vissza a főoldalra

 2015.10.09. 

Az újszövetségi tökéletesség útja

P. Barsi Balázs: Örökké megmarad – a Szeretethimnusz magyarázata

Amikor elővesszük a Szeretethimnuszt, az Újszövetség döntő jelentőségű szövegével találkozunk. Ha meg akarjuk érteni, egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk, hogy elsősorban a korintusi egyháznak szól, minden egyes szava egy adott helyzetre vonatkozik. Ugyanakkor viszont túl is haladja ezt az alkalmi aktualitást, és szól mindenkinek a világ végezetéig. Csodálatos, ahogyan egy egyházközségi torzsalkodásra reagál Pál apostol. A korintusi egyház megosztott, pártokra szakadt: Én Pálé vagyok, én Apollóé, én Kéfásé, én pedig Krisztusé (1Kor 1,12) – és versengenek a karizmák birtoklásáért. Meglehetősen kiábrándító helyzet, mindjárt az egyháztörténelem kezdetén. Szent Pál mégsem keseredik el, szemrehányással sem illeti őket, mert tudja, ezzel nem sokat érne el. Az a pap, aki szidja a híveit, nem lelkipásztor. Az olcsó moralizálás kísértésének is ellenáll, ehelyett az Istentől kapott kinyilatkoztatás fényében igyekszik nézni, ami történik. A korintusiak ugyanis mind Krisztus Titokzatos Testének tagjai, hiszen ugyanaz az élet van bennük. Pártoskodásukkal viszont kikezdik ezt az egységet, s mintegy szétszedik Krisztust. Szent Pál szembenéz e széthúzás gyökerével, s felismeri, hogy itt az egyetlen igazi törvényt, a szeretetet gyalázzák meg.

Barsi atya a következőt írja a szöveg elemzéséről: Amit itt olvasunk, kinyilatkoztatott szöveg, amelyet elemezni kell tudományosan is. A tudományos elemzés nem okvetlenül hitetlen, mint ahogy a Szentírás naiv olvasása sem feltétlenül vallásos; mindkettő lehet hitetlen és hívő olvasat egyaránt. Egyébként naivul csak a naiv embernek szabad olvasnia a szent szövegeket. Aki viszont főiskolát, egyetemet végzett és irodalmi szövegeket elemez, vegye fel az intellektuális erőfeszítés keresztjét, és így próbálja megragadni az Isten igéjét. Amikor Mária karjára vette a kis Jézust, vigyázva, hogy el ne ejtse, az istenség teljességét ragadta meg. Ugyanígy vagyunk mi a betűbe öltözött Igével. Nyugodtan neki lehet látni elemezni. Az exegézis, a szövegnek való utánajárás nem szentségtörés akkor, ha hívő lélekkel tesszük, tudván, hogy mintegy tűzben nyúlkálunk. A korintusiaknak írt levél 13. fejezetében három strófát különböztetünk meg. Az első (1-3) a szeretet nélküli élet értéktelenségéről szól. Alapja egy ellentétpár: a minden és a semmi. A második strófa (4-7) a szeretet tulajdonságairól beszél, és arról, hogy a szeretet mindent beteljesít. A szöveg itt a jó és a rossz szembeállítására épül, egyidejűleg rajzolva portrét Krisztusról és a korintusi egyházról. Végül a harmadik strófa (8-13) azt hangsúlyozza, hogy semmi sem marad meg az örök életre, csak a szeretet. Ezt a részt az idő és az örökkévalóság ellentéte jellemzi.

„Szóljak bár az emberek vagy angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, olyan vagyok, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom. Legyen bár prófétáló tehetségem, ismerjem akár az összes titkot és minden tudományt, és legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem: ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Osszam el bár egész vagyonomat alamizsnaként, és adjam át testemet, hogy dicsekedhessem: ha szeretet nincs bennem, semmit sem használ nekem.” A Szeretethimnuszt megelőző fejezetben az apostol a rendkívüli adományokról szólt, amelyek ma is eláradnak az egyházban: a prófétálás, tanítás, gyógyítás, nyelveken szólás karizmájáról és egyebekről. Majd így fejezi be: Ti azonban törekedjetek a nagyobb adományokra! Emellett még egy kiválóbb utat is mutatok nektek. (12,31) Ezzel azt állítja, hogy ami most következik, az egészen más minőségű valóság, mint a korábban felsoroltak. És amikor utat említ, nem a szeretetre vezető útról, hanem magáról a szeretetről beszél, mint egyetlen útról, az újszövetségi tökéletesség útjáról. Az előzményekből érthető a Szeretethimnusz elején a három rendkívüli adomány említése. Óriási szónok Szent Pál, talán a világ legnagyobb szónoka. Ezúttal is olyan fokozással él, hogy beleszédülünk, és egyre feszültebben várjuk, hogy mondja már meg, mi a szeretet. A három, sorrendben egyre értékesebb karizmáról: a nyelvek adományáról, a prófétaság adományáról és az önfeláldozás adományáról szólva azt állítja, hogy bármilyen kiválóak legyenek is ezek, szeretet nélkül a semmivel egyenlők. Kaphat valaki karizmát Istentől az Egyház számára, s érdekes módon hit, remény és szeretet nélkül is működhet még egy ideig a közösség javára. Lehet valaki lánglelkű szónok, nagyszerű gyóntató még hetekig, hónapokig, talán egy évig is, miközben a lelkét már eladta az ördögnek. De előbb-utóbb kihunynak ezek a karizmák, és velük együtt ő is lehull a nagy sötétségbe. Canterburyi Szent Ágostonnak, Anglia apostolának írta Nagy Szent Gergely pápa egy levelében: „Testvér, hallom, hogy csodákat teszel. Vigyázz, nehogy elkárhozzál!” A pap szentségi hatalmára is alkalmazható ez bizonyos szinten. A méltatlan életű pap miséje és feloldozása érvényes és kegyelmet közvetít, de ettől ő még elkárhozhat. Érdemes odafigyelni a tágabb szövegösszefüggésre is. Az Apostol a keresztény liturgikus összejövetelekről, az istentiszteleti alkalmakról beszél a 11., majd a 14. fejezetben. Szól arról, hogyan öltözködjenek és viselkedjenek az asszonyok az összejöveteleken. Majd beszámol arról is – a történelemben először, az evangélistákat is megelőzve –, hogy mi történt az utolsó vacsorán. Erre azért is szükség volt, mert a gazdagok a szegényektől elkülönülve ették a maguk vacsoráját, mások meg lerészegedve. (Ezekkel a fogyatékosságaival, itt-ott még kiforratlan hitével együtt az ősegyház örök példa, mert tagjainak nagy része meghalt, vagy legalábbis üldöztetést szenvedett Krisztusért. A vértanúság egyetemes koronája az övék, mert nagyobb szeretete senkinek nincs, mint aki szeretetből életét adja Krisztusért.) A Szeretethimnuszt követő fejezet második felében pedig az istentiszteletek egységéről és rendjéről ír az Apostol (14,26–40). E liturgikus kontextusban helyezkedik el a Lélek adományairól szóló rész (12,1–14,25), s ennek is a közepén a Szeretethimnusz. A szeretet átjárja a hétköznapokat is. Egészen új szemlélet ez az ókorhoz képest, ahol elkülönült a szent és a profán, ahol megvolt az Istennek (isteneknek) szánt idő és az isteni szent tér, de ezeken kívül egészen már rend uralkodott. Szent Pálnál valami forradalmian új jelenik meg: egész nap egyfajta mise zajlik a keresztény ember életében, a családban a munkahelyen, mindenütt, ahol úgy szeretnek, ahogyan Krisztus szeret. Nézzük most a három, egyre magasabb rendű adományt.

A nyelvek adományáról szólva az Apostol az angyalok nyelvét a pengő cimbalommal hasonlítja össze. Az angyalok nyelve a legmagasabb rendű, az emberi nyelveknél sokkal tökéletesebb nyelv, az égi kultusz nyelve. Az angyalok ott állnak Isten előtt, megértik őt minden közvetítő nélkül, sőt beszélnek is hozzá. Ezzel az Istentől eredő hatalmas ajándékkal állítja szembe a pengő cimbalmot, mint a szeretet hiányát. (A cimbalom itt az a pengetős hangszer, amelynek az ókorban liturgikus szerepe is volt, ezt használták például a jeruzsálemi templomban.) A görögök mondták, ha a szónok filozófia nélkül beszélt, hogy olyan, mint a pengő cimbalom; szép szóvirágokat tud mondani, esetleg felhevíti a hallgatóság érzelmeit, de nincs benne gondolat, bölcsesség. Pál ezt a görög szólást alkalmazza, csak éppen a filozófiát a szeretettel helyettesíti. A filozófia, a bölcsesség kedvelése helyett a szeretet a mindennek értéket adó valóság.

Másodszor az értelem emberi méreteket felülmúló ajándékát állítja szembe Szent Pál azzal a kijelentéssel, hogy semmit sem érek. Három fokozatról beszél. Ismerjem akár az összes titkot, azaz mindent tudjak az Istenről, amit csak tudni lehet. És minden tudományt, azaz e titkok magyarázatát is. És legyen bár olyan teljes a hitem, hogy a hegyeket áthelyezzem – ez a képletes kifejezés azt jelenti, hogy az Istenről szerzett tudás birtokában a kinyilatkoztatás minden nehézségét, látszólagos ellentmondását meg tudom magyarázni. (Jézus is használja a hegyeket mozgató hit képét, ugyancsak arra utalva, hogy aki ismeri Isten titkait, annak az útjából eltűnik minden akadály.) Ha szeretet nincs bennem, semmi sem vagyok. Ez a kijelentés ezúttal valóban megütközést kelt, hiszen a hitbeli tudás mögött ott van az isteni kinyilatkoztatás! Ráadásul a nyelvek adományával szemben ez közvetlenül hasznára van a közösségnek. Hogyan lehetséges, hogy semmi az, aki így tudja hirdetni Isten igéjét, aki minden nehézséget meg tud oldani?! Igen, éppen mert mások javára adattak ezek a képességek, nem érnek semmit a birtokosuk számára. Őneki csak az használ, ha szeretet van benne.

A harmadik rendkívüli ajándék az önfeláldozás adománya, amely az angyali nyelvek ismereténél és az értelem adományánál is kiválóbb. Két szinten valósulhat meg. A birtoklás szintjén: Osszam el bár minden vagyonomat. Micsoda nagylelkűség! Nem ezt kérte az Úr Jézus a gazdag ifjútól? Most megtudjuk, hogy valójában nem. Azt kérte tőle, hogy szeresse mindenekfelett, s ez az ő esetében csak úgy valósulhatott meg, ha érte elhagy mindent. Nem ezt dicsérte a szegény asszony két fillérjében, aki mindenét, egész megélhetését odaadta? Nem, hanem a szeretetét, amellyel adta. Nagy lecke nekünk ez az aránytalanság, hogy a két fillér is lehet minden, ha szeretetből van, és a sok is lehet kevés, sőt semmi, ha hiányzik belőle a szeretet. Végül a létezés szintjén történő totális önátadásra tér rá Szent Pál: Adjam át testemet (égő áldozatul). Egyre magasabbra érünk, szinte már szédülünk: itt már nem valamit ad az ember, hanem önmagát, konkrét emberi életét, mégpedig a legrettenetesebb halálnemet választva: a tűzben való megégetést. A zsidóság ismerte ennek az értékét. Tudta, hogy a három ifjú a tüzes kemencében mit szenvedett volna, és mitől mentette meg őket az Isten. A görög irodalomban is megtalálható a tűzhalál képe a bátorság és a hűség jeleként. A hindu vallásban a beavatottak élve égetik el magukat, hogy megszabaduljanak a test ruhájától. A pogány Korintus pedig ünnepelte Hellokiszt, aki hogy megmeneküljön a dór hódítóktól, a templom lángjaiba vetette magát. Az ókori ember szemében ez rendkívüli bátorságot fejez ki, a lelki erő maximumát, és a legnagyobb dicsőséget jelentette, ha valaki a hazájáért lett a lángok martaléka.

Azonban Szent Pál erre is csak azt mondja, hogy semmit sem használ. Az abszolút odaadás és az értékének tökéletes semmisége közötti ellentét immár botrányos, az ókori és a mai ember számára egyaránt. Azért is, mert lerántja az úgynevezett dicső halál pogány képzetéről a mitikus nagyság leplét. Talán kezdjük megérezni, hogy a lényeghez értünk, olyan pontra a kereszténység útján, ahonnan nagyon sokan visszafordulnak. Nem elég hinni, hogy Jézus az Isten Fia, alá is kell vetnem magam az ő uralmának. Azok a házaspárok, akiknek esküvőjén elhangzott ez a szöveg, most vegyék elő újra, és olvassák együtt. Azután döntsenek: elfogadják-e minden téren a világ felfogásával szemben a szeretet uralmát? Mert gondolatvilágunkat, fantáziánkat az eredményesség és sikerközpontúság járja át. Tudja-e azt mondani egy fiatalember, hogy a ragyogó karrier helyett én a szeretetet választom? Tudja-e azt mondani egy lány, hogy legyek bár a világ legszebbje, ha szeretet nincs bennem, semmit sem érek? Mondani persze mindent lehet. Ha azonban valóban kész vagyok arra, hogy mindenestül belevessem magam a szeretet hétköznapi kalandjába, akkor három területen nagy harcot kell vívnom.

Az egyik: megszokni az új, igazi és helyes, Isten szemében valós arányokat. Arra, amit a világ értékel, talán még szüleim vagy közeli barátaim is, azt kell mondanom, hogy semmi, ha szeretet nincs bennem. A teljesítményről, amit elvárnak tőlem, amiért megtapsolnak és ami megdobogtatja a szívemet, ki kell jelentenem, hogy szeretet nélkül nem használ nekem semmit. Ugyanakkor – és ez a názáreti házban folyó rejtett élet lényege – nevetségesen kis dolgok óriásivá nőnek. Másodszor: meg kell szoknom, hogy nem a külső elvárások és reakciók, hanem a szeretet legyen cselekedeteim mozgatórugója. A szeretet megléte vagy hiánya lesz az utolsó ítélet mércéje is: „Mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok…” (Mt 25,3) Harmadszor: annak is tanúi vagyunk, hogy a világ szelleme behatol az Egyházba is, és Isten szántóföldjén a konkoly a búzával együtt növekszik. Az Egyházban sem mindent a szeretet mozgat. Sokat beszélünk a szeretetről, de mégis rengeteg dolgot elébe helyezünk: tennivalókat, problémákat, magasztos célokat, mondván, ezeket előbb el kell intézni, meg kell oldani, el kell érni, azután majd jöhet a szeretet. Ez így nem megy. A legmagasztosabb célért való fáradozás is haszontalan, ha nem a szeretet motiválja, s a legkisebb is óriási jelentőségű, zseniális cselekedet, ha a szeretet vezérli. Az Egyházban nem annak van jövője, aki valami nagy művet akar létrehozni, hanem aki szeretni akar megtanulni, s az az ambíciója, ami Lisieux-i Szent Terézé: az Egyház szívében a szeretet akarok lenni!

Olvassuk: a szeretet türelmes. A Szentháromságon belül nincsen türelem, sem türelmetlenség. A türelem mindig ott jut szóhoz, ahol a szeretet ütközik a szeretetlenséggel, a meg nem értéssel, a rosszal. Már az ószövetségi ember is tapasztalta, hogy Isten hosszan tűrő és nagy irgalmú. Bár ki kellett nyilatkoztatnia, hogy igen komoly elvárásai vannak Izraellel kapcsolatban, de a választott nép története arról tanúskodik, hogy szeretete, jósága túlnő minden büntetésen. Jézusban is megmutatkozott az isteni türelem, különösen a bűnösökkel szemben. Amikor megkérdezik tőle, miért ilyen elnéző a bűnösökkel, miért megy közéjük, magyarázkodás és önigazolás helyett a legtermészetesebb módon az Atyáról kezd el beszélni, ezzel áttételes módon kinyilatkoztatva, hogy ő és az Atya egy.

A Szeretethimnuszt Barsi Balázs atya szakavatott vezetésével elmélkedheti át az olvasó. Mindenképpen folyamatos, fokozatos, de szakaszos olvasásra van szükség. A Szeretethimnusz tágabb összefüggésére is figyelve szakaszról szakaszra, sorról sorra, szóról szóra elmélkedhetjük át a Szent Pál apostol által leírt sorokat, kinyilatkoztatást. A Szeretethimnuszban felismerjük Krisztus arcát. Annak a portréját, aki így szólt: Én vagyok az Út az Igazság és az Élet. Krisztus arcának fényében látjuk a korintusi közösséget, de önmagunkat, saját közösségeinket, s az egyházunk közösségét is. A Szeretethimnusz levonja az a időre és örökkévalóságra vonatkozó következtetéseket is. Úgy érzem a Szeretethimnusznak ez a magyarázata nagyon fontos lelki táplálék lehet mindenki számára. Két vonatkozást emelnék ki. Amikor is szolgálatunkkal a szentmisén rendszeresen részt veszünk, nem feledhetjük: A szeretet gyakorlásában csúcsosodik ki a lélekben és igazságban megvalósuló keresztény kultusz. Egész nap egyfajta mise zajlik a keresztény ember életében, a családban a munkahelyen, mindenütt, ahol úgy szeretnek, ahogyan Krisztus szeret. A lelki élet valójában nem más, mint megtanulni szeretni – Istentől.

(Barsi Balázs OFM: Örökké megmarad. A Szeretethimnusz magyarázata. Simon András grafikáival. EFO, Bp., 1998. Második, javított kiadás: Sümeg, 2003. Harmadik, javított kiadás, új formátumban: Kecskemét, 2010.)

M.A.