vissza a főoldalra

 2015.09.04. 

Csorja Gergely: A magyarság helye a XXI. században (IX. rész)

– Kiútkeresés II/I –

Dolgozatom zárófejezete szándékoltan nem a magyarság elmúlt években elért eredményeire, hanem a magyarság helyzetét esetleg javítani képes tennivalókra koncentrál. A korábbi fejezetekben felvázolt forgatókönyv nem jóslás vagy jövőbe látás, hanem a minket körülvevő tények alapján a magyarság XXI. századi életútjának egy – néhány témában több – lehetséges változata.

A dolgozat feltevése, hogy az elkövetkező évtizedekben a népek, nemzetek és civilizációk hatalmas küzdelmében nem azok kerülnek előnybe, akik az energiahordózók vagy a nyersanyagkészletek felett diszponálnak, hanem azok, akik a legnagyobb szervezett, munkára és harcra fogható népességgel rendelkeznek, és akik stabil, évtizedre tervező centralizált politikai rendszereket tudnak üzemeltetni.

Ebből adódik, hogy a Nyugat, amennyiben sikeresen akarja felvenni a versenyt a felemelkedő gigaállamokkal, maga is kénytelen központosítani.

A központosítás eredményeként a magyar állam, a magyar nép és a magyarság önrendelkezése az elkövetkező évtizedekben szűkül, és a magyarság mai kultúrája, identitása, így tulajdonképpen maga a magyarság, azaz a magyar identitású emberek jelentős, népalkotó tömbje eltűnik, vagy végérvényesen megváltozik, és az orosz birodalomba integrált kisnépek százainak sorsára jut. Az indiánok mintájára látszatnéppé válik, esetleg Európa egyik nyelvileg, kulturálisan és minden szempontból fogyatkozó kisnépévé zsugorodik.

Ezt a feltevést több folyamaton keresztül próbáltam igazolni, illetve megpróbáltam bemutatni a többi lehetséges, bár véleményem szerint kevésbé valószínű forgatókönyv vázlatát.

A magyarság XXI. századi lehetőségeinek látszólag pesszimista bemutatása nem valamiféle nemzethalál vízió. A folyamatok ma egyszerűen ebbe az irányba mutatnak. Ez az irány megváltozhat, mint ahogy a történelem folyamán, véletlenek, piszlicsáré momentumok hatására tűntek el, vagy éppen emelkedtek fel újra a magyarhoz hasonló kis népek. Az eleddig még soha nem tapasztalt új helyzetet, melynek hatását kétségtelenül nehéz, szinte lehetetlen pontosan megállapítani, a népességmutatók adják. A világtörténelem során tudomásunk szerint még nem fordult elő, hogy milliárdos népek jöjjenek létre. Nem tudjuk, hogy az emberek ilyen méretű tömege mire képes, képes-e történelemalkotó erővé válni, vagy egyszerűen saját súlya alatt összeomlik.

Most úgy tűnik, hogy a több százmilliós, milliárdos népek, államok közül több is képes lehet a Nyugat több évszázados hegemóniáját megtörni. Akárhogy is, küzdelemre számítani kell.

A kérdés, hogy ebben a helyzetben a magyarság mit tehet, mi az a középtávú terv, melyet a politikai rendszer, az államberendezkedés, a szavazók lelkének realitása megenged és a magyarság helyzetét a XXI. században – legalábbis a tőle telhető mértékben – javítja.

Mit tehet a honvédelem, a kultúra, a gazdaság, a társadalmi jövőkép, azaz összességében a megmaradás terén. Mit tehetünk azért, hogy a magyarság államalkotó, vagy legalábbis szuverén népként vészelje át a XXI. századot?

A most következő gondolatok nem kidolgozott megoldások, sokkal inkább felvetések, melyek célja, hogy azokat továbbgondoljuk és amenynyiben eredményre vezethetnek, hasznosítsuk.

Ma leginkább a honvédelem terén vagyunk kiszolgáltatottak. Azaz nincsen érdemi honvédelmi lehetőségünk, nincsenek eszközeink és nincs iparunk, mellyel ezeket az eszközöket legyárthatnánk. Ellenben pénzünk sincs, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű haditechnikai eszközt vásároljunk. A magyar honvédelem gatyába rázása és a hadiipar alapszintű megteremtése jó évtizedet vesz igénybe. A honvédelemre átcsoportosított jelentős összegek, a hadiipar megteremtéséhez szükséges források előteremtésének jelentős politikai kockázata van. Ha a költségvetésben megjelenik egy 1000 milliárdos tétel, melyet innen-onnan kell elvonni, az bizony könnyen szavazatvesztést eredményez. Persze, ha ügyesen csinálják, akkor jelentős politikai tőkét is lehet kovácsolni a felelős honvédelmi koncepcióból, de kétségtelen, hogy napi politikai szinten kockázatos.

Nemzetpolitikai szinten azonban nélkülözhetetlen. Ha az elkövetkező években nem tudunk legalább a térségben számottevő katonai erőt és hadiipari kapacitást kiépíteni, akkor bármilyen politikai, gazdasági vagy kulturális teljesítmény mellett is csak a lét és nemlét határán egyensúlyozunk.

Fegyvergyárakat, lőszergyárakat, haditechnikai üzemeket, kutatóhelyeket kell létrehozni, a honvédséget pedig gőzerővel kell fejleszteni.

A magyarság helyzetének stabilizálásában a honvédelem mellett a gazdasági teljesítőképességünknek van kiemelt szerepe. A magyar gazdaság teljesítményében ma a nagy nyugati multik és néhány nem nyugati nagyvállalat meghatározó. A magyar tulajdonú gazdaság, ahogy azt korábban említettük, nem tudott még felállni. Jelentős magyar tőkésrétegről nem beszélhetünk.

Az elriasztó méretű és minőségű bürokrácia, a tőkehiány, illetve az uniós pénzek hibás szabályozók szerinti elosztása – mely hibák egy része uniós és nem magyar probléma – nagyban megnehezíti a valódi, termelő, értéket teremtő, tartósan működőképes vállalkozások helyzetét. Ezek nélkül viszont a GDP meghatározói a multik maradnak, ezért a fejlesztési és egyéb pénzek hozzájuk vándorolnak, aminek következtében a számsorokban egyre nagyobb jelentőséggel bírnak és így még inkább ők kerülnek kedvezményezett helyzetbe. Ezt a rossz kört tulajdonképpen a De Gaulle-i értelemben vett nemzeti nagyság politikája, a „politique de grandeur” végrehajtásával lehetne megtörni. Azonban ahhoz egyrészt a költségvetésből élő milliós tömeg egy jelentős részét utcára kéne tenni, ezzel a teljesen tehetetlen gigantikus államapparátust megtisztítani, másrészt a felszabaduló pénzeket mindenféle uniós direktívával szemben kellene szétosztani, gyakorlatilag számolatlanul. Ahogy a korábbi fejezetben megmutattam, mindkettő óriási, szinte vállalhatatlan politikai kockázatot hordoz.

De még ha sikerülne is a magyar termelő és szolgáltató vállalkozásokat feltőkésíteni és megszabadítani a bürokratikus terhektől, akkor is piacokat kell szerezni. Ehhez viszont rendkívül agresszív gazdaságpolitikát és gazdaságdiplomáciát kell folytatni, feltehetőleg a harvardi közgazdász, Clayton Christensen által „disruptive innovationnek” nevezett fejlesztések alapján. Itt lényegében arról van szó, hogy olyan termékeket kell előállítani és értékesíteni, melyek tömegek számára tesznek elérhetővé valamit, amit korábban nem tudtak elérni, mert túl drága, túl egyedi volt. Ilyen volt a Ford T-modell, mellyel az autózás vált elérhetővé milliók számára, ilyen a személyi számítógép vagy a mobiltelefon. Ahhoz azonban, hogy a magyar gazdaság nemzetközileg értékelhető diszruptív fejlesztésekkel álljon elő és azokkal be is tudjon törni a piacokra, a magyar állam teljes erejével oda kell álljon a magyar vállalkozások mögé. Ezt a támogatást az unió és az egyes államok feltehetőleg meglehetős ellenszenvvel fogadják. Azaz újabb konfliktusvállalást igényel a kormányzattól, újabb politikai kockázattal.

A magyar gazdaság amúgy jó alapokkal indulhat, mert sokrétű, több lábon állhatna, nem kell egy lapra feltenni mindent. Jelentős mezőgazdaságunk, turizmusunk és szolgáltató szektorunk van, és ipari kapacitásaink is lehetnek.

A korábban tárgyalt társadalmi szakadás összevarrására ugyan nem látszik megoldás, de az elosztórendszer jelentős átalakításával talán elérhetnénk valamit. Ehhez persze először az adórendszer gyökeres átalakítására van szükség, például a forgalmi adó terén, csakhogy ez megint csak uniós szabályozásokba ütközhet.

(Folytatjuk)