vissza a főoldalra

 2015.10.16. 

Szűcs Balázs atya: Gondviselés

Egy gimnazista lány mesélte, hogy egyszer, amikor a metrón utazott, a leszállásnál odalépett hozzá egy középkorú férfi, megszólította, és azt mondta neki, hogy szerinte igen furcsán áll a nyaka, ezért azt tanácsolja, hogy menjen el orvoshoz. A lány annyira meglepődött, hogy rögtön elment kivizsgáltatni magát. Az orvos két kezdeti stádiumban lévő, rosszindulatú daganatot talált a nyakán, amit azonnal eltávolítottak. A műtét és a kezelések után egészségesnek nyilvánították, és folytatni tudta mindennapi életét.

A semmiből feltűnik valaki, mond egy-két mondatot, ami ebben az esetben a lány életét jelentette, majd eltűnik. Nem látta előtte sem, és utána sem. Azt sem tudja, hogy hívják, merrefelé él, mégis neki köszönheti az életét. Valószínű, hogy sokunknak vannak hasonló élményeink, amikor úgy érezzük, hogy az égiek, a gondviselés nagyon vigyázott ránk.

Egy édesapa mesélte, hogy kis gyerekként bent volt a kórházban, és amikor az anyukája vitte már haza, a kórház kijáratánál egy főorvosba botlottak. A doktor ránézett, megállapította, hogy nagyon rosszul néz ki a gyerek, és behívta a vizsgálóba. Az anyuka persze ellenezte, hiszen azt mondta, hogy csak azért van így, mert egy hetet a kórházban töltött a fia, de az orvos hajthatatlan volt. Megvizsgálta és kiderült, hogy a fiúnak komoly szívizom gyulladása van. Ha nem találkoznak a kórház kapujában a főorvossal, és az anyuka hazaviszi gyermekét, beláthatatlan következményei lettek volna.

Apró, de nagyon erős jelek. Az életünket nem a vak véletlen alakítja, hanem a mennyei Atya gondoskodása. Ezek, és ehhez hasonló jelek, azt a jelentést hordozzák magukban, hogy az embernek még komoly feladatai vannak itt a földön, ha az életükre ekkora igeneket kapnak.

Számomra mindig megrendítő, hogy a gondviselés különösen az életük végén lévő embereknek mutatja meg magát. Nagyon sok olyan helyzetet láttam, amikor valaki, aki messze járt Istentől, embertől, megkapta azt a lehetőséget, hogy élete végén nyugodt lelkiismerettel távozzon a földi létből.

Az egyik szolgálati helyemen történt, hogy kihívtak egy súlyosan beteg hajléktalanhoz. Ő elmesélte, hogy csak azért került erre a hajléktalanszállóra, mert senkinek nem volt gusztusa lehúzni őt a buszról, olyan koszos és büdös volt. Amikor a végállomáson letessékelték, akkor pedig ez a szálló volt a legközelebb hozzá. A szállón kapott ágyat, ételt, italt. Kicsit rendeződött a sorsa. Egy-két hónap múlva súlyos gégerákot diagnosztizáltak nála, és nem jósoltak neki sokat. Ekkor kerültem vele kapcsolatba.

Természetesen az első beszélgetéseink a lázadásáról szóltak. Miért történt ez így? Miért kell ezt neki elviselnie… Később, amikor már egy kicsit csillapodott, elhatározta, hogy elrendezi az életét. Leveleket írt fellelhető rokonainak, bocsánatot kért tőlük. Többen meg is látogatták, és úgy köszöntek el tőle. Meggyónt, megáldozott, felvette a betegek kenetét. Amikor utoljára találkoztam vele, halála előtt egy nappal, hatalmas békével tekintett az előtte lévő útra. Tény, hogy az utolsó pillanatban, de biztos voltam benne, hogy ő a mennybe jutott.

A gondviselés nagy csodái egész életünkön végigkísérnek. Ha nyitottak vagyunk, ha észrevesszük az apró jeleket, és meg tudunk abban erősödni, hogy életünket nem a vak véletlen irányítja, hanem a gondoskodó mennyei Atya, akkor egyre jobban szeretnénk rá figyelni, mert Ő az, aki igazán jót akar számunkra.

 Ne zárjuk el magunkat ezek elől a jelek elől, merjünk ezekbe kapaszkodni, mert nagy erőt és feltöltekezést tudnak jelenteni!