vissza a főoldalra

 2015.10.30. 

Szűcs Balázs: Ünnep

Egyszer egy házaspár teáscsészét indult vásárolni. A porcelánboltban a férj elcsodálkozott azon, hogy mennyire gyönyörű az egyik csésze.

Erre a csésze megszólalt: Tudod, én sem voltam mindig ilyen szép. Valamikor régen vörös voltam és agyagnak hívtak. Egyszer azt éreztem, hogy kiásnak, valaki meggyúrt és megdolgozott. Mondtam neki, hogy hagyjon békén, ne bántson engem! Mire ő annyit felelt, hogy nyugodjak meg, még nem hagy békén!

Egyszerre csak azt éreztem, hogy egy korongra tett. Elkezdtem forogni, szédültem. Kiabáltam a mesteremmel, hogy engedjen el, mert nagyon szédülök. De ő csak rázta a fejét és nem engedett. Ezután éreztem, hogy egy befűtött kemencébe tett, ami nagyon égetett. Kiáltoztam, sikoltoztam, hogy elég, de ő csak rázta a fejét, és nem vett ki a kemencéből.

Utána végre kirakott egy polcra száradni. Azt hittem, hogy vége van a megpróbáltatásoknak, megnyugodhatok. De ez az állapot sem tartott sokáig. Egyszer csak levett és befestett valami undorító anyaggal. Tiltakoztam, fuldoklottam, annyira undorító volt ez az egész. Könyörögtem, hogy hagyja abba, de nem tette. Végül újból kemencébe rakott, ami kétszer olyan forró volt, mint az előző. Akkor azt éreztem, hogy végem van. Ki akartam szabadulni onnan, de nem lehetett. Végül, ki tudja mennyi idő telhetett el, kivett a kemencéből. Amikor kicsit kihűltem, elém rakott egy tükröt, hogy nézzem meg magam. Nem hittem a szememnek. Olyan gyönyörű voltam, hogy úgy gondoltam, ez lehetetlenség.

Ekkor a mesterem megszólalt: tudom, hogy fájt, amikor meggyúrtalak, de ha nem teszem, akkor kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, amikor a korongra raktalak, de ha ez nem történik meg, akkor szétmorzsolódsz. Tudom, hogy nagyon forró volt a kemence, de ha nem égetlek ki, akkor megrepedsz. Tudom, hogy undorító volt a máz, de ha nem öntelek le vele, akkor nem válsz színessé. Tudom, hogy mikor másodszorra tettelek vissza a kemencébe, az különösen forró volt. De ha ez nem történik meg veled, akkor nem váltál volna erőssé.

A hétköznapok nem mások, mint amikor az élet alakít bennünket. Itt bőven kijut a küszködésből, az erőfeszítésből. Az ünnep pedig az, amikor a történetben lévő tükörbe nézek, és rácsodálkozom a magam és a környezetem értékességére. Nem tenni nagy dolgokat, csak jelen lenni egymás számára, hogy egymással megoszthassuk belső gazdagságunkat. Ha ez sikerül, akkor talán észrevétlenül is, boldogokká válunk.

Márai Sándor így ír a boldogságról: „A boldogság természetesen nincsen, abban a lepárolható, csomagolható, címkézhető értelemben, mint ahogy a legtöbb ember elképzeli. Mintha csak be kellene menni egy gyógyszertárba, ahol adnak, három hatvanért, egy gyógyszert, s aztán nem fáj többé semmi. Mintha a boldogság más is lenne, mint vágy az elérhetetlen után! Legtöbb ember egy életet tölt el azzal, hogy módszeresen, izzadva, szorgalmasan és ernyedetlenül készül a boldogságra. Terveket dolgoznak ki, hogy boldogok legyenek, utaznak és munkálkodnak e célból, gyűjtik a boldogság kellékeit, a hangya szorgalmával és a tigris ragadozó mohóságával. S mikor eltelt az élet, megtudják, hogy nem elég megszerezni a boldogság összes kellékeit. Boldognak is kell lenni, közben. S erről megfeledkeztek.”

Ha a hétköznapokban megszereztük a boldogság kellékeit, az ünnepek alkalmával merjük megélni a boldogságunkat!