|
 2015.09.04.
Titkosan – nyíltan
Korunk-történetek a titkosszolgálatok működéséről
Az emlékezéseket,
tanulmányokat és dokumentumokat magában foglaló kötet korunk
(és benne a kolozsvári Korunk, valamint a hozzá kötődő szálak)
riasztó képe. Az egyik szerző szerint nem mindenkinek volt kötelező
besúgónak lennie; tehát a lealjasodásé is? Itt már vigyáznunk
kell a jelzővel, noha azé is, természetesen. De még inkább a
kiszolgáltatottságé – az ellenségek vagy annak tekintett
„kilengők” megfigyelése terén a hatalom nem ismert tréfát
–, és azé a hősiességé, amely a ketrec-létben a legnagyobb
szorítások közt is megtalálta az erkölcsös emberhez illő
magatartásformát.
Mert, hihető vagy
hihetetlen, az erkölcs mint az igazmondás parancsszava akkor is,
a lehallgató-készülékkel („poloskával”) érdessé tett
szobában is működött – jóllehet embere válogatja a műszerhez
való viszonyulást –, amikor tanácsosabb lett volna a
mondanivaló megregulázása. A Kántor Lajos szerkesztette könyv
számomra izgalmasabbnál izgalmasabb tanulmányai közül (szinte
mindenikben barátaim, nemzedéktársaim, munkatársaim – pozitív
és negatív módon – az érintettek) különösen Tibori Szabó
Zoltán Mit keresett a kommunista a grófnál? című, terjedelmében
az ügyhöz méltó írása emelkedik ki.
Létezik-e az itt
tapasztalható szibériai hossznál nagyobb távolság, mint ami
elválasztja a benne szereplő, a párbeszédre kiéhezett
partnereket? Aligha. Hiszen a zsidó származású, a koncentrációs
tábort is megjárt kommunista egyetemi tanár, Korunk-szerkesztő,
Gáll Ernő (1917–2000) – nyugodtan mondjuk így, a nemzetiség
méltóságáért harcoló apostol – hosszú évekig
rendszeresen (volt hogy hetente) találkozott és eszmét cserélt-folytatott
a fölvilágosult, ám mégiscsak a „másik oldalon” álló széki
gróffal, Teleki Ernővel (1902–1980), Teleki Pál unokaöccsével.
Amíg Teleki –
aki korábban lemondott a képviselőségről, de 1943-ban a felsőház
örökös tagjának választották – hazatérte után megjárta
a poklot (kitelepítés, Duna-csatorna gulágja stb.), Gáll különféle
fontos társadalmi szerepekben tündökölt. A Korunk-szerkesztő,
noha tisztában volt a lehallgatás tényével, avval, hogy minden
szavukat rögzítette a Securitate – különben sem írásban,
sem élőszóban soha nem említette senki előtt baráti
kapcsolatukat – nyíltan vallott magyarságáról, emberségéről,
s az őt kínzó felelősség tisztító hatásáról.
S mikor a helyi pártvezetés
számon kérte rajta, hogy egy hithű kommunista miként állhat
kapcsolatban egy „volt arisztokratával”, kijelentette,
„annak alapja az emberbaráti érzés, nem pedig másfajta érdek
vagy megfontolás”. A lehallgatási jegyzőkönyvek, iratok ezer
név, ezer esemény rögzítésével hihetetlen bőségben őrizték
meg – akarva-akaratlanul a jövő történelmi, társadalomtudományi,
nemzetiségpolitikai kutatását ugyancsak segítve – a romániai
magyarság Ceausescu-korszak előtti és utáni kálváriáját.
Hogyan alakult ki az együtt gondolkodás révén eme példázatos
közösségért való aggódás és segíteni akarás? „Két
dolog kötötte őket össze végképp: a megtapasztalt kisebbségi
sors és a népükért érzett felelősség.”
A három ciklus
szerint rendezett harmincöt írás, lett légyen bármi a műfaja,
többségében megrázó erejű. A tanulmányokat szépirodalmi szövegek
(Markó Béla és Visky András versei: A legfőbb hatósághoz;
illetve Két sírkőre, és Váradi Nagy Pál novellája: Én óvó
néniről jelentettem) és dokumentumközlések színesítik. Ez
utóbbiak közül, noha a Gáll–Teleki-disputa szövegszerű
morzsái fölöttébb izgalmasak, Gálfalvi György Átjárásokja
– részlet a Kacagásaink című emlékiratból – a legfölkavaróbb
(abban is egy 1984-es Gálfalvi–Kányádi Sándor-disputa –
mindketten célszemélyek voltak – szó szerinti fölidézése).
A Forrás második
nemzedékéhez tartozó marosvásárhelyi író, Igaz Szó-szerkesztő
hazai és külföldi (értsd magyarországi) kapcsolataival,
intenzív érdeklődésével mindig a Securitaténak és „kiegészítő”
szerveinek célkeresztjébe került – tanúbizonyság erre a
vele készített 1990-es kimerítő interjúm is: Rémálmok a
Securitate árnyékában –, s ilyen irányú, főképp az írótársadalom
megregulázásáról és a nemzeti kisebbség satuba szorításáról
(„minden magyar nacionalista”) gyűjtött tapasztalatai nélkülözhetetlenek
egy majdani romániai-erdélyi korkép – kórkép! – elkészítéséhez.
Csak ámulunk, sőt
derülünk a mindent átvilágítani akaró szervek – itt
nyomokban szereplő, másutt bőséggel föllelhető – egyszerű
butaságán (századokkal ezelőtti történelmi hősök is –
minthogy élőnek gondolták őket – nemegyszer megfigyelés alá
vonattak) és sanyarúan groteszk „intézkedéskényszerén”,
ám véghetetlen fájdalom is lakozik a könyv lapjain. Az inkvizícióra
emlékeztető mindennapi könyörtelen zaklatással kergették a
kiváló magyartanárt, a brassói Szikszay Jenőt halálba,
akinek „önakasztása” a hátrahagyott búcsúlevél ellenére
is mindmáig megkérdőjeleződik (Ambrus Attila: Az autentikus lét).
Bűne? Akkor tette közzé folytatásokban a Romániai magyar
irodalomtörténet című sorozatot – a Brassói Lapok kivágásait
mindmáig jómagam is őrzöm –, amikor még nem állt tankönyv
az erdélyi irodalomtanárok rendelkezésére.
A Titkosan – nyíltan
című leleplezéskötetben magyarországi írók, irodalomtörténészek
kalandos útjairól, nemegyszer nevetségesnek mondható dolgairól
is olvashatunk (Ilia Mihály: Elszigetelni, lejáratni; Hogyan
csinálták; Csapody Miklós: Pályafutásom a Szekuritáténál).
A megfigyeltek legfőbb bűne az volt, közülük is kiemelkedik
odaadó munkásságával Ilia Mihály professzor, hogy érdeklődést
keltettek a szomszédban született értékek iránt, és könyvek
küldésével, tanulmányok-kritikák megszervezésével a romániai
magyar kisebbség érhálózatát erősítvén tették a dolgukat.
Kötelességük
volt – kötelességünk volt – az anyanemzethez tartozó,
sanyarú körülmények között is munkálkodó, értéket,
mindannyiunkat gazdagító értéket létrehozó íróbarátaink
(azért a színház és a képzőművészet sem maradt árván)
megsegítése. A kötet főszereplője a hatalmas kapcsolati
rendszert magáénak tudható Kántor Lajos, aki érdekesebbnél
érdekesebb találkozások, titkok, meglepetésszerű személyes
és társadalmi adalékok napra hozatalával sokat lendített a téma
elmélyült kutatásán.
Fölöttébb megrázó
az A Páskándi Géza dosszié (Tófalvi Zoltán) és a Péter László
F-dossziéi (Csapody Miklós), hiszen ezúttal is meggyőződhettünk
arról, hogy nemcsak Romániában nyúltak iszonytatóan hosszúra,
Sütő Andrással szólva, a „szolgálatos fülek”. Kartotékjainkat
itt is, ott is őrzik, legalább munkánk – érintettként hadd
csatlakozzam a kötet megfigyeltjeihez – nem megy veszendőbe.
Szívszorító fájdalom barátaink, Szilágyi Domokos és Lászlóffy
Aladár (alighanem más-más fajsúlyú) megtévedését nyomon követni
– Ali jelentéseiben „palira vette” a szerveket, míg Szisz
filozófiai alapossággal rótta sorait. De ez utóbbi sem annyira
biztos: Tófalvi hatalmas kutatómunkát folytat az igazság kiderítésére
(Szilágyi Domokos és a Securitate).
Király István azért
nyitott föl egy csíkszeredai megfigyelési dossziét – Domokos
Pál Péter – „a román állam és nép ádáz ellensége”
–, hogy bebizonyítsa, amit régtől fogva tudunk: a csángó
sors és érték kutatója, a Tanár úr, szent ember volt.
(Korunk–Komp-Press Kiadó, 2014)
Szakolczay Lajos
|
