vissza a főoldalra

 2015.09.11. 

Egy fedél alatt

Léteznek szívmelengető hírek, csak nem túlzottan könnyű felfedezni őket: a médiából zúduló szörnyűség, bűnügyi krónika és egyéb fenyegetés mellett szelíden a háttérbe húzódnak. Például múlt kedden arról értesültem, hogy a jövő nyáron esedékes riói olimpián tovább mélyülhet egy történelmi barátság. Az évtizedek során kialakult rend szerint az olimpiai faluban épületenként két-két nemzet sportolóit helyezik el. Három évvel ezelőtt, a londoni olimpia idejére az angol szervezők – „csodás” diplomáciai érzékkel – a magyar csapat mellé a román különítményt szállásolták be. Hazánk sportvezetőinek utólagos közlése szerint e párosításból adódtak bizonyos gondok, az egy hónapos együttélés nem volt felhőtlen. Jövőre Brazíliában viszont biztosan másként lesz. A Lengyel Olimpiai Bizottság illetékesei a brazil szervezőktől azt kérték, hogy versenyzőik a magyar csapattal lakhassanak közös épületben. A felvetést a Magyar Olimpiai Bizottság határozottan támogatta, és szintén beadta a hivatalos kérelmet. A kedvező döntés megszületett, múlt kedden ténnyé vált: sportolóink Rióban a lengyel csapat lakótársai lesznek, és a két nemzet hagyományos barátságának légkörében pihenhetnek, készülhetnek a megmérettetésekre.

Ahogy az gyakran lenni szokott, a történések ezúttal is érdekesen kapcsolódnak egymáshoz. A labdarúgó Európa Liga selejtezőjének utolsó fordulójában a székesfehérvári Videoton a lengyel Lech Poznan együttesével vívott párharcot. Az első mérkőzést a lengyel városban rendezték. A hazaiak különösebb gond nélkül, 3:0 arányban leiskolázták a mieinket, és a magyarországi visszavágótól függetlenül lényegében eldöntötték a továbbjutás kérdését. (Amúgy egy hét elteltével Fehérvárott is győztek.) Ám a poznani mérkőzés elsősorban nem a három gól miatt marad emlékezetes. A lengyel drukkerek a meccs előtt hatalmas drapériát feszítettek ki a lelátó szélére, lengyel és magyar nyelven is feltüntetve az ismert rigmust: „Lengyel, magyar két jó barát, együtt harcol s issza borát.” A körülbelül tíz méter széles vászon két szélén a lengyel és a magyar címert is elhelyezték, középre pedig a két nemzetet jelképező két tölgyfa került, melyek „külön lombot növesztettek, ám gyökerük a mélyben egybefonódott” – ahogy azt Stanislaw Worcell 1849-ben gyönyörűen megfogalmazta. S valóban, a szurkolói drapéria két tölgye egymáshoz tapadva áll, de külön lombkoronákkal: az egyik fehér-piros, a másik piros-fehér-zöld színű. Fokozza a hatást, hogy a magyar lombú fa törzsét fehér-piros szalag öleli, a lengyel lombú fát viszont piros-fehér zöld. A poznani klub szurkolói ezzel a kompozícióval nyilvánították ki rokonszenvüket a magyarok felé.

Az esethez tartozik, hogy mindeközben egy másik lengyel csapat, a Ruch Chorzów szélsőséges szurkolói sem tétlenkedtek: Czestochowától negyven kilométerre megtámadták a mikrobuszokkal utazó Videoton-drukkereket, és megverték őket. A rendőrség közleménye szerint mintegy harminc huligán rontott a tizennyolc magyarra, és a bokszmérkőzés alig egy perc után a lengyelek győzelmével ért véget. Így aztán kijelenthetjük, hogy nemcsak a Videoton csapata szenvedett kiütéses vereséget, de a szurkolói is. A Lech Poznan szervezett szurkolói közleményben elítélték a támadást, és leszögezték, egyáltalán nem akarják veszélyeztetni a két nép barátságát. Mit tudhatunk a támadókról, a Ruch Chorzów szélsőséges drukkereiről, más szóval, ultráiról? Chorzów alsó-sziléziai iparváros, a terület székhelyétől, Katowicétől néhány kilométerre fekszik. Több mint százezer lakosa van, az 1945-ig tartott német fennhatóság idején a Königshütte nevet viselte. Magyarul Királyhutának mondhatjuk, és az elnevezés arra vezethető vissza, hogy a település az egykori királyi szén- és vasbányák körül alakult ki. A fociklub ultrái a történelmi időkre hivatkozva magukat nem lengyeleknek, hanem németeknek tartják. Ráadásul közismerten jó viszonyt ápolnak a pozsonyi Slovan Bratislava magyargyűlölő szélsőséges drukkereivel. Alighanem innen merítették az ötletet, hogy megvernek néhány úton lévő magyar szurkolót.

Nem ez volt az egyetlen futballal kapcsolatos ütközet. A varsói Legia Warszawa csapatát az Európa Liga selejtezőjében egy ukrán egyesülettel, a Zorja Luhanszkkal sorsolták össze. A két csapat kijevi mérkőzése előtt a helyi rendőrség több mint hatvan embert vett őrizetbe. A lengyel és az ukrán drukkerek füstbombákat, petárdákat és egyéb pirotechnikai eszközöket bevetve estek egymásnak. Verekedésük során komoly károk keletkeztek egy belvárosi kávézóban. Előzőleg egy kijevi szigeten is összecsapott a két tábor, akkor kilenc embert vettek őrizetbe. A meccs idején ezerötszáz rendőr állt készenlétben a stadion körül. Voltaképpen mellékes, hogy ukrán sportlapok állítják: nem a Zorja Luhanszk, hanem a Dinamo Kijev fanatikusai támadtak a lengyelekre.

Természetesen nemcsak sport témájú érdekességek történnek. E napokban a lengyel sajtó egyik vezető híre az, hogy hatvannyolc év után ismét találkozhatott egymással egy ikerpár. A különös eset nem meglepő módon egészen a második világháborúig nyúlik vissza. A lengyel vöröskereszt beszámolójából tudjuk, hogy az ikrek 1946-ban születtek, lengyel kényszermunkások gyermekeiként. Édesanyjuk a szülést követően súlyosan megbetegedett, ezért a kicsiket 1947-ben Lengyelországba vitték, ahol egy gyermekotthonba kerültek. Nem sokkal később mindkettőjüket adoptálták, de nem ugyanahhoz a családhoz. A vér szerinti anya éveken keresztül kereste az ikreket, de a háborút követő fejetlenségben nem akadt a nyomukra. Betegségéből nem épült fel teljesen, és 1952-ben elhunyt. Az egyik fiú, Jerzy Skrzynecki tizennyolc évesen értesült arról, hogy valahol él egy ikertestvére, ám semmi közelebbit nem tudott meg róla. A hetvenes években kivándorolt az Egyesült Államokba, és végleg feladta a reményt, hogy valaha is találkozhat a fivérével. Tavaly azonban egy nő segítséget kért a lengyel vöröskereszttől, édesapja, Lucjan Poznanski hozzátartozói után kutatva. Az ügy szövevényes szálainak maradéktalan kibogozására most nincs lehetőség. Érjük be az örvendetes végeredménnyel: Lucjan Poznanski és Jerzy Skrzynecki, akiket egyéves korukban elválasztottak egymástól, néhány nappal ezelőtt találkoztak egymással a varsói repülőtéren, kíváncsi fotóriporterek előtt.

Végül az e heti poén: legutóbb részletesen beszámoltam az 1945-ben eltűnt náci aranyvonatról, melyet két kincsvadász most állítólag megtalált. Nos, a lengyel kulturális örökség miniszterhelyettese múlt pénteken közölte: a kincsvadászok által megjelölt hegyoldalt georadarral megvizsgálták, és 99 százalékig biztos, hogy valóban egy száz méter hosszúságú páncélvonat rejtőzik ott. Az ügy fejleményeire a jövő héten visszatérek.

Zsille Gábor