vissza a főoldalra

 2015.09.18. 

Jelenlét

Gyakran lehet hallani hétköznapi emberektől, hogy bárcsak hétvége lenne, nincs semmi kedvem dolgozni. Hétvégén pedig azt, hogy hoppá, itt a hétvége és még annyi mindent el kell végeznem, mert hétköznap elfolyt az idő.

Hány és hány olyan beszélgetést lehet hallani, ami nem áll semmi másból, mint abból, hogy két ember mond egymásnak egy-egy monológot, csak időben összefésülik azokat. Amint az egyik levegőt vesz, rögtön belekezd a másik, és fordítva.

Egyik alkalommal sem vagyunk jelen. Hétköznap a hétvégére vágyódunk, hétvégén a hétköznapra, holott mennyivel egyszerűbb lenne hétköznap dolgozni, és hétvégén pihenni. Ugyanakkor annyi felgyülemlett, ki nem mondott érzés, teher van bennünk, hogy nem vagyunk képesek senki számára sem jelen lenni, hanem önteni akarjuk magunkból mindazt, ami belénk szorult. Érezzük, hogy ez így nem oké, de mintha nem lenne erőnk másként viselkedni.

Most már több éve nyaranként csatlakozunk a varsó–czestochowai zarándoklathoz 50 fiatallal, köztük sok gyermekotthonos gyerekkel. Ezen az úton 2500 fiatal 10 nap alatt gyalogol 300 km-t napsütésben, esőben, szélben, sárban. Az út elején mindenki kap egy kis füzetet, amiben benne van egy-egy nap útvonala és még sok hasznos információ. A gyerekek első dolga, hogy belebújnak a füzetbe, és folyamatosan azt nézik, hogy a következő részen kb. hány km-t kell gyalogolni. Persze ez teljesen bezárja őket magukba, és rengeteg csalódással van tele, ha nem azon az útvonalon megyünk, ha nem annyi kilométert gyalogunk… Az első kérésünk feléjük, hogy tegyék nagyon mélyre ezt a füzetet, amit bálványnak neveztünk el, és ne vegyék elő, csak Czestochowában, amikor visszanézünk az utunkra. Miért? Mert így maguk mellett találják a társukat, akivel lehet beszélgetni, akinek lehet segíteni, vagy aki tud nekik segíteni. Jelen tudnak lenni egy-egy felolvasásnál, imánál, ami akár meg is érintheti őket. Olyan jó érzés látni a negyedik, ötödik nap, hogy milyen jól belejönnek ebbe a fiatalok, és tudnak annak örülni, hogy most éppen gyalogolunk, hogy most éppen pihenünk, vagy most éppen valami finomsággal megkínálnak bennünket.

Ezt a jelenlétet nehéz megszerezni és igen nehéz megőrizni. Könnyen merülünk a múltba, amikor a jelen pillanata elszáguld előttünk, és valamin rágódunk, tépelődünk, de nem vesszük észre az előttünk lévő lehetőségeket, és segítséget kérő embertársunkat. Könnyen leszünk a jövő rabjai, amikor a tervezéseink, a képzelődéseink szintén elszakítanak a valóságtól.

Van-e erre valami útmutatás? Jelen lenni azt jelenti, hogy le tudom tenni a múlt terheit és a jövő felé is bizalommal tudok tekinteni, mert van Valaki, akibe kapaszkodni tudok, aki biztonságot ad számomra. Emiatt képes vagyok észrevenni a pillanat szépségét, örömét és segélykiáltását is.

Letenni a múlt terheit azt jelenti, hogy képes vagyok másoknak és magamnak is megbocsátani. A múltbeli dühömet, haragomat, nem arra kell felhasználnom, hogy rágódjak rajta, hogy sajnáljam magamat, mert ez észrevétlenül be tud darálni. Úgy kell tekintenem egy-egy múltbeli esemény szereplőjére, aki nagyon belém gázolt, hogy szerencsétlen, ha nem lenne sérült, biztos nem tette volna meg. Ha a haragomat, a dühömet szánalommá alakítom sokkal könnyebben meg tudok a másiknak bocsátani, sokkal könnyebben túl tudok lépni egy-egy nehéz helyzeten. Magammal szemben pedig látnom kell, hogy kevés a bűntudat, hogy igen, tudom, hibáztam, bűnbánatot kell tartanom. Amit lehet, helyre kell hoznom, majd el kell engednem az adott helyzetet, és a tanulságokat meg kell őriznem belőle.

A jövővel kapcsolatban is rengeteg félelmünk van. Nem bízunk magunkban, nem bízunk egymásban, nem bízunk az Istenben. Pedig a mennyei Atyának csak egyetlen kérése van felénk: nézzünk vissza az elmúlt pár évtizedre, hogy hányszor segített meg bennünket, és higgyük el, hogy továbbra is mellettünk áll, nem hagy el minket. Ha hiszünk a Gondviselésben, ha megtaláljuk a biztos pontunkat, amiben nem kell csalódnunk, akkor ez reményt és bizalmat fog nekünk jelenteni.

Mi magyarok nagyon könnyen tudunk siránkozni, panaszkodni, és nagyon tudunk rettegni a jövőtől, ezért nagyon nehezen tudunk helyet adni magunkban az örömnek, a vidámságnak, illetve mások gondjának, bajának. Jó lenne megtanulnunk ezt az aktív jelenlétet, letéve a félelmeinket, és letéve múltunk terheit, mert akkor sokkal inkább vidámság és optimizmus kísérne utunkon!

Szűcs Balázs atya