vissza a főoldalra

 2015.10.23. 

Szűcs Balázs atya: Elég vagyok magamnak?

Szolgálni szeretném a környezetemet vagy használni? Különböző emberi sorsokat, értékes embereket látok magam körül vagy olyanokat, akiket minél jobban ki lehet használni céljaimnak, akaratomnak?

A jólét mindig azt a látszatot hordozza magában, hogy elég vagyok magamnak, a környezetem arra való, hogy kiszolgáljon engem. Gyakran be sem látjuk, hogy ez által a gondolkodás által zárul be körülöttem minden kapu, mert nem tudok mást elviselni, csak saját magamat. Az egyik idősotthonban találkoztam egy nénivel, aki azon panaszkodott, hogy senki sem látogatja. Amikor elkezdtünk beszélgetni, azt mesélte, hogy senkije nincs, mert ő nem akart senkit sem maga mellett eltűrni fiatal korában. Hivatalnok volt, lejárt a 8 órás munkaideje, hazament, tévét nézett, rádiót hallgatott, de tudatosan mindenkitől távol tartotta magát. Amikor idősebb lett, kapott egy agyvérzést, fél oldala lebénult, ezért be kellett költöznie a jól megszokott lakásából az otthonba. Mennyire szomorú ez a történet, és milyen sok hasonló helyzettel lehet találkozni. A viszonylagos jólét elhiteti velünk, hogy pont elegek vagyunk magunknak, és ezáltal teljesen bezár.

Ugyanakkor világosan lehet látni, hogy ennél sokkal többre vagyunk hivatottak, sokkal többet gondoltak el rólunk odafent, csak az első lépéseket nehéz megtennünk.

Nagy példakép számomra Kalkuttai Teréz anya, aki ki mert lépni a kolostor védő falai közül, és el mert kezdeni tudatosan foglalkozni az indiai szegényekkel és haldoklókkal, akik hihetetlen nagy kiszolgáltatottságban éltek. Nem várt arra, hogy valaki után beálljon a sorba, hanem mert előre menni. Nem tartogatta magának az életét, hanem a szolgálata által merte azt szétszórni. Mi lett az eredménye? Hatalmas támasza lett a nincsteleneknek. Vállalta, hogy egy biztos, kiegyensúlyozottabb életet maga mögött hagy. Vállalta a kihívásokat, a nehéz küzdelmeket, azért mert tudta, hogy a teljes élet az odaadott élet. Élete elkezdett kinyílni, és hatalmas vonzerővel bírt mások felé is.

Az első lépésekhez mindenképpen kell bátorság, elkötelezettség, de nagy hit is, hogy a gondviselésbe kapaszkodva, képes legyek elindulni. A szolgálat útja mindig nehéz út, de igen boldog út. A szolgálat által rá lehet jönni arra, hogy ez a mi igazi hivatásunk.

Ha nem hagyjuk, hogy a saját világunk magunkba zárjon, ha merünk kilépni mások felé, sokszor a rászorulók felé, akkor rájövünk arra, hogy ez okozza a kiteljesedésünket.

Teréz anya mondja: „Ne várjatok vezetőkre, tegyétek meg magatokat vezetőkké!” Induljunk el a szolgálat útján, és hagyjuk, hogy a gondviselés irányítsa életünket!