|
 2015.10.23.
Káprázatos év – veszteségekkel
Súlyos kézsérülése és elveszített nyílvesszői ellenére
is sikert sikerre halmozott az 50. születésnapját ünneplő Mónus
József
A hétköznapokon
azért gyakorol rendületlenül, hogy győzelme után a magyar zászló
a legmagasabbra emelkedjen. Ebből a szempontból az egyik
legsikeresebb éven van túl, hiszen ahol elindult, szinte mindenütt
győzött, ráadásul több kategóriában is. Öröme és elégedettsége
mégsem teljes, ugyanis egy edzés közben, véletlenszerűen
elszenvedett súlyos kézsérülés megakadályozta erre az évre
kitűzött első számú célja, a 907 méteres abszolút világrekord
felállításában, és önhibáján kívül több, nagy értékű
nyílvesszőjét is elveszítette. Sportrovatunkban ezen a héten
a világ legjobb harci- és távlövő íjászát, Mónus Józsefet
faggatjuk.
– Nemrégiben idei utolsó versenyéről is hazatért,
így véget ért az idei szezon. Hogyan összegezné az idénybeli
szereplését?
– A szokásos módon, íjak és nyílvesszők készítésével,
valamint sok edzéssel telt az első negyedév, gyakoroltam az előttem
álló komoly feladatokra. Április közepén volt az idei első
megmérettetésem, amikor a Lengyel Távlövő Bajnokságon vettem
részt. Egy versenyzőnek két kategóriában lehetett rajthoz állni
a versenyen, amelyen összesen négyen voltunk magyarok, Pozsgai
Tivadar, Szabó József, Nagy Ottó és jómagam. A viadalt rendkívül
kedvezőtlen, szeles, esős időben rendezték, ez azonban nem
okozott számunkra gondot. A négy magyar versenyzőből hárman
éremmel térhettünk haza, és a négy kategóriából háromban
magyar győzelemnek örülhettünk. Miután két aranyérmet
szereztem, természetesen elégedett voltam, már csak azért is,
mert igazából csak afféle felvezető versenyként tekintettem a
lengyelországi viadalra.
– Június elején Olaszországban volt az idei második
versenye.
– Igen, az Olasz Nyílt Bajnokságon is elindultam. A külső
körülmények nem igazán voltak kedvezőek itt sem, mert az általam
kifejlesztett lövésmódhoz nagyon rossz volt az időjárás,
persze az is igaz, hogy az adott helyzet minden versenyző számára
ugyanolyan, és abból kell a lehető legtöbbet kihozni. Úgy érzem,
ez maradéktalanul sikerült, hiszen három számban indultam és
mindhármat megnyertem. Az 50 fontos kategóriában 414 métert lőttem,
amely új versenycsúcs. A 70 fontos mezőnyben is pár méter híján
sikerült megismételnem a tavaly lőtt olaszországi rekordlövésemet,
a korlátozás nélküli versenyben pedig 575 métert értem el,
amellyel enyém lett az egész verseny legnagyobb lövése. Azért
örültem ennek különösen, mert szeretem újra és újra bizonyítani,
hogy a már-már lehetetlennek tartott távolságnál is lehet
messzebbre lőni.
– Erre nem lehetett panasza a törökországi íjász
bajnokságon sem, ahol elképesztő fölénnyel diadalmaskodott.
– A IV. Törökországi Nemzetközi Íjász Fesztiválra
432 versenyző nevezett. Ez igen nagy érdeklődésű verseny volt
a résztvevők száma szerint is. Nem volt kedvező előjel, hogy
a verseny előtti utolsó belövő edzésen az egyik vesszőmet
nem sikerült megtalálnom, emellett pedig a versenyen, a köves
talajra leérve, az ott kilőtt vesszők is alkalmatlanná váltak
a további használatra. Ez nagy érvágás számomra, hiszen köztudott,
hogy minden viadalon a saját íjammal és a saját vesszőimmel
állok rajthoz. A helyszínen komoly ellenszél fogadott bennünket,
így az elért 467 méteres lövésem – amellyel megnyertem a
versenyt – nem volt rossz lövés, hiszen ha a széljárás
kedvező, akkor akár az 500 métert is bőven túlszárnyalhatta
volna. A július végi török nyílt bajnokság után augusztus
elején szintén Törökországban versenyeztem, ekkor már a
Hagyományos Íjászok Eurázsia-bajnokságán. A verseny különlegessége
volt, hogy a Nagy Sándor győztes csatájáról is ismert Biga városa
mellett rendezték, a perzsák és a makedónok egykori csataterének
tőszomszédságában. 395 métert lőttem Zrínyi névre
keresztelt íjammal, amellyel győztem, és ezzel harmadszor is
Eurázsia bajnoka lettem. Erre persze nagyon büszke vagyok, ám
be kell vallanom, hogy összességében nem tudok mégsem maradéktalanul
boldogan visszatekinteni a két törökországi versenyemre. Az összképnek
ugyanis része az is, hogy két versenyen kilőtt hét nyílvesszőből
mindössze egyet tudtam épségben hazahozni, öt eltört, egy
pedig eltűnt.
– Nem sokkal török földről való hazatérése után
súlyos sérülést szenvedett. Hogyan történt a baleset?
– Hajdúdorog határában, egy belövőpályán készültem
a 907 méteres világrekord-kísérletre, amellyel a győztes
pozsonyi csata előtt szerettem volna tisztelegni. Egy nem várt
hiba miatt a kézfejemet és az ujjamat hosszában véletlenül
keresztüllőttem egy távlövő nyílvesszővel. Miután
tudatosult bennem, hogy a nyílvesszőm eltörve meredezik ki a
bal kézfejemből, megpróbáltam kihúzni, majd amikor ez sikerült,
a még benne maradt nyílvessződarabokat próbáltam kiráncigálni.
Utólag, a debreceni kórházban derült ki, hogy sajnos három
ponton is átszúrta a kezemet a vessző. A Kenézy Gyula Kórház
baleseti sebészetén a fiatal, kedves és nagyon felkészült
orvoscsapat megműtötte a kezemet. A műtét jól sikerült,
hamar tudtam újra edzeni és versenyezni, sőt a harmadik napon már
a 125 fontos íjat húztam Markazon! Ám ennek ellenére a 907 méteres
lövés kísérletére idén több ok miatt végül nem kerülhetett
sor.
– Sérülése ellenére kiutazott a hagyományos, egyesült
államokbeli versenyre. Hogyan sikerült lőnie sérült kezével?
– Az Egyesült Államok Nemzeti Íjász Szövetsége és a
World Archery közös rendezésében, Utah államban – Wendover
körzetében –, az autós gyorsulási versenyeiről is ismert sós
síkságon rendezik meg évről évre ezt a nagy hagyományokkal bíró
versenyt. Bár küzdöttem még a fájdalommal, már az első
versenynapon két világcsúcseredményt lőttem, amelyből az
egyiknek különös jelentőséget ad az a tény, hogy ezt az
eredményt egy olyan kategóriában sikerült elérnem, amelyikben
eddig a távlövő íjászat legnagyobb ikonjai – Don Brown és
Luciano Cecili – voltak csúcstartók. Sikerült ezen legendás
lövőknél is jóval nagyobbat lőnöm. Az amerikai Longbow kategóriában
470,81 métert lőttem, ami 30 méterrel haladja meg a korábbi csúcsot,
az ázsiai stílus 50 fontos kategóriájában pedig 408,52 méterrel
lettem az Egyesült Államok bajnoka és egyben az aktuális világranglista
vezetője. 470,81 méteres lövésem nem csupán győzelmet és új
kategóriacsúcsot ért, de elnyertem általa a FITA STAR minősítést
is. A „királykategóriának” számító úgynevezett field
bow stílusban pedig egy 16 éves világrekordot lőttem túl
utcahosszal. Ezzel a 645 méteres lövéssel a kézi normál íjak
sport kategóriás világranglistáján minden idők legnagyobb lövését
értem el!
– Az elmúlt években rendre kimagaslóan szerepel a
utah-i versenyen, még önmagához mérten is. Mi az oka ennek?
– Kétségtelen: a Jóisten megadta számomra, hogy ezeken
a sivatagi versenyeken immár 12 világrekordot lőhettem. Hogy miért
van ez? Konkrét választ nem tudok mondani önnek, de mint egy
egyszerű ember, úgy gondolom, hogy ez is egy eszköz az életben
maradásra. Rám és a versenyeztetésemre nem költött százmilliókat
senki sem, de mégis azt gondolom, minden tőlem telhetőt
megtettem, és talán elértem azt, hogy mindenhol, ahol rajthoz
álltam, méltón képviseltem nemzetemet. Harcosságból, a múltunk
tiszteletéből, történelmünkért való elégtételért, de azt
hiszem, legfőképpen a gyermekeink jövőjéért kell ezt napról
napra megtennem. Ha valamennyien tiszteljük a múltat, és hisszük
a jövőt, akkor együtt maradunk. Ha semmi mást nem értem el,
csak adtam egy pici hitet minden olyan embernek, akinek kissé
megrendült a hite a zászlónk erejében, akkor már megérte. Ha
pedig megoszthattam harcaimat olyan emberekkel, akik vették a fáradságot
ezen sorok olvasására, akkor ezen olvasatok valóra váltak, a
gondolatok, remények akarattá kovácsolódtak és így ezek is
messzebb repítették és fogják repíteni a nyilaimat.
– Ezek után már szinte jutalomjáték lehetett az év
utolsó versenyén, Dél-Koreában rajthoz állni.
– A versenyeken kitűzött célom helyszíntől függetlenül
mindig ugyanaz: úgy lőni, hogy a győztes jogán a magyar zászló
szálljon a legmagasabbra. Ez olyan szent ügy számomra, hogy
egyetlen versenyt sem vehetek soha félvállról, mindenhová győzni
megyek. Dél-Koreában is sikerült ezt elérnem, ám örömöm
itt sem volt maradéktalan, mert hihetetlen dolog történt. A
versenykiírásban 500 méteresnek feltüntetett pálya a valóságban
csak
400 méter
hosszú volt, így – jócskán túllőve a pályát – Tovaszálló,
Napsugár fecskéje és Sasszárny nevű vesszőim a lövések után
a versenypálya mögötti szakadékban értek földet. Megpróbáltuk
megtalálni őket, de sajnos nem jártunk sikerrel, így, mint Törökországban,
itt is komoly veszteség ért.
– Ha a győzelmek számát nézzük, akkor a téli időszakban
jó sok munkája lesz, igaz?
– Igen, értem a kérdést. Nagyon fáradságos munkával,
saját kezűleg készítem el íjaimat, korábbi
versenytapasztalataim felhasználásával. Ugyanakkor minden íjamnak
megfogadom, hogy ha értünk, a zászlónkért harcol és győz,
akkor soha többet nem kell már harcolnia. Vagyis megadom a legyőzhetetlenség
reményét, lehetőségét számára. Ezért az íjam, ha harcolt
a zászlónk becsületéért életre-halálra, úgy ahogyan azt
elvárom én, és elvárják azok, akik már egy másik világból
tekintenek le ránk, akkor számára a harc véget ér. A következő
versenyre már egy új íjat készítek, ami felhasználja a régi
legjobb tulajdonságait, de keresek lehetőséget a további
fejlesztések hozzáadására. Ez bizonyos értelemben számomra
is az örökké való harc jelképe, a hit segítségével. Valóban
nem fogok unatkozni, hiszen a győztes íjak pótlására szerencsére
jó néhány új íjat kell majd elkészítenem.
– Zárásként engedje meg, hogy személyesebb vizekre
evezzünk. A napokban ünnepelte 50. születésnapját, melyhez
fogadja olvasóink és szerkesztőségünk jókívánságait! Miként
ünnepelt, illetve volt-e valamilyen különleges kívánsága,
netán fogadalma az ünnep alkalmából?
– Lehet, hogy sokakat meglep, de nem volt semmi felhajtás,
nem tettem különleges fogadalmakat, semmilyen különös módon
nem ünnepeltem. Szűk családom körében csendesen megéltem ezt
az ünnepet és örültem ennek a napnak is, hasonlóan a többihez.
Kovács Attila
|
