|
2015.09.11.
Ne játsszuk meg magunkat felebarátaim
2014 a holokauszt 70. évfordulója, 2015 meg a folytatása. Végestelen
végig.
Magyarország Kormánya
határozott és egyértelmű állásfoglalásaiban zéró
toleranciát hirdetett az antiszemitizmus, a rasszizmus és a
kirekesztés ellen. Én alig tudok olyan hetet, amikor valamilyen
nagyszabású zsidó eseményre a címben jelzett időintervallum
alatt ne került volna sor.
A politikai élet
egyes főszereplői egymást túllicitálva azon küzdenek ki a
hitelesebb magyar az itthon gombamód szaporodó zsidó
szervezetek számára. Hogy mást ne mondjak, legutóbb egy
eredetileg SZDSZ-es, valamikori fideszes kormánytanácsadó egy
mostani kormánytanácsadó kirúgását követelte, mert az illető
„zsidó származását gondosan titkolta, és egyetértett azzal
a hivatalos kommunista véleménnyel, hogy Izrael egy (...)
imperialista ország”.(?!)
Most tehát ez a
szegény, örökös vád alatt lévő kormány elképzelte, hogy a
nem is tudom már hányadik zsidó fesztivál egyik csúcspontjaként,
a magyar és a zsidó kultúra egymás mellett élésének szép
szimbólumaként Petrás Mária csángó művész felléphet a
budapesti zsinagógában.
Magyarországon az
én hazámban az antiszemitizmust törvény bünteti, a magyargyalázást
meg elnézik, sőt mentegetik. A kormány részéről odaküldött
államtitkárt, aki bevezető köszöntőt mondott volna a zsidó
fesztiválon kilármázták, kidobogták. Megszégyenítették. És
miért? Egy hamisnak bizonyult olvasói levélből szerzett félinformációért.
Az államtitkár sajnálkozik: „A fesztivál szervezőinek céljától
eltérően, tizenhét év után sajnos, most nem érezheti
mindenki a sajátjának ezt a fesztivált.”
Ez az ő dolga, de
énnekem miért kellene sajátomnak érezni a zsidók nyári
fesztiválját? Milyen párbeszéd lehetősége kaphat itt nálunk
egy újabb nehezen gyógyítható sebet?
Nyílt és őszinte
párbeszédről beszélünk, amikor alig merünk megmukkanni egy
ilyen ordas tett után? Könyörgünk, hogy a hibát elkövetők kérjenek
bocsánatot? Volt már ilyen? A Gadó-félék kértek már bocsánatot?
A közgazdászok,
bankárok, politikusok és politológusok, költők és írók,
matematikusok, nyelvészek, újságírók, képzőművészek, jogászok,
orvosok, gyártulajdonosok, egyetemi tanárok, egyházi személyek
– akik ma is azt állítják, hogy nincs magyar kultúra (csak bőgatya
és fütyülős barack), hogy a magyar történelem – kiváltképp
a tizenkilencedik század előtti – érdektelen, a volt magyar
uralkodó osztályok tagjai részeges, mihaszna figurák voltak.
Hogy a történelem sorscsapásai méltán érték a folyvást
magyarkodó magyarokat. Hogy nincs, nem volt eredeti magyar lovagi
kultúra, vagy éppen nincs eredeti magyar népdal. Hogy emberjogi
vétket követ el az a tanár, aki az új nemzedékek magyar nyelvét
és helyes nyelvhasználatát korrigálja az iskolában. Hogy a
tizenkilencedik századi magyar irodalom klasszikusai elavultak,
olvashatatlanok, ostobák, rasszisták. Legjobb esetben át lehet
őket írni. Ahogy a Himnuszt is. Hogy nincs is Magyarország.
Hogy Magyarország nem a magyarok országa. Hogy a magyar vidék
felesleges, a falvak feleslegesek, meg kell őket szüntetni. Hogy
a nemzet, mint entitás, mint társadalomszervezési elv és mint
szerveződés idejét múlta, hogy a nemzet felesleges, hogy nincs
is nemzet. Magyarnak lenni nevetséges, ostoba dolog. „Magyarok
voltunk”. Voltunk. Hogy nincs magyar állam. Hogy Magyarországot
ki kell találni. Hogy van Magyarországon egy genetikailag elkülönülő
csoport, amelynek tagjai átlagban magasabb intelligenciahányadossal
rendelkeznek, mint a többiek. Hogy méltányos, ha ezek az
emberek vezetik a társadalmat. S hogy politikában „immár mi
leszünk a baloldal, a balközép, a közép, a jobbközép és a
jobboldal is” – mondják – „Magyarországot pedig előbb-utóbb
felvásároljuk. Inkább előbb, mint utóbb. Sőt, már fel is vásároltuk.”
Csakugyan?
– kérdezem Tellér Gyulával.
czyla
|
