vissza a főoldalra

 2015.09.18. 

CIVILBEN

Egy keresztény nagy család

Interjú Dr. Tersztyánszkyné Dr. Vasadi Évaval, az első női alkotmánybíróval

A negyvenes évek végén egy finom arcú, cérnavékony, dús hajú kicsi lány, a leánynevelő intézet diákja, döbbenten áll a francia alapítású katolikus iskola a Sacre Coeur Ajtósi Dürer sori épülete folyosóján. Nem fér a fejébe, amit körülötte művelnek: a dédmama rokona, a rend főnökasszonya és az apácák, tiszteletre, az értékek megbecsülésére tanították. Mindszenty hercegprímás bérmálta, itt az iskola kertjében szólt hozzájuk. Most hogy megjöttek a népi kollégisták a tanterem berendezéseit, a személyes tárgyakat, a szekrényeket, mindent feldúlnak. Könyveket meg amit érnek a hálótermekből is, hajigálják kifele a folyosóra, s a legszörnyűbb, ahogy az apácákat lökdösik fel egy teherautó platójára. Hallotta, otthon is beszélték, a Szent Szív nővérei közül sokan Grazba vagy Párizsba menekülnek. Az 1948-ban megszüntetett leánynevelő intézetben éppen az általános iskola nyolcadikosa lenne, ha nem jön az államosítás.

Ám a serdülő kislány körül egyszerre megváltozik minden, a háború okozta drámát és a nyomában járó nélkülözést az idő begyógyította, de a jó családi légkörben nevelkedett gyerekben az értelmetlen rombolás megrendülést okoz, csorbát szenved a biztonságérzet. Más világ következhet, ezt gyanítja. S valóban az élet megy tovább, de másképp.

Az állami tanítóképzőben folytatja tanulmányait, ott is érettségizik, bár festőművész édesapjához hasonlóan képzőművész szeretne lenni, mégis a bölcsészkarra jelentkezik. Kitűnő érettségi bizonyítványa kevésnek bizonyul, itt helyhiányra való hivatkozással utasítják el, de a jogi karról is eltanácsolják. Most, ebben a másik világban mindenkit kategorizálnak, s az ő „egyéb” származása komoly akadálynak tűnik. Sem a Magyar Nemzeti Galéria volt főrestaurátora az apa, sem az angolkisasszonyoknál tanult anya nem jó ajánlólevél. Konok küzdés következik, hiszen a családban mindig volt jogvégzett ember, ügyvéd, diplomata, főpolgármester. Igaz ő „csak” lány, de most már dafke csinálja, pedig istenigazából nem is jogász akar lenni. A Sacre Coeur államosítása után tíz évvel Vasadi Éva az Eötvös Loránd Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karán summa cum laude minősítéssel fejezi be tanulmányait.

Már ügyvédjelölt, mikor találkozik a bírósági titkárként dolgozó fiatalemberrel, a magyar olimpikonok egyik legszínesebb egyéniségének, a frontharcos (Heinét fordító, Dosztojevszkij egyik irodalmi alakjáról pszichológiai tanulmányt író polihisztor) árván maradt fiával. Az új világban a két fiatalnak a származási hendikepen kívül, semmije nincs. Összeházasodnak. Egyszobás társbérletben húzzák meg magukat.

Annak idején Amsterdamban az ifjú férj édesapja kezében az 1928-as olimpián, még az élen villogott a magyar kard, ám egy évvel később Solymáron vitéz Tersztyánszky Ödön ezredes, magyar olimpiai bajnok, 39 évesen, közúti balesetben meghal.

Húsz évvel később a „moszkoviták” visszaérkezését követően az ún. Horthy rendszer hatalmi szerkezetének felszámolása során a fiút csonkán maradt családjával, tragikusan korán elhalt édesapja miatt ellenségnek minősíti az új hatalom, és kitelepíti. Megszakíttatják tanulmányait, s majd csak Nagy Imre idején térhet vissza az egyetemre, így esik, hogy egy évvel végez a lány előtt, akit most feleségének választott, pedig az nála hét évvel fiatalabb.

Dr. Vasadi Éva és Dr. Tersztyánszky Ödön jövőre ünneplik házasságkötésük 55. évfordulóját.

 Vasadi Éva otthona sokat mond a családról, a sublóton nyitott állandó kiállítás képein 17, azaz a tizenhét unoka és hét dédunoka ragyogó kis arca, okos tekintete fogadja a szalonba belépőt. Ebbe a szolid polgári környezetbe a nagyszülőkhöz jönnek haza a gyerekek, unokák és dédunokák hogy együtt ebédeljenek, egy asztalnál valamennyien. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jogi Karának címzetes docense és mestertanára, az első és sokáig egyetlen női alkotmánybíró, péntekenként kimegy a piacra bevásárolni, és szombatonként korán birtokba veszi a konyhát azért, hogy pontosan délután kettőkor asztalra tegye a húslevest metélt tésztával.

 – Most szombaton például huszonnyolcan voltunk, ám kicsit nyugtalan vagyok. Nemrég telefonált az unokám, a Keleti mellett jár el naponta, azt mondja fél. A lányommal épp azon törtük a fejünket milyen másik útvonalat választhatnánk.

 Valóban félelem és mintha elbizonytalanodás volna tapasztalható a társadalomban is. Vajon miért?

 – Mert nem könnyű megérteni azt, hogy miből eredeztethetők korunk nehézségei. Ha nem tudunk kiszakadni a mindennapokból, akkor képtelenek vagyunk meglátni az összefüggéseket. Itt van például ez a bevándorláskérdés. Most hirtelen egy hatalmas tömeg egy irányból elárasztja Európát. Néztem a televízióban a migránsok Keleti pályaudvar környéki tüntetését, s az volt az érzésem, hogy ez egy jól megszervezett akció.

 Vajon ez az áradat előbb vagy utóbb nem válik kezelhetetlenné?

 – Éppen ezért fontos a bevándorlással kapcsolatos jogszabályok betartása és betartatása és a kormány így is cselekszik.

 Létezik a mienken kívül még olyan ország, ahol egy, a nemzet szempontjából fenyegető és nehéz helyzetet az ellenzék hatalommániákusai rövidlátó pártpolitikai célból akarnának kihasználni?

 – Az olyan újonnan fellépő problémák megértéséhez, mint ez, sem árt a történelemben kutakodnunk. Bár minden helyzet más, de nézzük meg például Buda 1541-es elfoglalását. Hogy is történt? Az egyéb részletekben nem elveszve, ugye először a törökök legálisan tisztségeket kaptak, letelepedtek, úgy tűnt, csak meg akarják szemlélni a várat. S itt maradtak 150 évig.

 Az európai elöregedő társadalmak tagja remélhet-e szolidaritást, nyugellátásának garanciáját vagy egy pohár vizet a menekült, iszlám tudatú fiatalemberektől?

 – Mondhatnánk, hogy ez nem a mi problémánk, hiszen az interjúkból arra következtetek, hogy a menekülteket nem érdeklik a magyarok. Számukra Németország a célállomás. Az egyik riportalany nem titkolta, hogy neki pontosan megmondták, Röszkére kell jönnie, megváltották a jegyét, onnan Szegedre, majd Budapestre, hogy a magyar fővárosból ki tudjon utazni Németországba. Angela Merkel szerint sem volt szerencsés kijelenteni részükről, hogy jöhetnek a szírek. Kíváncsian várom, hogyan válogatják ki a menekülteket, akiknek nincsenek okmányaik, igazat mondanak-e, vagy szírnek csupán hazudják magukat?

 Nekem úgy tűnik, mintha az egyik cél Szíria kiürítése is lenne, mert miért pont a szíreket emelték ki?

 – Mert ott vannak keresztények, és annak idején egy jól szituált társadalmat alkottak. A másik cél Európa vegyes kultúrájú, vegyes népességű területté való átszervezése, a nemzetállamok elpusztítása.

 Oswald Spenglert szívesen citálják, aki szerint a társadalom is egy élő szövet, mely hajnali fázisát virágzó szakasz követi, végül beáll az őszi elöregedés, majd a pusztulás.

 –Ezzel elintézni a problémánkat nem lehet, mert mint minden leegyszerűsítés ez is sántít, és rettenetesen káros. Az, hogy jelen pillanatban az idősebbek száma meghaladja a fiatalokét, nem jelenti azt, hogy 10-20 év múlva is ez lesz a jellemző. Ez attól is függ, milyen kormányunk lesz. Már most is egyre több gyermek születik, és ki kell várni, míg felnőtt korba érnek. Nem véletlen, hogy most az egyik fő kormányzati cél a családok támogatása, hogy minél több gyermek szülessen. Egy ilyen kis országnak ez létkérdés. Már most kell olyan intézkedéseket hozni, melyek gyermekeink, unokáink jövőjét megalapozzák.

 Igen, ez így van, de az EU-ban más szelek fújdogálnak, meg kell nézni, a görögök csak a szociális háló szétszaggatásáért cserébe kapnak esetleg kegyelmet.

 – Ha már az EU-t említi, annak az a baja, hogy teljesen más szituációra hozta meg alapelveit. Ma már ezekből a szituációkból szinte semmi sem létezik. Az újak kezelésére pedig nincsenek fölkészülve. Ezért van az, hogy Svédországból vagy Angliából nézve a menekültügyi katasztrófát olyan, mintha egy játékfilm lenne csupán. Ide kéne jönniük az EU prominens vezetőinek, hogy saját szemükkel lássák a valóságot.

 A nemzet jövőjét, sorsát meghatározó olyan ügyekben, mint például most a bevándorlás kérdése, a józanul gondolkodók visszahúzódtak, inkább az őrjöngők kapnak teret. Vagyunk még egyáltalán, akik nem így gondolkodnak?

 – A normális társadalomban van annyi erő és kurázsi – amint már többször is tapasztaltuk az árvíz, a vörösiszap-katasztrófa idején történtekkor –, hogy felsorakozzon az országhatár egy bizonyos pontján, hogy megtapasztalják az illegális bevándorlók a magyarság erejét. S akkor nem a kerítés állja útját a migránsoknak, hanem az ember a rendőrök mögött. Ha ténylegesen odaállnánk a kormány szapulása és a bezárkózás helyett.

 Mi már nem politizálunk, beszólással utasítják el sokszor a megkeresést az emberek.

 – Nem is kell pártpolitizálni, azt csinálják mások, én politizálás alatt a közügyekben való aktív részvételt értem, azt, ami már az ókori demokráciában kialakult. Nekünk az építő s nem a romboló kormány mellett kell kiállni – ez nem jelent feltétlenül pártpolitizálást – hogy minél nagyobb erőt mutassunk föl, hogy ne mondhassák, hogy az építő kormány mögött nincs is ott a társadalom. A lelki passzivitás mérgező. Pedig most nem szabad passzívnak lennünk. Az országromboló kampány ellen tennünk kell. Azok akik saját magukat sem „építették föl”, hogyan tudnának egy működő országot felépíteni? Nagyon nehéz időszakot élünk. Annak ellenére, hogy kétharmados felhatalmazással bíró kormányunk van, karizmatikus vezetővel az élén. Nem beszélve arról, hogy ők azok, akik már bizonyítottak is.

 Nem úgy, mint a szocialisták őszödi miniszterelnöke, aki nem kertelt, nyíltan bevallotta, hogy végighazudták a nyolc évet, azonkívül nem csináltak semmit. Erről jut eszembe 2006, amikor a szezonális szocival, Gyurcsány Ferenccel nem fogott kezet.

 – Rendkívüli idők voltak azok is. Lelkiismeret próbálók. Akkor került nyilvánosságra az őszödi beszéd, amit követett az MTV-székházának megrohamozása. Tizenhat évet töltöttem el az Alkotmánybíróságon, előbb főtanácsosként, majd alkotmánybíróként, s a köztársasági elnök kitüntetését veszem át, mikor ott áll velem szemben egy olyan ember, aki semmibe veszi az alkotmányt, és gyalázza az országot. A rendszerváltás idején nem ezért fektették le a jogállamiság alapjait, hogy így vagy úgy hatalomra kerüljön egy miniszterelnök, aki ebbéli pozíciójában így viselkedjen. Ha kezet fogtam volna Gyurcsánnyal, akkor elárultam volna mindent: mindazt, amit fontosnak tartottam, amit és ahogy addig tettem. A lelkiismeretem nem engedte meg ezt. Persze nem maradt hatás nélkül a dolog, mert voltak, akik keményen kérdőre vontak: Miért pont én viselkedtem így? Igenis, pont én! Voltak nem kevesen, akik megköszönték, hogy így tettem. De ez már történelem.

 A korábban említett kurázsi adott erőt a szétzavart keresztény közösségeknek?

 – Hogyne, volt osztálytársaimmal rendszeresen találkoztunk, és osztályfőnökünkkel is tartottuk a kapcsolatot. Ez volt jellemző a többi feloszlatott rendre is: egy-egy pap vagy tanár maga köré gyűjtötte a fiatalokat. Ezek az áldozatkészek lettek azok, akiket megfigyeltek s elvittek a belügyesek. Mi akkor még tinédzserek voltunk. Végtelenül sajnáltuk az apácákat, a papokat; szüleink jól tudták, mi zajlik, közölték is velünk. Azok az idők kegyetlenségük által megkeményítették az embert. Soha nem szakítottam az egyházzal, a mai napig vallását gyakorló római katolikus vagyok, mint ahogy az egész családom.

 Lányaik mivel foglalkoznak, és az unokák követik-e a család foglalkozási hagyományait?

 – A lányaim zenetanárok, az unokák azonban nem zenével foglalkoznak, ők a sport területét választották, kivéve a legidősebb unokámat, ő egyedül viszi tovább a jogi szakmát.

 Majd a dédunokák – mondják, a vér nem válik vízzé. A heti közös ebéden kívül hol találkoznak?

 – Nógrádverőcén, fenn a dombon van egy kis tanyánk mesebeli panorámával, ott. A családom a büszkeségem, a velük töltött percek jelentik számomra a boldogságot.

Papolczy Gizella