|
 2015.10.30.
Román kormányfék, magyaroknak
A vándornépek
megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól.
Hogy valakinek földünk terményeire vagy éppenséggel a földünkre
fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami
szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk
mindannak, amivel a természet vagy Isten megajándékozott bennünket.
Most a menekültektől divat félni. Mert megingatják a hitünket.
Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat okoznak majd. Mecsetek
épülnek, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd
okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek
gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.
Az a szomorú,
hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem általános, a
vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható
hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért?
Megfeledkezünk arról, hogy energiáinkat élet nélküli életre,
kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra
pazaroljuk el. Védekezőreakciókat váltva ki azokban, akiket
lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az
okát.
Eltérő vallású,
csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel
élünk együtt.
Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Szegényebbek,
vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a
szomszéd kecskéje nem mese, hanem évszázadokat túlélő tények,
melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk tovább
egyik nemzedékről a másikra.
Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre.
Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy
használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül
fontos találkozónk volt, és nem gondoltuk végig alaposan,
nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy
gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a
Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam. Nem álmodoztam
autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.
Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de
páratlanul szépnek ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos
Békás-szorosig, ahonnan lefelé Gyergyószentmiklós, Szováta
és aztán már síkságon Marosvásárhely következett.
Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.
Ahogy átkeltünk
a hegyen, és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék
el, hogy gurulnak az úton, és minden rendben van, a pálya
aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek,
erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek
bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert
az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el
sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkőig
tükörsima, onnan pedig siralmas.
– Miért, kérded
ostobán.
Beléptünk a magyar övezetbe
– mondja az útitársad,
miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.
– És – kérdezed
csodálkozva –, ez nem Románia?
– De igen, de az
ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.
– Miért? – erősködsz,
még mindig értetlenül.
– Mert a kormányon
lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel,
iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.
Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért
hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a
magyarok vannak többségben. És aztán még elvárnád, hogy
hazafiak legyenek, és szeressék az országukat? Hisz nem vakok!
Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől
estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket,
csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán
meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem
érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.
Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem.
Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik
helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat
fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden
beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és
pénz kell.
Amikor pedig a
kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig
rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?
Lili Crăciun
Háromszék
|
