetett önképe szerint liberális demokráciák államaiból áll, és a központi irányítás is állandó kiegyensúlyozás, alkudozás közepette történik. Az Európai Unió azt mondja, hogy magasra emeli a tárgyalás és a kompromisszum-keresés elvét, s ha elismer is az egyes államokban megélhető demokráciák és liberalizmusok közt történelmi adottságokból fakadó különbségeket, ezek eltüntetésére törekszik. Ugyanígy liberális demokráciának állítja önmagát a szabadság egykori hona, az USA is. Nem múlik el ott ünnep, hogy ezzel az éppen uralmon lévők ne dicsekednének, a világ népei azonban nemcsak ennek a magát liberálisnak érző demokrácia belső bajai láttán, hanem háborúi és erőszakosságai miatt is egyre erősebb kételyeket hangoztatnak mind az amerikai demokrácia, mind pedig az amerikai liberalizmus iránt.

A klasszikus fogalmakkal ma már semmire se megyünk, csak arra jók, hogy az iskolákban a történelem egyéb tárgyai közt megtanítsák őket. A valóságban széttekintve megállapíthatjuk: liberális demokrácia ma már nem létezik, s ha jól megvizsgáljuk azokat az államokat, amelyeket ma előszeretettel neveznek totális diktatúrának, totális diktatúra sem létezik. A liberális demokrácia fogalmát Európában legjobban Svájc közelíti meg, többek közt azért is, mert népe, háromnemzetiségű (plusz 1% rétoromán) társadalma eddig következetesen visszautasította az unióhoz való csatlakozást. A svájciaknak a függetlenség mindennél fontosabb. Rendjük, mindennapi életük alapja mély meggyőződésből származó konzervativizmus, s ebbe engednek, szívnak be olykor annyi szabadságjogot, emberi jogot, amennyire a demokráciának szüksége van.

Három észak-európai ország, Norvégia, Svédország és Finnország megközelíti ezt a svájci szabadságfokot. Közülük kettő, Svéd- és Finnország az unión belül küzd szabadságáért és függetlenségéért, Norvégia népének rendkívüli szívóssága, szabadságszeretete, büszkesége nem teszi lehetővé a tagságot. Természetesen nyilvánvalóan léteznek általunk alig ismert, csak sejthető hadászati és egyéb körülmények, amelyek Norvégia kívülmaradását lehetővé teszik.

A totális diktatúrák felsorolása is nehéz. Különösen azóta, amióta a diktátorok diktátora, Szaddám Huszein és mindegyik fia, alvezére halott, s egykori országában naponta ötvenesével, százasával halnak meg az emberek vak, elszánt öngyilkos merényletek következtében, amelyeknek csak a másik fajtához, vallási felekezethez tartozók kiirtása a célja, s csak másodrendűen a megszállók és a megszállókat kiszolgáló rendőrség-katonaság megtizedelése: a diktátor halott, diktatúra nincs, választásokat is tartottak, és most mi van? A világ két, talán legerősebbnek mondott öreg demokráciája, Nagy-Britannia és az USA történelmi hibát vétett, amikor ok nélkül letiporta a klasszikus diktatúrák talán utolsóját anélkül, hogy megvizsgálta volna a helyi körülményeket, a valóságot, az egykori török birodalom ezen helyén fennálló különleges és végtelenül kusza állapotokat. És mindenekelőtt anélkül, hogy valami csekély köze lett volna az iraki diktatúra alatt senyvedő népek, a kurdok és más nemzetiségek, felekezetek életéhez, netán felszabadításához. Ma már tudvalévő, hogy az iraki háborút Izrael erőszakolta ki, ezenfelül az amerikai hadigépezetnek, hadiiparnak, valójában szinte az egész amerikai gazdaságnak volt és van szüksége folyamatos hadviselésre, roppant hadiipara foglalkoztatására, és a vele járó fejlesztések állami pénzeire. Ezt én már megírtam Keserű hátország című dolgozatomban, 1993-ban. Gondolkodó emberek körében ez már nagyon régen köztudott.

Irak tehát nem diktatúra, de az a népirtás vagy nép önirtás, amely a diktatúra alatt szedte áldozatait, hatványozott mértékben folyik. Mi van hát Irakban? Átmeneti állapot – népirtással. Az amerikai csapatok bent vannak, de majd kimennek. Addig lesznek ott, ameddig Izrael úgy akarja. Az egész iraki ügy sekélyesen erkölcstelen.

A nyugati sajtó kedvenc kifejezésével élve, „a gonosz tengelyének” következő állama Irán, azaz Perzsia, ahonnan a XX. század végén egy nagy forradalomban elkergettek egy klasszikus diktátort, Reza Pahlavi sahot, és rendszerét iszlám köztársaságra, vallási államra cserélték fel. Ennek kétségtelenül akadnak európai szemmel nézve parancsuralmi megnyilvánulásai, tartalmaz szigorúságokat és olyan életvezetési szabályokat, amelyek nyugati szemmel erőszakosnak tűnnek. Csakhogy az iráni nép nagy többsége ezeket a szabályokat nem érzi elviselhetetlen tehernek, ráerőszakolt parancsnak, és ezt az életformát az élet szűkösségével együtt, a kényelem némi hiányával együtt megfelelő árnak tartja a függetlenségért és a szabadságért. Irán a legfejlettebb iszlám ország. Iránban az ellenzék is iráni, perzsa. A nők vidéken csadort viselnek, és a fiatal, csinos lányoknak nem az a kizárólagos életcéljuk, hogy a Playboy címlapján szerepeljenek meztelenül. Perzsia évezredes kultúra, az iszlám egyik nem arab bölcsője, saját történelemfelfogással, költészettel, művészettel, hatalmas olaj- és földgázkincsekkel – a terjeszkedés minden szándéka nélkül. Bizonyos értelemben azonban most ott is átmeneti állapotot teremtett a Nyugat, Amerika és Izrael, mert nyilvánvaló, hogy ez az önálló, szabad Perzsia csak addig állhat fenn, amíg az USA hadereje le nem tiporja, illetve szét nem bombázza, ahogy szokta. Nyilvánvalóan ezt is izraeli utasításra. A nép azonban összetart, erős, fiatal és szaporodik, el van szánva, hogy megvédi magát. Egyelőre az USA csak fenyegetőzik, de azt nem tudja senki, hogy Izrael mikor ragadtatja végzetes lépésre magát. Perzsia megtámadása világháborúval is fenyeget, s ebben az értelemben az egész világ ideiglenes – világháború előtti – állapotban van. Ennek azonban nem Kína és nem a nyomorult Észak-Korea vagy a világrésznyi és atombombával is rendelkező India az oka, és még csak nem is a drága olajból meggazdagodott, de még mindig zilált és a saját népét nyomorban tartó, vészesen fogyatkozó, „ezernyi népbetegség”-től gyötört Oroszország, hanem egyes-egyedül az USA, illetve parancsnoka, Izrael.

Kína gyalázatos és sötét tibeti terjeszkedése óta nem hódított meg semmit, egy talpalatnyi földet sem, csak kereskedelmileg lőtte át áru- és bóvlirakétáit mind a Csendes-, mind az Atlanti-óceánon. Óriási tőkéket halmozott fel mindenféle pénznemben, az oroszoknak hatmilliárd dollárt adott kölcsön. (Lehet, hogy éppen a „Kék áramlatra”?) A kínai tőke munkatőke. Az óriási, fékezhetetlen vidéki népszaporulat a világvárosok iparába áramlik és a legolcsóbb munkaerővé válik, amellyel ma semelyik ipari nagyhatalom nem képes versenyezni. Egyszerre több Kína létezik a zárt kínai világrendben. A nagy húsz, huszonötmilliós városokban és Pekingben elképzelhetetlen gazdagság és kapitalizmus tűri el soha nem szűnő kínai mosollyal a kommunista párt, a szocializmus uralmát, holott ezekben a világvárosokban, például a bekebelezett Hongkongban a szocializmusnak nyoma sincs. Nyilvánvalóan vannak azonban belső vidékei Kínának, nagy európai országoknál is nagyobb területei, parasztvidékei, ahová sem a kapitalizmus, sem a szocializmus a maga teljességében nem jutott el, ahol még a hitek, a félelmek, a népszokások majdnem ugyanolyanok, mint századokkal ezelőtt. Hiába, az idő kereke nem mindenütt forog egyöntetűen. Erről a kínai világról írt megdöbbentő beleérzéssel és finom meglátásokkal remekművet egy magyar író, Krasznahorkai László. Tudunk tehát a gazdaságilag szédületesen terjeszkedő, de katonai világhódításra nem is gondoló Kínáról, valamint természetesen a hatalmas Indiáról is, amelyik csak és kizárólag a testéből a Brit Oroszlán, az egykori gyarmatosító ravaszságával és előrelátásával kiszakított muzulmán Pakisztántól, ettől a most már végérvényesen önállósult muzulmán államtól tart, és azzal szemben van neki atombombája. Meg esetleg az ott nagy testvérnek számító Kína ellen. Védekezésül.

Azt látjuk tehát, hogy a világ nagy, végzetesen szaporodó nemzetei – a brazil is ilyen – nem akarnak háborút, mert a saját gondjaikkal vannak elfoglalva, és minden terjeszkedésük a szülőanya terjeszkedése. A világra jött ember helyet kér magának a nap alatt. S ha otthon nem talál magának, keres ott, ahol kiürülőben van az élettér. Oroszország is ilyen, és sajnos hazánk, Magyarország is. Természetesen a korlátlan emberszaporodást valamilyen önkéntes nemzetközi egyezménnyel meg kellene gátolni, szabályozni kellene, s Kína a maga részéről tett is ilyen intézkedést, egy házaspárnak csak egy gyermeket engedélyezve, ez azonban a már említett belső térségekben hatástalan és talán még a városokban is. De hát ennél könnyebb dolgokban, jelesül a klímaügyekben sem történt eddig hathatós nemzetközi megegyezés, pedig az éghajlat vészesen romlik, elpusztítással fenyegeti környezetünket.

A világ tehát nem azért van állandóan átmeneti, ideiglenes, háború előtti és háborúközi állapotban, mert a nagy népek agresszívak és háborút akarnak, hanem azért, mert a világ legerősebb katonai hatalma a saját katonai erejéhez, annak használatához és fejlesztéséhez van hozzákötve, és a világ legerősebb politikai hatalma, Izrael pedig ehhez az amerikai háborús gépezethez kötötte magát.

Az abszurdnak látszó állítást meg kell magyarázni. Hogyan is lehet egy tizenötmilliós nép s egy parányi ország a világ legerősebb politikai hatalma? Két összefüggő módon. Kezében van a mindent eldöntő pénz. Nem úgy, hogy a zsidó bankok a világ legnagyobbjai, noha a Rothschild bankház a legnagyobbak közé tartozik, hanem úgy, hogy a zsidó bankok és tulajdonképpen a világ egész bankrendszere hálózatba vannak kötve, és talán a kínai bankokat kivéve zsidó irányítás alatt állnak. Ennek szervezetei, központjai is vannak: IMF, Világbank. A másik, ami elképzelhetetlen és lényegében véve ismeretlen politikai hatalmat, befolyást teremt a zsidóságnak, a már az ősi nomád életben, a vándorlásban, a Mózes alatt kifejlődött és a szétszórtságban is megőrzött, sőt új módszerekkel gazdagított faji összetartás. Ebből csak ez az egy van a világon. Ez a történelem egyik legkülönösebb és legeredményesebb jelensége. Nincs még egy nép, amelyik egyszerre tudott volna nemzetköziséget és kozmopolitizmust teremteni a világ többi nemzete számára, és ugyanekkor éppen ebben az internacionalizmusban tudta volna ilyen szigorúsággal és következetességgel megőrizni a saját népiségét, vallását, vérét, összetartozását. Millió és millió zsidó ember él a földön a különféle nemzetek, kultúrák kötelékében, aki hű szolgálója annak a nemzetnek, amelyben él, de egyszersmind, ha megszólíttatik, elsősorban zsidó lesz, és minden erejével szolgálja a közös ügyet.

Ez az így, évszázadok során kifejlődött pénzügyi és politikai hatalom nem feltétlenül gonosz, mint ahogy egyes antiszemiták állítják, noha feltétlenül öncélú, és kíméletlen is tud lenni azzal, ami az útjában áll. Egy kiválasztottsága tudatában élő nép önzése ez. Ugyanakkor egyszerűen szükséglet, azóta, hogy létrejött Izrael Állam. Mert ez az állam ma nem ott van, ahol megalakulásakor. S különösen nem ott, ahol a történelemben volt, amikor a rómaiak feldúlták a templomot, és szétszóratásra ítélték ezt a népet. Palesztina a római impérium keleti határán feküdt, átellenben vele pedig az európai kultúra bölcsője, a hellén világ virágzott – az első őskeresztény, de zsidó vérű apostolok is arra vették az irányt, és görögül írták evangéliumaikat –, ma pedig Izrael állam egy csak pillanatnyilag néptelen sivatag szélén fekszik, néhány száz kilométerre a világ eddig ismert leggazdagabb olajmezői mellett, egy néptenger szélén. A néptenger nemcsak a sivatag felől, hanem például a dél-nyugati szomszéd, Egyiptom felől is körülöleli Izraelt. A palesztinokat ki lehet irtani, talán az irakiakat is, de ha a távolabbi néptenger löttyen egyet, akkor Izraelnek akár van atomja, akár nincs – van, természetesen –, vége: elözönlik a sémi testvérek és mások. Ezért a mai Izraelt örökös, lehetőleg nem helyben és a határok mentén, hanem távolabb viselt háborúkkal kell megvédeni. Már nem elégséges védelem az orosz zsidók betelepítése. Ha béke volna a Közel-Keleten, Izraelt már belakták volna az arabok, a libanoniak, a szírek, a jordániaiak, az egyiptomiak és az irakiak.

Ez ma a világprobléma, és minden átmenetiség oka. E körül forog az Európai Unió is. Mi pedig, szerencsétlen magyarok, trianoni csonkolásunk és ötvenhatos letipratásunk után, mérhetetlen fogyatkozásunkban szinte önként kínáljuk fel magunkat – európai palesztinnak?

 

(2007)