vissza a főoldalra

 2015.10.09. 

Csorja Gergely: A világ beteg embere

I. Miklós cár nevezte az Oszmán Birodalmat Európa beteg emberének. I. Miklós csapatai verték le szabadságharcunkat 1849-ben és egy német bányamérnök fiával, Ludwig Daniel von Cancrinnal, vagy orosz nevén Jegor Francevics Kankrin pénzügyminiszterrel tulajdonképpen az Orosz birodalmat lejtmenetbe vezették. Uralkodása egy nagy kudarcnak látszik, annak ellenére, hogy I. Miklós nem volt rossz ember. Alig akarta elfogadni a cári címet, és uralkodása első napjaitól – a dekabristák meg akarták dönteni friss hatalmát – a végéig egyik válsághelyzetből a másikba került. Valószínűleg az első élmény, a dekabristák összeesküvése, rányomta bélyegét egész uralkodására. Mivel Ferenc József nem viszonozta a magyar szabadságharc leverésében nyújtott segítségét, Miklós előszeretettel mutatkozott magyar huszárruhában, evvel is kifejezve a Habsburgok iránt érzett megvetését.

Miklós nem volt nagy formátumú államférfi, de voltak kiváló meglátásai. Az egyik, hogy az oszmán birodalom valóban Európa beteg embere volt. Ma már nem az.

Ma Törökország dinamikusan fejlődő, birodalmi igényekkel kódolt erős állam. Hogy mennyire erős, azt jól mutatja a menekültügy. Különösebb fennakadás nélkül kezelt közel 2 millió menekültet. (Azt már csak zárójelben jegyezzük meg, hogy Libanonban is megjelent másfél millió menekült és mégsem omlott össze az állam.) Ráadásul az Erdogan vezette apparátus minden további nélkül szembemegy az amerikai külpolitikai elképzelésekkel. Méghozzá sikerrel. Pedig Törökország NATO-tag és amerikai haditechnikát használ. Persze vannak súlyos nehézségek Törökország életében, de összességében akár a XXI. század egyik sikertörténete is lehet.

Ha I Miklós élne, ma valószínűleg az Európai Uniót nevezné beteg embernek. Az 500 milliós Európai Unió ugyanis megingott attól, amit a 78 milliós Törökország meg sem érzett: néhány millió menekülttől. Európa annyira rossz politikai és ezen keresztül államigazgatási helyzetben van, hogy képtelen megbirkózni a bevándorlás nehézségeivel. Az Unió impotenciája lelki és testi okokra egyaránt visszavezethető. A lelki zavarokat a két nagy európai háború elvesztése indította el. Lényegében az első és a második világháborút is Amerika nyerte meg. Az Újvilág európai szövetségesei a háború elején elbuktak, európai ellenfelét – a németeket és szövetségeseit – pedig mindkét esetben legyűrte. A XX. században, a több évszázada megkérdőjelezhetetlen hegemón, Európa magába roskadt. A nyugati civilizáció pedig kiterjedt San Franciscóig egy új, energikus és egy öreg, elfáradt résszel.

Jaltában, de főleg az azt megelőző moszkvai tárgyalásokon eldőlt, hogy Európa a korábbi hatalmi formájában, az erejét jelentő számtalan kis állam és nép világmeghatározó egységében eljelentéktelenedett. A továbbiakban csak sok kis államból összeálló terület, és nem több.

Ezt a mély válságot már az első világháború végét követően is érezték a páneurópai mozgalom elindítói, majd Jalta után a kettévágott Európa szabadabb részén elkezdődött a gondolat intézményesülése. Fél évszázaddal később létrejött az Európai Unió, melynek valódi tartalmát a belső határok eltörlése, illetve a részben közös valuta bevezetése adta.

A testi okok a lelkieknél is aggasztóbbak. Európa népessége képtelen reprodukálni magát, ezért emberimportba kezdett. Az import különböző eredményekkel járt, de összességében nem lehet sikeresnek nevezni. A hetvenes évektől a németek által végrehajtott török és délszláv munkaerő-behozatal sikeresnek mondható, a franciák fekete-afrikai és az északi arab családokat letelepítő, illetve az angolok indiai, pakisztáni és afrikai emberimportjai a németnél nagyobb volumenűek, ezért nagyobb feszültséget keltő népmozgásnak látszanak.

Általában elmondható, hogy a betelepülők egy része zárványokban él, és a várakozásoktól eltérően a második, illetve a harmadik generáció sem asszimilálódik. Sokkal inkább jellemző, hogy a harmadik generáció a teljes társadalom megváltoztatásának igényével lép fel.

Ez az igény – úgy látszik – a nagyszámú betelepülés esetén természetes. Ha történelmi példákat nézünk, akkor a XVIII–XIX. századi magyarországi letelepítések hasonló eredménnyel jártak. Mind a román, mind a szlovák betelepültek utódai felléptek az önálló társadalom megteremtésének igényével. Ott ahol erre esély sem mutatkozott, például a XIX. századi nagyarányú zsidó migráció esetében, ott viszont párhuzamosan zajlott az asszimiláció és a radikalizálódás.

A radikális baloldali mozgalmak éppen ezért lettek rendkívül vonzóak az asszimilációt mint veszteséget megélő zsidó rétegeknek.

Az amúgy is töredezett európai rendszerben megjelenő újabb résztársadalmak és közösségek az eredeti befogadó közegre idegenként tekintenek, melyet lehetőleg meg kell változtatni. A befogadó közeg pedig védi – amúgy nem ritkán éppen a befogadottak népeinek sanyargatásával, ásványkincseinek elrablásával, társadalmaik megnyomorításával megalapozott – jólétét.

Pontosabban csak védené, mert az európai intézményrendszer és az európai államok többsége elszokott az önálló cselekvéstől. Megszokta, hogy Amerika vagy éppenséggel az oroszok folytatnak valódi politikai cselekvést. Az európai politikus pedig választott bürokrataként tevékenykedik és próbálja elkerülni, hogy nagyobb baj legyen.

Az európai intézményrendszer tehetetlensége miatt – a parlament, a tanács, a bíróság, az egész intézményi rendszer gittegylet jellegéből adódóan – nem tudja elkerülni, hogy nagyobb baj legyen. A nagyobb baj itt van.

Az Európai Unió a világ három legnagyobb gazdaságának és két legnagyobb katonai hatalmának az egyike. Ha itt felüti fejét a válság, ha az unió a valódi betegség jeleit kezdi mutatni, az az egész világra kihat.

A válság ugyanis radikalizálódáshoz vezet. Európai népek egymásnak eshetnek, vagy elindulhat a soha nem látott centralizáció. A harmadik lehetőség a teljes bukás.

A kerítésügy és a kvóta kapcsán elindult egyfajta klikkesedés. A keleti államok közül többen egy véleményen vannak. Ahogy azt korábban jeleztük éppen a keleti tagállamok – pillanatnyilag élükön hazánkkal – követelik majd a legerősebben, hogy alakuljon ki a közös fellépés hatékony intézményrendszere. Orbán legfontosabb javaslata éppen ez, hogy védjük meg közösen Görögország, azaz az unió határait. Ez az első lépés a közös haderő felé. A közös haderőt azonban finanszírozni kell. A finanszírozás nehézségei indukálják majd a közös pénzügyi irányítás igényét. Ha ez is megvan, akkor már csak a külügyi tevékenység egységesítése hiányzik a centralizáció megvalósulásához.

Európa előtt nem sok választás áll. Vagy belehal a betegségbe, vagy központosít. Hogy ez nekünk, magyaroknak hosszú távon mit jelent, azt A magyarság helye a XXI. században című dolgozatomban, mely nemrég részekben jelent meg ezeken a hasábokon, már kifejtettem.

Bajban vagyunk. Méghozzá nagy bajban.