|
2015.09.04.
Az aranyvonat titka
Jól bevált szokásom
szerint az idei Tokaji Írótábort követően is a helyszínen
maradtam, és néhány napot még a városban töltök. Nem
szeretem, hogy a tábor zárásakor könyörtelenül szétspriccelnek
az írók, határon innen és túlra – hiszen Felvidékről, Kárpátaljáról,
Erdélyből és Délvidékről is érkeznek résztvevők. Én
konokul hátramaradok, a késő nyár szemtanújának, utolsó
mohikánnak. Tokajban nemcsak borkedvelőként, de a
lengyel–magyar barátság híveként is otthon érezhetem magam,
hiszen az utcán parkoló gépkocsik jelentős része lengyel
rendszámú. Ezúttal is körbekérdeztem a panziósokat és a
borozók pultosait – egybehangzóan állítják, hogy vendégeik
több mint fele lengyel, és ez már legalább egy évtizede így
van. Mi több, egyes lengyel családok húsz, huszonöt éve
Tokajban nyaralnak! Ennyi idő alatt valamelyest a nyelvünkkel is
megismerkedtek, elég sok szót megtanultak. A helyi panziósok
azt is mondják, hogy évek óta nem találkoztak németül beszélő
turistával. Teljesen elmaradtak. Viszont az utóbbi egy-két
esztendőben megszaporodtak a szlovák nyelvű vendégek, és érdekes
módon a spanyolok is megjelentek a színen. Mindazonáltal továbbra
is érvényes a tétel: a lengyel látogatók nélkül Tokaj már
tíz éve csődbe ment volna, a magyar turisták nem tartanák el.
Ez a kijelentés bizony meglehetősen szomorú. Ráadásul a borászaton
és az idegenforgalmon kívül gyakorlatilag semmi munkalehetőség
nincs, a téli hónapokra teljesen megdermed a település.
A panzióban, ahol
lakom, szintén lengyelek vesznek körül. Ha az egyik szoba megürül
utánuk, estére elfoglalja egy frissen érkezett lengyel pár.
Szombaton este hosszabban elbeszélgettem két szomszédommal: ötvenes
éveikben járó lengyel férfiak, gépalkatrészeket szállítanak
alföldi városainkba. Bájos akcentussal mondják: Mezoberenibe
is mennek és Hajdusobosloba. Mezőberény? – kérdem felcsillanó
szemmel. Az, az, felelik, Mezobereni… Rövid sétára hívom őket,
megmutatom a híres 1849-es ágyúgolyót, amely a Fő utcán álló
Veresszekér borozó falába fúródott. Jelzem, a Veresszekér
borozó tavaly óta csődbe ment, ajtaján rozsdásodó lakat.
Lefordítom új lengyel barátaimnak az emléktábla szövegét,
amely arról tudósít, hogy Klapka György ezredes 1849 elején
Tokajban rendezte be főhadiszállását. Január 21-én, 22-én
és 27-én Schlick osztrák tábornok ostrom alá vette Tokajt, és
támadásait olasz és lengyel segédcsapatok révén sikerült
visszaverni. Az ostrom során egy osztrák ágyúgolyó a ház
homlokzatába csapódott, és a helyiek emlékül a falban hagyták.
A két lengyel hosszan simogatja a fényesre kopott félgolyót,
nagyon tetszik nekik. „A történelem egy darabkája”, ismételgetik.
Megfigyelésem szerint a lengyelek általában vonzódnak a múlthoz,
szívesen beszélnek róla.
E vonzalmukat
bizonyítja, hogy a panzióhoz visszasétálva szóba hozzák a híres-nevezetes
aranyvonatot. Ez most az ügyeletes szenzáció Lengyelországban.
Éppen előző este fedeztem fel a hírt a lengyel sajtóban, és
rögtön tudtam, hogy ez lesz mostani cikkem vezértémája. Miről
is van szó? A délnyugat-lengyelországi, tehát a mai cseh és német
határhoz is közel fekvő Walbrzych város önkormányzatánál
jelentkezett egy lengyel és egy német kincsvadász. Azt állítják,
hogy megtalálták az 1945-ben eltűnt német páncélozott vasúti
szerelvényt, a náci aranyvonatot, amelyről az évtizedek során
számos legenda keringett. A második világháború végórájában
a Vörös Hadsereg elől menekülő németek Wroclawban (német
nevén Breslau) telepakoltak egy szerelvényt aranytömbökkel, műkincsekkel,
ipari alkatrészekkel és fegyverekkel. A százötven méter hosszú
vonat útnak indult, de soha nem érkezett meg Németországba –
valahol eltűnt. A történészek becslése szerint a vagonok akár
háromezer tonna aranyat is rejthettek. A lengyel törvények
szerint a megtalálóknak tíz százalék jár a kincsek értékéből,
így képzelhetjük, mekkora vagyont szerezhet a két fickó. A
walbrzychi polgármester komolyan vette a követelést, és már tárgyalt
a helyi rendőrség és tűzoltóság parancsnokaival, továbbá
az ügyészséggel. Az önkormányzat mindenekelőtt tudni szeretné
a vonat pontos helyét, illetve meg akarja tekinteni a vonat
belsejét, mielőtt bármit ígérne a kincsvadászoknak.
Hol lehet a vonat?
Walbrzych közelében a világháború idején a németek valóságos
alagútrendszert építettek a föld alatt, az ipari termékek
biztonságos raktározására. Az aranyvonat útjáról annyi
tudható, hogy az alsó-sziléziai hegyvidéken, Ksiaz vára közelében
bement egy alagútba, ám onnan soha nem jött ki. A környék számos
alagútjának egy része a háború utolsó heteiben, a heves bombázások
miatt beomlott, a többit pedig robbantásokkal lezárták. Döntő
részük azóta is feltáratlan. A rendszerváltást követően
sokan kutattak a vonat után, de semmit sem találtak. Mivel a
vonat katonai szerelvény volt, biztosra vehető, hogy fegyvereket
és bombákat is szállított. Szakértők szerint a német atomkísérletekhez
szükséges nyersanyagokat is vitt. Az ügy tétje tehát nagy. A
vagonokban lévő bombák és a föld alatt képződő metán
miatt fennáll a robbanás veszélye. A helyi hatóságok ezért
is ragaszkodnak a terepszemléhez, mielőtt bármiféle jutalomról
tárgyalnának a kincsvadászokkal. A két állítólagos megtaláló
egyelőre nem állt elő bizonyítékkal. Vélhetőleg egy-két héten
belül kiderül, hogy csak blöffölnek-e.
Vajon lehetséges
ez? – kérdezem beszélgetésünk zárásaként a panzió bejáratánál
két lengyel vendégünket. Lehetséges, hogy hetven évvel a második
világháború lezárása után Lengyelországban érintetlenül
előkerül egy teljes vonat? Hét évtizeden keresztül senki nem
talált rá? Létezik ilyen? Minden további nélkül, feleli a két
férfi. Például tíz évvel ezelőtt, tehát hatvan évvel a háború
után a Mazuri tóvidéken két helyi lakos felfedezett egy föld
alá ásott náci bunkert. Egyértelmű volt, hogy 1945 óta senki
nem járt ott. S amikor felfeszítették a bejáratot, azt látták,
hogy bent még mindig ég a villany. A menekülő német katonák
annak idején nem kapcsolták le… Elképesztő, igaz? Ez
mellesleg azt is bizonyítja, hogy a háború előtt sokkal tartósabb
villanyizzókat gyártottak. A mai csodaégőket azzal reklámozzák,
hogy tízezer óra az élettartamuk – az 417 nap, vagyis alig több
mint egy év. Ez a német gyártású régi izzó viszont több
mint hatvan évig bírta. Néhány hónappal ezelőtt a New York-i
pályaudvaron kicseréltek egy frissen kiégett izzót, és a
karbantartó döbbenten tapasztalta, hogy egy teljesen ismeretlen
típusú körtéről van szó. Szakértők megállapították,
hogy azt az izzófajtát csak az 1920-as évek végéig gyártották.
Kilencven évig szolgált hűségesen. Ennyit a mai fogyasztói társadalomról…
Zsille Gábor
|
