vissza a főoldalra

 2015.09.11. 

Azért jött, hogy a sátán művét lerontsa

Fr. Barsi Balázs OFM: „Neked adom az élet koronáját”

– A Jelenések könyvének magyarázata –

A Jelenések könyve, görög nevén Apokalipszis, az Újszövetségi Szentírás egyetlen prófétai irata. Prófétai jövendöléseket ugyan az evangéliumokban és az apostoli levelekben is találunk, de ez a könyv, stílusát, felépítését és jellegét tekintve, teljes egészében az ószövetségi prófétai irodalomhoz tartozik. Tartalma az Újszövetség választott népével kapcsolatos, és Krisztus egyházának jövendő sorsát írja le jelképes látomásokban. A történelem folyamán az egyház állandó küzdelmet vív az Isten-ellenes hatalmakkal, sorsa üldöztetés és szenvedés, de keresztútja sorozatos győzelmeken keresztül vezet az örök dicsőség végső diadalára. A könyv szerzője Jánosnak, Jézus Krisztus szolgájának mondja magát (Jel 1,1; Jel 21,2; Jel 22,8), aki tanúságot tett Krisztus tanítása mellett s ezért Patmosz szigetén száműzetést szenvedett (Jel 3,2; Jel 3,9). Az első keresztény századok íróinak egyhangú tanúsága szerint ez János apostol és evangélista, a szeretett tanítvány. Ezt a hagyományt csak a III. században vonja kétségbe alexandriai Dénes iskolája. Nem annyira történeti, mint inkább teológiai okok alapján egy bizonyos „János presbitert” tesznek meg az irat szerzőjének.

A kiliazmus néven ismert eretnekség ugyanis, amely Krisztus és az igazak ezeréves, érzéki örömökben folyó, földi uralmának eljövetelét tanította, a Jelenések könyvének 20. fejezetére hivatkozott. Miután a kiliazmus elvesztette jelentőségét, kétség sem merült fel, egészen a modern időkig, a könyv hitelességével szemben. A Jelenések könyvének kinyilatkoztatásait János azzal a feladattal kapta, hogy hűségesen írja le valamennyit (Jel 1,11; Jel 1,19), valószínű tehát, hogy ezt hamarosan, talán mindjárt a kinyilatkoztatás helyén, Patmosz szigetén meg is tette, ahol Domiciánusz császár uralkodása idején (81–96) volt száműzetésben. Iratát elsősorban a bevezető látomásban említett hét kis-ázsiai egyháznak szánta az apostol, hogy állhatatos hitre és a súlyos megpróbáltatások közt kitartásra buzdítsa a híveket. Az első század végén igen nehéz időket éltek ezek az egyházak. Az állami hatóságok és a pogány nép részéről éppen úgy, mint a zsidóság részéről állandó üldözések és bántalmazások érték a kereszténységet. A bizonytalanság érzését csak növelte, hogy a legtöbb apostol már vértanúhalált szenvedett, s az egyházak híveik számát tekintve is gyengének érezték magukat az ellenséges pogány világban. A külső veszélyekhez járultak a belső nehézségek: tévtanítók bomlasztották az egyház egységét. Ebben a súlyos helyzetben nem egy hívő lélekben felmerült az aggodalmas kérdés: mi lesz az egyház sorsa? Ez a könyv válaszol rá: Az egyház nem pusztul el, Isten országa minden ellenségen győzelmet arat! Így tehát a szenvedő kis-ázsiai egyházak a világegyház előképei: Krisztus egyházának útja az emberi történelmen keresztül az Üdvözítő szenvedésének és megdicsőülésének húsvéti misztériuma. A Jelenések könyvének prófétai látomásai az örök isteni vigasztalás diadalmas erejével hirdetik Jézus szavait: „A pokol kapui sem vesznek erőt rajta!” (Mt 16,18). Aligha van még egy könyve a Szentírásnak, amelyet részleteiben és a maga egészében olyan sokféleképpen értelmeztek volna, mint ezt az iratot. A különböző magyarázatokat általános irányzatuk szerint három csoportba oszthatjuk. A kortörténeti magyarázat szerint a látomások az egyház életének első századaira vonatkoznak és a kereszténységnek a zsidóságon és a pogányságon aratott diadalát írják le. Az egyháztörténeti magyarázat az egyház egész földi életének ábrázolását látja bennük az első pünkösdtől az utolsó Ítéletig. Az eszkatologikus magyarázat szerint az utolsó időkben, az Antikrisztus fellépésének idején szemléltetik az egyház sorsát, de olyan értelemben, hogy ebben a sorsban mintegy összegezve benne van főbb vonásaival az egyház egész története. Ez az utóbbi felel meg leginkább a könyv jellegének és az atyák magyarázatainak.

Barsi Balázs ferences atya a könyv előszavában leírja, hogy miért is foglalkozik ezzel a témával. Azért veszem kezembe a Jelenések könyvét, s merek lapjai közt puszta kézzel lapozni, mert Krisztus kifogyhatatlan gazdagságát akarom megismerni. Nem valamit keresek, hanem valakit, azt, akit a lelkem szeret, akit már ismerek az Anyaszentegyház hitéből, az evangéliumokból és az apostolok írásaiból, de akit megismerni maga az örök élet; akinek ismerete után valóságos szomjúság hajt. Tudom, hogy nem járok rossz úton, hiszen ő maga az Út, az Igazság és az Élet (Jn 14,6). Ő maga jelentette ki nekem, hogy ne hirdessek mást, és tudni se akarjak másról köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről (vö. 1Kor 2,2), aki legyőzve a halált és az alvilágot, a hazugság és minden gyilkosság szerzőjét, a Sátánt, és csatlósait: a nagy fenevadat és az őskígyót, dicsőségesen feltámadt, az Atya jobbján ül, és eljön ítélni eleveneket és holtakat. Mindaz eltévedhet és el is téved a Jelenések könyvének értelmezésében, aki nem elsősorban magát az Utat keresi: Jézus Krisztust.

Nem futurológiát művelek és nem is csillagászatot (bár ezeknek megvan a létjogosultsága), hanem krisztológiát. A futurológia semmit sem tudhat az emberi történelem végső értelméről, mert ez a történelem nem önmagában hordozza értelmét. Ha az emberiség egésze nem egy személyes Isten színe előtt áll, akkor történelmének semmiféle végső értelme nincsen; akkor esetek, történések, ügyek széthulló halmaza, enyészetre ítélt gigantikus szeméttelep csupán. Ha viszont valaki azt állítja, hogy az emberi történelem végső értelme maga a történelem, akkor a történelmet és annak szereplőit isteníti, ez pedig éppen az a bálványimádás, amelyet a nagy fenevad, a kéjnő, Babilon, azaz a római császárság megkövetelt a Jelenések könyvének első olvasóitól; de azok megtagadták és vérük ontásával tanúsították, hogy a császár nem Isten, hanem egyedül Jézus a Királyok Királya és az Uralkodók Ura (1Tim 6,15). Én e mártírokkal és az egyetemes Egyházzal együtt vallom tanítását, mely szerint a történelem csak Isten színe előtt nyeri el értelmét, mint ahogy életünk eseményeiből, eseteiből is csak akkor lesz történelem, ha az legalább két személy között zajlik, akik azt egymáshoz való viszonyukban értelmezik. Ugyanígy a csillagászat és a fizika is csak a jelen világról tehet kijelentéseket, de annak létezése végső okáról és céljáról semmit sem mondhat, mert az a létezők összességén kívül van. S ha valaki azt állítja, hogy a kozmosz létezésének oka és célja maga a kozmosz, akkor már nem természettudományt művel, hanem vallást alapít, mely isteníti az esztelen és tudat nélküli létezők összességét, szentségtörő és szégyenletes módon leborul a személytelen létezők előtt. Jézus maga mondta: „Bízzatok, én legyőztem a világot” (Jn 16,33), s ez mintegy a Jelenések könyvének alcíme is lehetne, mert ez az írás nem más, mint Krisztus világ felett aratott győzelmének könyve. A világ pedig jelenti az emberek világát – tehát a történelmet és a történelemben megmutatkozó sátáni erőket –, de jelenti a kozmoszt, a csillagvilág még általunk nem ismert roppant méreteit is. A Jelenések könyve ezért minden félelmetessége ellenére nem a rémület, a sötét félelmek könyve, nem a véres háborúk és az isteni ítélet kozmikus borzalmainak könyve, mert bonyolultsága, zavaros, érthetetlen, sőt olykor őrült álomképei nem Istenről szólnak, hanem az emberről, aki visszautasítja Istent, a szeretet Istenét, aki felforgatja a történelem és a kozmosz rendjét, amikor fellázad annak Teremtője ellen. A háborúk, a csapások, a szörnyűségek és a sötétségek az emberi szívből erednek, viszont az Istentől való békesség, vigasztalás, gyöngédség és világosság mindezeket felülmúlja. Boldog, aki olvassa és aki hallgatja ezeket a prófétai szavakat… (1,3) Most mi vagyunk ezek a boldogok – és engem választott ki arra Isten, hogy itt és most közöljem veletek a boldogságot adó kegyelmet és békességet.

Figyeljük csak meg a Jelenések könyvének első szavait: Jézus Krisztus kinyilatkoztatása… (1,1). Ez hasonlít Szent Márk evangéliumának kezdetéhez, ahol ezt olvashatjuk: Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának a kezdete (Mk 1,1). Az „evangélium” örömhírt jelent: örömhírt Jézusról, aki a Krisztus (vagyis a Fölkent, a zsidóknak megígért Messiás), és még ennél is végtelenül több: Isten Fia. Jóllehet Szent Márk eseményekről szól, amelyeket Jézus végbevitt, szavakról, amelyeket mondott; eseményekről, amelyek vele történtek, és szavakról, amelyeket neki mondtak, hiszen egy személyt csakis ezekből lehet megismerni; de az igazi örömhír Szent Márk evangéliumában sem más, mint maga Jézus Krisztus és az ő megismerése. Ugyanígy a Jelenések könyve, bár mindjárt az első mondatában megígéri az olvasónak, hogy megmutat mindent, aminek csakhamar be kell következnie, mégis az a kinyilatkoztatás, amelyet ad, lényegében nem a bekövetkezendő események feltárása, hanem Jézus Krisztus apokalipszise, Jézus Krisztus kinyilatkoztatása. Igaz, hogy a történelemben megmutatkozó gigantikus harc vonatkozásában és az egész világmindenséghez viszonyítva tárul most fel a titok, de a feltárulkozó titok elsősorban Jézus Krisztus titka! Eddig is tudtuk, hogy ő azért jött, hogy a Sátán művét lerontsa (vö. 1Jn 3,8) és saját uralmát kinyilvánítsa az egész véres emberi történelem felett. Így ír evangéliumában Szent János: Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett. (Jn 1,1-3) A világmindenség, a kozmosz Jézus Krisztus hatalma alatt áll, nincs önálló, Jézustól, Isten megtestesült Fiától független létezése. Szent Pál így ír erről a kolosszei híveknek: Ő a láthatatlan Isten képmása, minden teremtmény elsőszülöttje. Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat. (Kol 1,15–16) Ha viszont a kozmosz a megtestesült Igében áll fenn, akkor a világmindenség jövendő sorsát kutatva én elsősorban Jézus Krisztust akarom megismerni és az ő feltámadásának erejét (vö. Fil 3,10).

Ha felnéztek az égre, tudjátok meg, hogy senki sem fog onnét, vagyis Istentől érkezni, csak az, aki egykor leszállt a Szűz méhébe, majd felment Atyjához és ül az ő jobbján. Nem jön más, mert nincs más isten Istenen kívül. Ő viszont eljön ismét, hiszen megígérte. A téli ég ólomszürke felhői, a nyár végi haragos viharfellegek s a szelíd bárányfelhők mind róla beszélnek, aki eljövendő. Ez az egyetlen vigasztalás, és a fenti sorok olvasása közben Isten máris letöröl a szemünkről minden könnyet.

A 4. és 5. fejezet egy őskeresztény misekánon, a teremtő Isten dicsérete, aki kinyilatkoztatta magát az Írásokban. A szövegben szereplő őskeresztény Sanctus Izajás Sanctusától már eltér, de még nem a mi mostani misénk Sanctusa. Egy vasárnap a szentmise erőterében János elragadtatásba esik. Ne gondoljuk, hogy felemelkedik az égbe, hanem megérti, hogy a mise – Krisztus áldozata és dicsőséges feltámadása – ad a történelemnek és a kozmosznak értelmet. Ez a könyv nem a történelem előre kész forgatókönyve, ez fatalizmus lenne. Isten akarata az, hogy történelmét az emberiség – vele együttműködve vagy nélküle, sőt akár törvényei ellenében is – szabadon formálja! Ugyanakkor Isten is szabad, és végső soron az ő terve érvényesül. Szent János tehát nem világtörténelmet írt, még csak nem is a végidők forgatókönyvét, hanem a történelem értelmét mutatja meg azzal a ténnyel, hogy Krisztus győzni fog, mert már győzött. Krisztus győzelme lényegét tekintve nem jövőbeli, hanem már megtörtént esemény. Ha előre akarsz tekinteni és látni a jövőt, hátra nézz – tanít a Jelenések könyve –, vissza a Kálvária hegyére, ahol meghalt érted és mindenkiért az ártatlan Bárány, Isten egyszülött Fia. Mindaz, ami eljövendő: a megpróbáltatások a te életedben és az emberiség történelmében, a világmindenség teljes összeomlása és tűzben való elégése, a halottak feltámadása és Krisztus dicsőséges eljövetele az ég felhőiben mind nem mérhető ahhoz az eseményhez, amely érted és minden emberért már megtörtént a Golgota véres ormán: az egyszülött Fiú halálához, mely által győzelmet aratott a halál és az alvilág fölött. Igen, a kereszten győzött, nem a feltámadásban! A feltámadásban csak kinyilvánította győzelmét, hogy megigazult állapotba kerülhessünk. Vétkeinkért halt meg, de megigazulásunkért támadt fel (vö. Róm 4,25). A kereszten vette el a bűneinket, de ez csak a feltámadásban lett nyilvánvaló, amikor is Isten hatalmas Fiának bizonyult (vö. Róm 1,4).

Egy bencés szerzetes, a liturgia tudósa és az emberi lélek alapos ismerője írja: „Két módszer van arra, hogy harcoljunk a teremtmények zaja ellen, amelyek megosztják szívünket: az emberi erőlködés, amely tőlünk jön és a természetfeletti szemlélődés, amely Istentől való… A második módszer, amelyet teológiai módszernek neveznek, a tisztátalanságot a szeretet erejével, a világosság vonzásával, az isteni dolgok édességével űzi ki belőlünk. Ez felel meg a kereszténység első évezredének. Feltételezi az aszkézist, de túlhaladja. (…) Tizennégy évszázad szerzetesi tapasztalata arra hajlik, hogy a bűn elkerülésének legjobb módja nem annyira abban áll, hogy elfordulok a bűntől, mint inkább abban, hogy Isten oldaláról nézek mindent kitartással.” Jézus Krisztusnak ezt a fönséges, mindent a végső ítélet fényében lemérő ismeretét és szeretetét a Jelenések könyvéből sajátíthatjuk el. Ezért is furcsa, akár az ördög cselvetése is lehet, hogy ebben a könyvben, melyet elejétől a végéig a fönséges Krisztus ural, sokan a hívő keresztények közül is csak a vadállatot keresik. Érthetetlen módon olyan felfokozott érdeklődést mutatnak a hatszázhatvanhatos számot homlokán viselő vadállat iránt, hogy ezzel szinte már az uralma alá is kerülnek.

Ha bemegyünk egy őskeresztény bazilikába, ott van az apszisban a Pantokrátor, a mindenen uralkodó Krisztus képe. A Jelenések könyve olyan, mint egy hatalmas építmény – látomások sorozatából álló szellemi világ –, amelynek fundamentuma és záróköve a dicsőséges Krisztus. Szent János éppen azzal erősíti meg a véres üldözések idején testvéreit, hogy figyelmüket, hitük szemét szüntelenül és kizárólagosan a meghalt, de feltámadott dicsőséges Krisztusra irányítja. A bevezető és a végső látomás középpontjában Krisztus áll, az egész könyvet inklúziós szerkezetbe fogva, s az ókori írásokra jellemzően ez a keret a lényeg, vagyis a dicsőséges Krisztus kinyilatkoztatása. Az első látomásból sugárzik a könyvben feltáruló minden esemény végső értelmét megadó krisztusi győzelem, az utolsó látomás pedig Krisztus második eljövetelének dinamizmusát adja a történelemnek és az Egyháznak.

A Jelenések könyvét átszövik az őskeresztény mise liturgikus akklamációi. Az őskeresztény misében felkiáltottak, mert a császári liturgiában is voltak akklamációk. Ha a császár egy győzelem után bevonult Róma városába, kétoldalt az utcákon ezt kiáltották: „Téged, isten, dicsérünk! Téged Úrnak vallunk!” – innen származnak a Te Deum akklamációi, melyek éppen a császárkultusz visszautasításáról tanúskodnak.

Barsi Balázs könyvének lényege, hogy kimondja: Krisztus Egyházán kívül nincs igazi ünnep. Viszont nagyon nagy baj, ha az ember nem tud ünnepelni! Akkor nem érti saját magát sem, az ünnepelni nem tudó keresztény pedig értetlenül áll hite lényege előtt.

(„Neked adom az élet koronáját”. A Jelenések könyvének magyarázata. A Bárány menyegzője c. kötet átdolgozott változata, új formátumban. Sümeg, 2005. Második, átdolgozott kiadás, új formátumban: Kecskemét, 2014.)

M.A.