vissza a főoldalra

 

 

 2015.10.23. 

Civilben

MI DOLGUNK A VILÁGON?

Polgári otthon Pesten. Idehozza a Duna szagát a lustán kerengő szél. A lapos, hosszú pillantású őszi nap sugara visszafordul a fehér ablakrámán, egy pillanatra árnyékba vonja a lakás legfontosabb falát, melyen Sváby Lajos Herczegh Géza nemzetközi jogtudósról festett portréja lenne, ha nem kérte volna kölcsön a Petőfi Irodalmi Múzeum. A hiánnyal szemközt egy parádés, legalább kétszáz darabos, különleges fajansztányér-gyűjtemény, bieder szekrényke, azon nagyméretű, remekbe szabott színes fotó, keretezésre vár. Tavasznak nevezte el a ház asszonya a képet, melyről legkisebb lányunokája mosolyog varázslatos belső bájjal, aranyhajában virágkoszorú. A kerámiákon kívül ceruzarajzok, különös metszetek vonzzák a szemet, szobor Szmrecsányi Boldizsártól, szikrázó festmény Sváby Lajostól. A világos cseresznyefotellel átellenben vitrin, örökölt ezüst és porcelán készlettel. Itt ülök és rálátok a keskeny konyhára, ahol vendéglátónk készíti a kávét. A konyhaajtón brutális betörésnek tűnő nyomokat vélek felfedezni.

Dr. Herczeghné Petneházy Melinda úgy gondolta – mikor beépített hűtőszekrénye felmondta a szolgálatot, hogy mivel van csavarhúzó, fogó és egyéb szerszám otthon –, ha időben kiszereli a víztől csöpögő gépet, legalább a fabútor megmenekül. A fém monstrum meg bebólintott, mélyen a konyhaajtó ablakába. Így élénk fantáziám kénytelen-kelletlen megtorpan a valóság előtt. Előveszem a noteszt, tollat, bekapcsoljuk a kismagnót, s ahogy a délutáni beszélgetéshez a sütemény mellé innivalót és kávét kínáló elegáns mozgású, szívből jövően közvetlen asszony átsegít bennünket a kezdeti kis szorongásainkon, hallom a bölcs Németh János jó tizenöt évvel ezelőtti ajánlását: magának Herczegh Melindáékkal kellene megismerkednie. Mindig motoszkált bennem a dolog, de közben 2002-től, minket szakmányban vert az élet, jött a 2006-os megbocsáthatatlanul véres ősz, vele a káosz, belegabalyodtunk a bajba, csak 2007-ben találkoztunk Herczegh Gézával. „A szellemileg független emberrel, akit egyetlen gondolat tudott gúzsba kötni, mi lesz a sorsa a nemzetének és szülőföldjének az elszakítottságban”. A 2010-ben elhunyt tántoríthatatlan igazságkeresőről, a jogtudósról Duray Miklós Nagykaposon az emléktábla avatásán mondott szavait idéztem.

A Vörös Hadsereg pusztításairól adott látleletét a Foggal és körömmel-t kerestük, az interjún kívül részben ezért zarándokoltunk el a Duna-parti lakásba. Kint a naptár szerint ősz lenne, a valóságban nyarat idézően bágyadt a délután, bent a nevető szemű, érett, szép arcú asszony ellentmondást nem tűrően utasítja el a fényképes megjelenést, pedig olyan szellemi kacérra leltünk személyében, akiről fotósorozat kellene, amikor a magyar kisebbségi sorsról, irodalomról, festészetről, a görög építőművészetről, a magyar klasszicizmus pompájáról, a színházi életről; Csurkáról és Páskándiról, Durayról, Várkonyiról, Latinovitsról mesél, vagy a kisoroszi nyarakat együtt töltő, evezésbe szerelmesedett társaság tagjai közé vezet bennünket kézen fogva, hogy a következő pillanatban már az élet által írt forgatókönyvek helyszínein forgolódjunk családja körében. Köszönjük a bizalmat.

 A régi időkről, gyermekkorodról, családodról mondj valamit, ami meghatározta az életed alakulását.

 – A Petneházy nagyon régi család, de tagjai soha nem voltak gazdagok. Katonatisztek, tisztviselők, református lelkészek, mérnökök kerültek ki a famíliából. A II. kerületi Petneházyrétet Dávidról nevezték el, aki hajdúkapitány volt. Apám Újvidéken született, nagymamám sváb család sarja, 1920 után költöztek a megcsonkított hazába.

Egy Petneházy, aki 4000 méteres távfutásban első lett, ő az édesapád?

 – Nem, ő édesapám bátyja, aki az 1932. évi Los Angelesben rendezett nyári olimpián indult. Édesapám, a vezérkari tiszt egy orosz nemzetközi fogolytáborba került, amit a svájci vöröskereszt azért ellenőrzött, hogy életben vannak-e a foglyok. 1950-ben került haza Magyarországra, és a változatosság kedvéért azonnal a kazincbarcikai internálótáborba hurcolták.

 Szörnyű, min mehetett keresztül.  

– Igen, szörnyű lehetett a rabsága, de én úgy gondolkodom, hogy így megmenekült attól, hogy Rákosi kivégeztesse. S végül is az emlékezetes 1953-as Nagy Imre beszéd után szabadult. Hála Istennek, testileg és lelkileg nem roppant össze – 93 évesen, 1998-ban halt meg, megélte hat dédunokája születését.

 Azt hallottam, szabadulása után a volt vezérkari tiszt kőművesnek állt.

 – Igen. Kazincbarcikán, az internálótáborban kőműves segédmunkát végzett. És egy rendelet szerint, aki legalább két évig segédmunkás volt, jelentkezhetett szakmunkásnak, ő élt az alkalommal, s szakmunkás bizonyítványt szerzett.

 Sosem gondoltatok disszidálásra?

 – Az emberek 1956-ban a börtön vagy a kivégzés elől menekültek Nyugatra. Apám túlélte a fogságot, a kínzásokat, nem tört meg, pedig kemény évek voltak mögöttük, mégis úgy döntöttek anyámmal együtt, nem hagyják el a hazájukat. Amiért örökké hálás vagyok nekik, ugyanis nem tudnék egy életen át idegenek közt lenni. Orsit, 22 éves unokámat foglalkoztatja visszatérően a kérdés, hogy ő vajon kibírná-e mindazt, amit a nagyapjával tettek?  

És mit tud válaszolni erre a nagymama?

 – Édesanyám történetét. Aki ahogy mondani szokták elkényeztetett lány volt, bár nem fényűző módon, de mégis az 500 hold föld által biztosított úrilányok életét élte. Azután jött 1945, amikor ott maradt velem egyedül. Apámról semmit nem tudott, az ismerősök már halottnak gondolták, egyikük éppen ezért ki akart minket vinni Svájcba, ám ő hitt abban, hogy él az ura, gyermekének édesapja, megingathatatlan volt. Engem úgy nevelt, igaz, apa nincs most velünk, de egyszer hazatér. Azért kell az általa ismert címünkön maradnunk – mondta –, mert hazajön, és itt keres bennünket.

 Hol éltetek?

 – Atkáron laktunk, Vámosgyörktől három kilométerre. Terjedt a hír, hogy szállingóznak Kazincbarcikáról a rabok. Vonaton érkezett, aki jött. Ennek ellenére édesanyám nem járt ki a vámosgyörki állomásra. Egyszer csak kapta magát, engem hagyott a kertben játszani, annyit mondott, be kell mennie, kis élelmiszert vásárolni. Azon az egy napon ment ki, az elé a vonat elé, amelyről 9 éve nem látott férje leszállt, akinek első kérdése volt: honnan tudtad, hogy most jövök?

 Megérezte. Gyönyörű a történet, létezik az a bizonyos hatodik érzék?

 – Valaminek lennie kell, mert szavamra, nem színeztem ki a történetet, így volt. Mikor apám hazaérkezett, mi még mindig kinn játszottunk a másik kislánnyal az udvaron. Apám engem 3 éves koromban látott utoljára, eltelt 9 év, bizony meg kellett kérdeznie, melyikünk is az ő kislánya.

 Hogy kerültetek végül Pestre?

 – 1953-tól 1956 nyaráig apám rendőri felügyelet alatt állt. Mivel kiköltöztettek bennünket a házunkból egy parasztház hátsó épületrészébe, s Atkáron nem volt semmilyen munkalehetőség, ezért fölutaztunk Rákosszentmihályra. Ott élt egy nagyobb családi házban nagynéném a lányával, s hozzájuk költöztünk.

 A rendőri felügyelet megszűnése után mesélt a fogságban és az internálás során történtekről?

 –Voltak, akik lelkileg úgy tudtak megszabadulni a múlt borzalmaitól, ha kibeszélték magukból, de apám nem tartozott közéjük. Magában is le tudta zárni a múltat. Az Andrássy út 60-at kivéve. Ahogyan ott vallatták, azt nem tudta könnyen megemészteni. Egyenes szálú, szép ember volt, még 90 éves korában is töretlen kedélyű, a társaság kedvence, Anita lányom barátnői egyenesen rajongtak érte. A Szervita téri templomban búcsúztunk tőle, amelyet zsúfolásig megtöltöttek az őt szerető ismerősök, barátok a temetésén.

 Hol és mikor ismerkedtetek meg Herczegh Gézával?

 – Baráti társaságban, nyáron, a Dunán. Volt egy társaság melynek tagjai a Dunán, Tiszán, Rábán, Bodrogon eveztek. Ott találkoztam össze Gézával, s alighogy megismerkedtünk, rögtön megkérte a kezem, s én igent mondtam. 13 év köztünk a korkülönbség, ami abban az időben nem számított ritkaságnak, mert a kitelepített családok fiai nagyon meggondolták a családalapítást. Egy hadifogoly, internált szülő gyermekének, aki voltam, akkoriban a középiskolába bekerülni sem volt egyszerű. A pápai gimnáziumba is kerülő úton jutottam. 1963 után mehettem volna már egyetemre, de akkorra megszületett a fiam, Károly, rá két évre a kislányom, Anita. A gyerekek számára fontos bensőségesebb családi élet mellett döntöttünk, Kisorosziban lett egy házacskánk a Duna-parton, azt a tájat, és ami körülvett minket, a férjem annyira szerette, hogy mikor megérkeztünk oda a pesti lakásból, elégedetten körülpillantott és azt mondta: „szülőföldemet elvették, de itt megtaláltam”.

 Hívő családból származol, gyakorolod a vallásod?

 – Igen. Édesanyám istenhit nélkül nem bírta volna ki a megpróbáltatásokat. Apám református, anyám katolikus, s a férjem is református. Én pedig katolikus vagyok. Ez a családomban nem volt ritkaság. Kislányként azt hittem, hogy a lányok mind katolikusok, míg a fiúk reformátusok. A Jóisten úgy rendelte, hogy egy fiunk és egy lányunk szülessen. Fiam református, s gyermekei is azok. Lányom és gyermekei pedig katolikusok. Vasárnaponként a Lehel téri Árpád-házi Szent Margit templomba járok misére; csak amikor a lányomékhoz megyek, akkor a Pasaréti téri templomba.

 Nyolc unokád van. A jogi pálya felé orientálódnak, mint a szüleik? Mozgalmas életet élsz, van időd az unokákra?

 – Négy gyerek van a fiaméknál, négy a lányoméknál. Bori, a lányomék első kislánya jogász lett, Peti, a fiam első fia színésznek készül, a lányoméknál a második fiú, András gazdasági főiskolát végzett, Orsi, a második kislány fest, rajzol, ékszereket készít, a kicsi lány hetedikes. A fiam két lánya sportoló. Amikor Peti unokám a Nemzeti Színházban játszik, nálam alszik. Fiam kislányaival az idén kevesebbet találkoztam, az Európa-bajnokság miatt. Korábban minden csütörtökön, iskola után nálam tanultak, és én vittem el őket edzésre a Fradiba. Akrobatikus tornászok, korosztályukban kimagasló eredményeket értek el. Menyem nemzetközi bíró, éppen külföldön van a lányokkal, így Palkó unokám az apjával otthon maradt anya nélkül, ezért a két magányos férfinak előre főztem néhány adagot. Amikor Anitáék külföldre utaznak, akkor Juliska hozzám jön. 13 éves nagylány már, de az elfoglalt szülők és a felnőtt testvérek miatt nem akarom, hogy egyedül legyen.

 Színész, képzőművész az unokák között, honnan a művészi véna?  

– Férjem nagyon jól rajzolt, karikatúrákat készített kollégáiról. Egy ideig tanult is rajzolni, így amatőrként soha nem akart a művészettel hivatásszerűen foglalkozni. A Felvidéken élő unokatestvéreinek gyerekei is kiválóan festenek.

 Azt tudják rólad, hogy a lányod Magyarország First Ladyje?

 – A barátokon kívül nem nagyon. Anitával lazább öltözékben járunk vásárolni, és ő kifejezetten örül, hogy nem ismerik fel, de én sem kérkedem velük sehol, például Szicíliában járva az európai kultúra pompás leleteit látogatva vagy a csíksomlyói zarándoklatokon kifejezetten ügyelek arra, hogy ki ne derüljön a rokonság, pedig belül büszkeséggel tölt el a lányom és a vejem, de nem a pozíciójuk miatt, hanem azért, mert a pozíció ellenére is ilyen végtelenül szerények maradtak. Unokáim sem gondolkodnak másként.

Hogy ünnepeltek? Fontosak az ünnepek?

 – Egyre fontosabbak, de az már hagyományos, hogy a két legnagyobb ünnepen, Karácsonykor és Húsvétkor együtt ünnepel a huszonhárom fős nagycsalád, köztünk van sógornőm, a két gyereke, és az ő unokái is, a menyem édesanyja.

 Milyen viszonyban vagy a vejeddel?

 – Jó viszonyban. Okos, tisztességes ember, az első pillanattól kezdve kedveltük a férjemmel, amikor aztán kiderült, hogy milyen dolgos, ügyes, egy cseppet sem fél a fizikai munkától sem, nyugodtan adtuk oda a lányunkat. Pedig Anita még nem volt 20 éves, amikor 1984-ben összeházasodtak.  

Hogyan ismerkedtek ők meg?

 – Az egyetemen. Anita első, János ötödéves joghallgató volt. A negyed-ötödévesek sítúrát szerveztek Lengyelországba. Anita jól beszélt németül, és az egyetemen rögtön bekerült a tolmácsok közé, így ismerte az ötödéveseket. Ha jól emlékszem, Szájer József mondta vissza a sítúrát, és lányomnak három nappal indulás előtt szóltak, hogy ő jöjjön helyette.

 Ettél már olyan halat, amit a vejed fogott?

 –Mindig az általa fogottat esszük. Nem hobbihorgászról van szó. Már kisdiák korában is nyert horgászversenyeken. Mint köztudott, a horgászok a sneciket visszadobják, én meg imádom. Paprikás lisztben megforgatom, kisütöm, remek eledel. Ha snecikért nyaggatom, azt az egyet nem veszi jó néven tőlem. Azonban ha ő főz, velem kóstoltatja, ad a véleményemre.

 Mi dolgod akad a szeretett Felvidéken?

 – Számtalan. Férjem barátja volt Géczi Lajos gimnáziumi tanár, aki végtelen szorgalommal gyűjtötte a nagykaposiak és a környéken élők néprajzi adatait, és tudom, hiszen Gézával rendszeresen látogattuk, hogy tanár úrnak milyen erős vágya volt Bél Mátyás Ung vármegyéről szóló középkori latin nyelvezetű művének magyarra átültetése. Géczi Lajos 2008-ban, Géza pedig 2010-ben meghalt. Úgy döntöttem, hogy a korábban létrehozott Dr. Herczegh Károly Alapítvány közreműködésével felvállalom ezt a feladatot. Az ilyenkor elengedhetetlen szervezéssel összefüggésben egyik gyermekkori barátnőm bölcsészhallgató unokájáról kiderült, hogy éppen ő fordítja Bél Mátyás munkáját. Benei Bernadett és Tóth Gergely, a Magyar Tudományos Akadémia Történeti Intézetének munkatársai a jeles evangélikus tudós Notitiájának eredeti latin nyelvű szövegeit gondozzák. A szöveget a magyarországi kutatók magyarázó szövegrészekkel és lábjegyzetekkel is ellátták. Duray Miklóst kértem föl az előszó megírására. A könyv 2014-ben jelent meg az Argumentum Kiadó gondozásában. A nagykaposi könyvbemutató várakozáson fölül sikerült.

Nem is gondoltam arra, hogy az összes kivitt példány elfogy az igen szerény anyagi körülmények között élő magyarok között. Elértük célunkat, a magyar tudós, Bél Mátyás munkáját magyarok fordították le, ezáltal a magyar falvak magyar néven való megjelenése megvalósult.

 Mi a Herczegh Károly Alapítvány története?

 – A férjemet az Egyesült Nemzetek Szervezete hágai Nemzetközi Bíróságának magyar tagjává választották, s így 2007-ben volt elég pénzünk arra, hogy létrehozzunk egy, a bodrogközi és Ung vidéki közösségek, valamint az ott élő fiatalok anyanyelvi kultúrájának megőrzését és fejlesztését segítő célú alapítványt. Úgy érezte, ha már módjában áll, kötelessége tenni szeretett szülőföldjéért valamit. Édesapja, Herczegh Károly, a Nagykaposi Járásbíróság vezető bírájaként nem esküdött föl a cseh kormányra, ezért nyugdíjazták. Géza két éves volt, mikor édesapja meghalt, ötéves koráig a felvidéki nagyszülők, és a rokonság jelentette számára az otthont. Anyósom 28 évesen maradt egyedül a két gyerekkel, egy nagyon szegény környéken, míg a nagybátyja Pesten élt, meghívta hát az unokahúgát magához mintegy rövid kis üdülésre, a nehéz kisebbségi létből való kikapcsolódásra. A sors itt összehozta a fiatal özvegyet Tóth László történésszel, aki feleségül vette, a két gyereket apjaként felnevelte. Becsülettel, szeretetben, ennek ellenére mindig éreztem, hogy a szíve Gézát hazahúzza Nagykaposra.

 A több nyelvet birtokló Herczegh Géza a tiszta gondolkodású, okos és kedves kultúremberek közül is kitűnt a belőle szinte áradó, minden helyzetben tapasztalható korrektségével.

 – Pontosan jellemezted. Anita éppolyan könnyen tanult idegen nyelveket, mint az édesapja, és szerencsére a lányom gyermekei is remek nyelvérzékkel bírnak, ahogy mondani szokás.

 Mi mindent valósított meg az alapítvány?

 – Az egyik legfontosabb célunk azoknak a szülőknek adott utazási támogatással valósult meg, akik a gyermeküket magyar iskolában szerették volna taníttatni, de a falujukban nem volt ilyen iskola. 2013-ban meghirdettük a Mesél a múlt pályázatot. A felhívás szerint A családunk, illetve közösségünk és a XX. század – avagy hogyan avatkozott be a két világháború az egyének, a családok és a közösségek életébe témakörben bodrogközi és Ung vidéki gyerekek pályaműveit vártuk. Egyik a kitelepítésről írt, másik a tsz-be való bekényszerítésről, maguk a témák is megérnének egy hosszabb beszélgetést. Eredetileg az első három legjobb pályamű készítőjét akartuk megjutalmazni. De ott a versenyen, ahogyan azok a kisdiákok a szívvel, lélekkel és tehetséggel megírt munkáikat előadták, nem volt lelkem egyikőjüket sem kihagyni. Mert valamennyi pályázó megérdemelte a jutalmat, elhoztam őket és idegenvezetővel végigjártuk Esztergom és Visegrád nevezetességeit, majd a Budai Várba látogattunk el. Ismerős, gondolom nektek is, hogy a diákok egy iskolai kiránduláson milyen hangerővel csivitelnek, zajonganak. Már amikor beléptek az Országházba és különösen, mikor megálltak a Szent Korona előtt, egyszerre elnémult az a sok gyerek az ámulattól, angyal szállt el felettük, az az áhítat elmondhatatlan. Ilyenek ezek a mi gyerekeink.

 Ki a programok ötletgazdája?

 – A kuratórium elnöke, Gabri Rudolf, a Nagykaposi Magyar Közösségi Ház vezetője, a Nagykapos és Vidéke Társulás elnöke. Az ő ötlete volt a vasárnapi iskola létrehozása. A magyar házban tartják a foglalkozásokat az Ung vidéki, peremvidéki falvak magyar gyerekei számára. A vasárnapi iskola sikerének megértéséhez ismernünk kell azt a döbbenetes állapotot, hogy félnek a gyerekek magyarul beszélni a szlovák iskolákban még egymás között is. Képzeljük csak el azt a helyzetet, hogy a magyar padtársához anyanyelvén szóló gyermeket ledorongolják! A szívünk szorult a vasárnapi iskola első foglalkozásain, mert azt tapasztaltuk, hogy ott sem mertek megszólalni anyanyelvükön a gyerekek, de hála istennek ez már a múlté. Mostanság felszabadultan, boldogan beszélnek magyarul, a vasárnapi iskolában.

 Hogy lehet bírni ezt a temérdek munkát?

 – Nem egyedül dolgozom, jeles segítőim vannak, és több művész is támogatja célkitűzéseinket. Például Petneházy Attila színművész a nyíregyháziakkal 2013. október 23-án emlékműsort adott elő Nagykaposon. A következő évben Pregitzer Fruzsina Mécs László-esttel ajándékozta meg a nagykaposiakat. A 2014-es Mécs László-emlékév alkalmából pedig pályázatot írtunk ki gyermekek számára. Idén, szeptember 26-án tudományos konferenciával és szoboravató ünnepséggel zártuk le a Mécs László-emlékévet. Ezzel tisztelegtünk a két világháború között Nagykaposon és Királyhelmecen is szolgálatot teljesítő papköltő emléke előtt. Az egész éves rendezvénysorozat fővédnöke a Nemzetstratégiai Kutatóintézet igazgatója, Szász Jenő volt. A nagykaposi Magyar Közösségi Ház udvarán felállított szobrot a történelmi egyházak képviselői megszentelték, illetve megáldották, majd a jelenlévők megkoszorúzták. A szobrot Túri Török Tibor, keszthelyi művész ajándékozta – ő készítette a XIII. kerületi Lehel téri templom előtti Mindszenty-szobrot. Külön fejezet lehetne a királyhelmeciek megható Mindszenty-emlékestje. Az a született finomság és kedvesség, ami ezekben az emberekben megvan, és egyáltalán az anyaországhoz való ragaszkodásuk, nekem szárnyakat ad és boldogsággal tölt el, hogy hallhatom, milyen szépen, tiszta magyarsággal beszélnek. Aki nem jár közéjük, nem tudja elképzelni, mit jelent számukra, ha az anyaország figyelmét tudhatják maguk mögött. Van egy tervem, a Térszínház egyik előadását, Páskándi Géza A vigéc-ét szeretném elvinni Felvidékre. Ez a darab egy nehéz sorsú család és egy vigéc között zajló dráma. A vigéc (kereskedő) a jobb élet reményéért cserébe nagy árat kér tőlük. Anyanyelvük, történelmük, kultúrájuk elfelejtését. A mű nemzeti megmaradásunkról, hagyományaink, értékeink megőrzéséről szól, ezért szeretném, ha ezt a darabot láthatná a nagykaposi, a kassai és az Ung vidéki települések magyarsága.

 Mikor hoztad létre a Herczegh Géza szellemi örökségének ápolására a Herczegh Géza Nemzetközi Jogi Emlékérem Alapítványt?

 – 2010-ben, férjem halála után hoztam létre ezt az alapítványt. Fiatal, 35 évnél nem idősebb nemzetközi jogászok sikerrel megvédett PhD disszertációval vagy posztgraduális tanulmányai lezárásaként készített és elfogadott szakdolgozattal, kiadott szak- vagy tankönyvvel pályázhatnak, ami éremmel és 100 000 forint ösztöndíjjal jár. Fő kritérium, hogy Herczegh Géza szellemében írt tanulmányokat támogatunk. A díjat évente, férjem születésnapjához – október 17. – közeli időpontban adjuk át.

 Papolczy Gizella

 

Bél Mátyás

(1684. március 24., Ocsova, Zólyom m. – 1749. augusztus 29., Pozsony)

Apja Bél Mátyás mészáros, anyja a veszprémi származású Cseszneki Erzsébet. Losoncon, Alsósztregován, Besztercebányán kezdte tanulmányait, majd Pozsonyban az evangélikus líceumban végezte a „humaniórákat”. Veszprémben nevelő, majd Pápán a református főiskolán képezi magát tovább. A hallei egyetemen teológiát, orvostudományt és állattudományt tanul, majd Bergenben a gimnázium igazgatója. 1709-től 1713-ig Besztercebányán segédlelkész, utóbb a gimnázium rektora. Heister tábornok – mint Rákóczi-szimpatizánst – kevés híján kivégezteti. 1714-ben meghívják a pozsonyi evangélikus gimnázium rektorának. 1716-ban nőül veszi Hermann Zsuzsannát, akitől nyolc gyermeke születik. 1719-ben megválasztották a pozsonyi evangélikus egyház első lelkészévé, s ezt a tisztet töltötte be 30 esztendőn keresztül. 1742-ben szélütés éri, ezután rövidesen nyugalomba vonul.

Korának kiemelkedő tudósa volt. Életművén belül jól elhatárolható pedagógiai, nyelvészeti, történeti forrásfeltáró és kutatói munkássága, a magyar földrajztudomány megalapozása, a leíró néprajz és a gazdaságtudomány úttörő művelése, teológiai elméleti tevékenysége.

Mint pedagógus, messze előremutató új elveket vezetett be. A pozsonyi evangélikus líceum számára szervezeti és fegyelmi szabályzatot dolgozott ki. A tantárgyak között helyet adott a reáliáknak, a természettudományos ismereteknek. Tankönyveket írt és íratott, módszertani utasításokat adott ki. Hangsúlyozta a szemléltető, a kísérletező oktatás fontosságát. Tantervei, módszerei országszerte elterjedtek, s hatást gyakoroltak egész oktatási rendszerünk korszerűsítésére.

Mint filológus ugyancsak úttörő munkát végzett. De vetere litteratura Hunno-Scythica exertitatio című munkájában elsőként foglalkozott – tudományos felkészültséggel és alapossággal – a magyar rovásírás tanulmányozásával. Sokat tett a magyar irodalmi nyelv művelése terén is. A Károli-féle biblia újszövetségi részének egyes döcögő, nehezen érthető szakaszait újrafordította, az eredeti források alapján sok kisebb botlást helyesbített, az egészet stilárisan egységesítette, s 1717-ben újra kiadta, megadva bibliafordításunk mai formáját. Magyar grammatika vagy-is a’ hazai nyelvnek gyökeres megtanulására való intézet… című műve iskolát teremtett, több mint egy évszázadon át „mintagrammatika” volt. Német nyelvtana bevezetésében mint a hazai germanisztika úttörője ismerteti a magyarországi német közösségeket, nyelvjárásaikat.

Bármennyire is jelentős, amit Bél Mátyás pedagógiai vagy filológiai működése során létrehozott, maradandót a történelem- és földrajztudomány területén alkotott.

Fő műve a Notitia Hungariae Novae Historico Geographica… köteteiben – amelyek vármegyénként adtak részletes ismertetést az országról – a történeti és földrajzi szemlélet sajátos ötvözése, a táj, környezet, történelem és ember kölcsönhatásának meghökkentően modern szemlélete mutatkozik meg. Megjelenését rendkívüli gonddal végzett hatalmas adatgyűjtő munka előzte meg. Sokan támogatták, de voltak, akik akadályozták, sőt kémkedéssel is gyanúsították. Batthyány József kalocsai érsek vette pártfogásába. Megnyerte számára Pállfy Miklós nádor támogatását, aki tájékozódva tevékenységéről, nemcsak a vádaskodásoktól védte meg, hanem a törvényhatóságokat is felhívta támogatására. A kancellária a Notitia munkálataival egyidejűleg megbízta Mikoviny Sámuel akkor kinevezett királyi kincstári mérnököt azzal, hogy Bél Mátyás munkájához vármegyénként gondos térképet készítsen. Mikoviny a megbízásnak kiválóan megfelelt, kidolgozva a korszerű hazai térképezés alapjait. Közel két évtizedes adatgyűjtés és szövegezés után állott a nagy mű, amely kiadásához III. Károly császár anyagi támogatását is kilátásba helyezte. B. M. Straub Pál bécsi könyvkereskedővel állapodott meg a munka Amszterdamban készülő gondos nyomásáról és forgalomba hozásáról. Ezúton azonban a munkának csupán négy kötete jelent meg 1735 és 1742 között.

Az 1736-ban megjelent 3. kötetben az előszó után Mikoviny Sámuel tanulmányának adott helyet. Ebben a tudós mérnök, a boroszlói tudományos akadémia tagja, kifejtette nézeteit a csillagászati helyhatározásra támaszkodó térképek készítésének korszerű módjairól, a korábbi térképrajzolók által elkövetett hibákról, a geometriai felmérés helyes módjáról és a jövőben követendő eljárásról. A 24 fólió oldal terjedelmű tanulmány a hazai kartográfiatörténet alapvető forrásműve.

Bél Mátyás haláláig a Notitia anyagának mintegy harmada jelent meg nyomtatásban, összesen 2693 oldal terjedelemben. A mű nagyobb része, mintegy tízezer fólió oldal kéziratban maradt. (1892-ben Zichy Jenő gróf jelentette meg a kéziratos anyagból Moson vármegye leírását, 71 oldal terjedelemben és mindössze 100 példányban. Ezt a kiadványt szokták a Notitia 5. köteteként emlegetni.)

A Notitia Tátrát érintő részét Posewitz Theodor fordította németre és a Die erste Beschreibung der Liptauer Tátra, (Karpathen-Post 1900.) cikkben jelentette meg. A Magas-Tátrát érintő részt a Liptói-Kereszthegytől a Menguszfalvi-völgyig pontatlan szlovák fordításban Houdek Ivan a Matej Bel o Liptovských Tatrách, (Sborník prác TNP 1959.) cikkében, majd a Liptó megye leírásának teljes szlovák fordítását (beleértve a Liptói-Tátra leírását is) a Matej Bel, slovenský geograf, (Pozsony 1984.) című könyvében jelentette meg.

A Notitia más kiadatlan részeinek kézirata az esztergomi káptalan és a budapesti Széchenyi könyvtárban található.

Életművének gazdagságára jellemző, hogy 1718-ban vetette fel elsőként egy hazai tudós társaság alakításának gondolatát, s az első, valóban rendszeres és időszakos hazai hetilap, az 1721 tavaszától megjelenő Nova Posoniensia is az ő kezdeményezéséből született. Élete utolsó évtizedében laboratóriumot rendezett be, és kémiai kísérleteket végzett. Fiatalabb kortársa, a „konkurens” piarista tanár, első tudománytörténészünk, Horányi Elek Memoria Hungarorum című tudománytörténeti lexikonában mindenkinél bővebben –100 lapon –foglalkozik az evangélikus lelkész és főiskolai igazgató méltatásával. Ez is jelzi Bél Mátyás nagyságát (és a szerző elfogulatlanságát).

Nemcsak a XVIII. századi magyar tudományosság leguniverzálisabb szelleme, hanem a korra jellemző polihisztor iskolának egyik legkiemelkedőbb képviselője, akit a berlini, olmützi, londoni, jénai, szentpétervári tudományos akadémia még életében tagjává választott. Kora progresszív tudományos fegyverzetének birtokában küldetést érzett hazája, a „dulcis cara Pannonia” megismertetésére, az itt élő népek közös kulturális emelkedésének elősegítésére.