|
 2015.10.30.
Teológiai megújhodásról
„Az Ige testté
lett”
(János
ev.1:14)
Ezt az igét
igehirdetők általában karácsonyi prédikációjuk alapigéjéül
szokták felvenni. Mindemellett ez az ige azonban – nézetem
szerint –, teológiai irányváltoztató is volt az ősegyházban,
amelyen a kezdetben kicsiny egyház élete és jövője függött.
Nevezetesen az volt a döntő tét, hogy az éppen csak megszületett
egyház egy korán megszűnő zsidó szekta marad-e, vagy ki tud lépni
ennek árnyékából egy új, az ókori világot minden üldöztetése
ellenére is gyorsan meghódító, és annak fejlődését évezredekig
meghatározó világvallás fejlődik-e ki, amely Krisztus váltsághalálára
épül? Gondviselés-szerűen ez utóbbi történt.
Lássuk ennek fő mozzanatait, tanulságát és üzenetét.
A Názáreti Jézus egyháza a zsidó vallásból indult el,
szakadt ki és született meg. Az alapító Názáreti Jézus, a későbbi
Krisztus zsidó vallású ember volt: vándorprédikátor, Rabbi,
Mester, Próféta, csodatevő, aki végül kereszthalála és feltámadása
után Krisztusnak – Megváltónak bizonyult. Jézus missziója
kezdetben Keresztelő János missziójának folytatásaként
indult. Miután Heródes letartóztatta és börtönbe vetette a
prófétát, Jézus vette át megtérésre intő munkáját.
Keresztelő János helyeslésével Jézus folytatta János Izraelt
megtérésre hívó, kérő és intő szolgálatát. De nem csak
folytatta, hanem Jézus magasabb szintre emelte ezt a munkát. Új
tanítványi csapatot gyűjtött maga köré; nem vonult ki Júdea
pusztájára mint János, hanem maga és csapata látogatta meg
Izrael és Júda vároait és falvait. Nem dörgedelmes ítéletet
hirdetett mint János, hanem megbocsátást, szeretetet és
irgalmasságot szólt és gyakorolt; szerte járt és jót
cselekedett. Azonban Jézus szépen induló szolgálata csakhamar
az intézményes papság és nemtetszésébe és ellenállásába
ütközött, amely ellenségessé fokozódott s kereszthalála és
feltámadása drámájává változott. „Az övéi közé jöve,
de övéi nem fogadták be őt” (János 1:11).
Az első keresztény egyház Jeruzsálemben Pünkösd ünnepén
alakult meg, Az „Ötvenes” zsidó ünnepre az akkori világ
miden részéből a diaszpórában, vagyis a szétszórtságban élő
de hithű zsidók zarándokoltak el a szentföldi Jeruzsálembe.
Ám azok már elveszették anyanyelvüket és főleg görög
nyelven beszéltek – hiszen ez a Hellénizumus kor volt
(Kr.e-300-Kr.u.300). Részükre fordították le a Héber Bibliát
is görögre, mely a Septuaginta (LXX) néven vált ismertté. Az
Apostolok Cselekedete 2:5, 9-11 sorolja fel honnan jött a diaszpórai
zsidó sokaság: Párthiából, Médiából, Elámból, Júdeából,
Kappadóciából, Pontusból, Frigiából, Pamfiliából,
Egyiptomból, Líbiából, Rómából, Krétából, sőt még az
arabok közül is. Egy ünneplő sokaság, akiknek Péter apostol
nagy bátorsággal hirdette a Krisztusban való váltságot, amit
a soknyelvű sokaság megértett és akik közül 3000-férfiú
megtérvén s megkeresztelkedvén alkották meg az első keresztény
gyülekezetet (Ap.Csel. 2:41-42).
Az egyház első gyűlésén (Ap.Csel 15) az Apostolok
felosztották egymás között az akkori világot missziós célból.
Pál apostolra a pogányok megtérítése jutott. Ismert, hogy ő
hozta át Európába a Kereszténységet. Az Athéni Aeropaguson
mondott beszéde fel van jegyezve az Ap. Csel. 17-ben. Jóllehet
ez jól felépített világos beszéd volt. Pál apostol a Jézus
Krisztusban való üdvösségről és a halottak feltámadásról
beszélt. Mégsem volt átütő erejű, hiszen hallgatói részben
gúnyolták Pált, részben azt mondák: „majd még
meghallgatunk téged e felől” (32.v), és „ilyen módon Pál
kiméne azok közül” (33v), csupán „némely férfiak
csatlakozván őhozzá, hívén” (34.v.). Pál – mondjuk őszintén
kudarcot vallott a görögökkel. Bizonyára részben azért, mert
ő zsidó ember lévén, a zsidó hagyományban nevelkedett. Gamáliel
volt tanítómestere. Valószínű az ő bizonyságétele, érvelése
igen szokatlan volt hallgatóinak, hiszen „csacsogónak”
nevezték, jóllehet epikureus és sztoikus filozófusokkal is vitázott
(1 v.).
Fennállt az a veszély hogy az akkor ismert világ
intellektueljei akik görögül beszéltek, mert a Hellenizmus korában
a görög nyelv volt a „lingua franka” mint korunkban az angol
– nem értették volna meg a zsidó-keresztény üzenetet. Akkor
a Kereszténység egy kis zsidó szekta maradt volna, ami kihalásra
ítéltetett. A másik veszély abban volt, hogy a nagy filozófus
Arisztotelesz (Kr.e. 384 -.322) tanítása Istenről a fenti körökben
általánosan elfogadott volt. Nevezetesen, hogy Isten a „nem változó
mozgatója” a világnak. Úgy érveltek, hogy ha Isten mozgatná
a világot, nem lehetne Isten, mert a mozgatás mozgással jár,
.márpedig a mozgás változást jelent. Isten azonban nem változhat,
mert ő változhatatlan mivel tökéletes. Nos, ebből a tételből
következett a megoldhatatlannak tűnő dilemma: Ha Isten mint örök
mozdíthatatlan nem mozdulhat, akkor Isten hogyan mozgatja, kormányozza
a világot?
A megoldást az Alexandriai Filó, az Alexandriában élő
zsidó filozófus hozta, aki történetesen Jézus kortársa volt
(Kr.e.25-Kr.u.50). Ő azt tanította, hogy Isten a maga gondolatával
– Logosz – irányítja, mozgatja a világot! Ez a megoldás
elfogadható volt, hiszen aki gondolkozik az fizikailag nem mozog,
mégis aktív. Filó alapjában véve Isten és a Világ közé a
Mediátor-Közvetitő-Közbenjáró fogalmát iktatta be. Ez jó
megoldás elfogadható volt az isten-dilemma feloldására.
A neki tulajdonított evangélium preamubulumában János a
Logosz, azaz a Görög Isten és a világ közti közvetítő
testetöltéséről beszél. S majd kifejti, hogy Istennek a világ
üdvössége felőli gondolta vált emberi testté a Krisztus Jézusban.
Ez már érthető volt a görög intellektueleknek.
János ezzel a Logosz doktrínával igazában véve
megmentette a Kereszténységet, mely ezzel elindulhatott meghódítani
a világot.
Ennek a titka az volt, hogy a zsidó-keresztény üzenetet a
Görög filozófia nyelvén fejezte ki s tette érthetővé és
elfogadhatóvá és ezzel megmentette!
Hogyan történhetett ez?
Azt tudjuk a keresztény hagyományból, hogy János Péterrel
és Jakabbal milyen közel állt Jézushoz. Nem véletlen, hogy Jézus
színeváltozásakor (transfigurati/metamorphószisz, éppen őket
vette maga mellé, s lehettek ennek tanúi (Márk 9:2-7). Az utolsó
vacsoránál János Jézus mellett ült (János 13.23). A taníványok
közűl csak János kiséri Jézust a Golgotára s Jézus a
keresztről Jánosra bízta anyját (János 19:25-27). János ezért
a feltámadás után Jeuzsálemben maradt, s az ottani s a samáriai
gyülekezetet segíthette. Majd Pál halála után Efézusban működött.
Valószínű emiatt száműzték Domitiánus császár alatt
Patmosz szigetére. Valószínű, hogy a szigeten mások is
lehettek száműzöttek. Úgynevezett büntető vagy börtönsziget
lehetett. A száműzöttek, mint János is, vallási vagy filozófiai
tanítások miatt kerülhettek oda. Ezek nem követtek el főbenjáró
bűnt, így nem kellett halállal lakolniuk csupán száműzetéssel.
Feltételezhetjük hogy alapjában véve egy intellektuális
rab–közösség volt ott, akik gyakran érintkeztek egymással,
vitatkoztak és érveltek a maguk meggyőződése mellett. Nem vitás,
hogy János egy kis közösséget szervezett maga köré, akiknek
részletesen beszél élete nagy és döntő élményéről a Názáreti
Jézusról, tanításairól, csodáiról, haláláról és feltámadásáról.
Nem valószínű, hogy János beszélt görögül, hiszen galileai
halász volt. Ha mégis valamit, bizonyára nem magas fokon. Ám
lehettek olyanok a száműzöttek között aki szívesen tolmácsolták
arámul mondott beszédeit. Olyanok is, akik érdemesnek találták
mindezt görögül leírni. Lehetett Jánosnak egy olyan magas műveltségű
társa aki tolmácsa lehetett s beszédeit leírta. Ez ismerője
lehetett Filó Logosz doktrínájának. Egy kegyelmi pillanatban
megvilágosult előtte, hogy a názáreti Jézus nem lehet más,
mint akiben a Logosz testet öltött és megvalósult! S ezt a
felismerést János beíratatta az evangélium prológusába,
bevezetőjébe. Tudjuk, hogy Jánosnak három levele és a revelációja
is megmaradt görögül, amiket Patmosz szigetéről bocsátott
ki.
Amit mi ebből felismerhetünk az, hogy a keresztény üzenetet
amely korokon keresztül mindig ugyanaz – a Jézus Krisztusban
megkapható bűnbocsánat és üdvösség. Ezt viszont minden
kornak a maga nyelvén és gondolatvilága, uralkodó filozófiája
segítségével kell kifejezni magyarázni és hirdetni, hogy a
kor emberei megértsék és elfogadják. Egyébként az Egyház válságba
kerül.
Megfigyelhetjük, hogy a múlt évezredekben és évszázadokban
a változatlan keresztény üzenet mindig a változó kornak a
nyelvén hirdettetett, és így öröklődött tovább nemzedékről
nemzedékre.
A korai Középkortól volt idő amikor a keresztény üzenetet
az arisztoteleszi filozófia segítségével tették relevánssá,
vagy Platon, I. Kant, S. Kierkegaard, F. Schleiermacher, R.
Bultmann, D. Bonhoeffer, E. Brunner és K. Barth teológiai
metodikája segítségével igyekeztek azt érthetővé és
elfogadhatóvá tenni.
Világosítsa meg ezt egy példa: Barth „Újreformátori
teológiája”. A mult század 30-as éveiben az európai protestáns
teológiában nagyjelentőségűvé lett Barth és követői teológiája,
akik a diktátorok szuverénitásával Isten szuverenitását állították
szembe. Ez abban a korban érthető volt, hiszen Isten léte általánosan
elfogadott volt. Az emberek értették azt, hogy „Istennek kell
inkább engedni, hogy nem az embernek” (Ap.Csel. 5:29). A diktátorok
bukása után és az ateizmus rohamos terjedése következében éppen
Isten léte és szuverenitása kérdőjeleződött meg. Korunkban
tanúi vagyunk azoknak a támadásoknak amelyek az Egyház
alapjait támadják meg s azzal fenyegetnek, hogy az erős elvilágosodási
hullámban hívei elhagyják. „Így szól Isten” – mondja az
igehirdető s a hallgatók megkérdezik: „milyen Isten?” Ezzel
a teológia elérkezett a „posztbarthiánus” stációjára.
Tehát új kezdés kellett, s ez nem lehetett más mint kiindulni
Isten felé „az ember nyomorúságából”! Ez is bibliai lehetőség:
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején és én
megszabadítlak téged” mondja a zsoltáros (Zsoltárok 50:15).
Ma a teológusok előtt álló nagy kérdés az, hogy hogyan
lehet a keresztény üzenetet hitelesen, értelmesen, elfogadható,
meggyőző és hatásos módon hirdetni? Alapjában véve a régi
Niebergall-i kérdés tolul elénk a mi korunkban is: „Wie
predigen wir den modernen Menschen? (Hogyan predikáljunk a modern
embernek?).
A jánosi megoldásból – mely a keresztény üzenetet a
Logosz filozófia segítségével tette elfogadhatóvá a
hellenizmus korában – az következik, hogy érdemes lehet a ma
uralkodó egzisztencialista filozófia eszköztárának segítségével
rámutatni az ember és világa nyomorúságos állapotára s erre
felmutatni és hirdetni a keresztény üzenetet: a krisztusi evangélium
lehetséges igazi megoldásait.
Tehát a modern teológia induljon ki az ember a „hic et
nunc” (itt és most) a mában meglevő, megtapasztalt, konkrét
és vele együtt élő nyomorúságából, céltvesztettségéből,
elidegenedéséből önmagától, a másik embertől, világától
és Istentől; bizonytanságától, félelmeitől, pánikjaitól,
mindent értelmetlennek találó, önmaga körül forgó, sorsa
fogságában élő, kiutat, megoldást nem lelő, idegen lényként
bolyongó, meghasonlott embertől, társadalmától és világától.
Mutassuk fel ezekre az egzisztenciális hiátusokra az evangélium
krisztusi és isteni megoldásait, feleleteit. Az
egzisztencialista teológusok mint például Paul Tillich
(1886-1965) korrelációs módszere alkalmazásával mutassuk meg
az ember és világa égő, fájó, tragikus és elviselhetetlen
hiányosságaira és nyomorúságaira Isten hiányt pótló, kiegészítést
hozó, megoldást adó és újjászülő feleleteit. De hát egyáltalán
lehetséges-e Istent megtalálni, vagy délibábot kergetünk?
Igen, lehetséges, mert akik Istent keresik, azokat Isten rendre
megtalálja!
Az ember és világa nyomorúságaira ma is felelet Isten végső,
tökéletes és örök megoldása.
Teológiai megújhodás nélkül pedig nem lesz megújúlt
Egyház és nem lesz többé ismét erős, minden kísértést,
kihívást és támadást legyőző diadalmas nyugati keresztény
civilizáció!
Megújulás vagy megavulás – ez itt a tét!
Edmonton
Dr. Pungur József
(erdely.ma)
|
