vissza a főoldalra

 2015.09.25. 

Deviáns vagy segítséget kérő?

A tanév elején sokszor előkerül a jó gyerek–rossz gyerek kérdése. Ki a jó gyerek? Ki a rossz gyerek? Aki jó gyerek, azt nagy dicséretekkel tudjuk elhalmozni, aki pedig nem fér bele a jó gyerek kategóriába, arra hamar kimondjuk, hogy rossz, és egy olyan skatulyába zárjuk, ahonnan nagyon nehéz kitörnie.

Ezzel szemben az igazi kérdés valahogy úgy hangzik, hogy milyen az a háttér, ahonnan az illető származik.

Ismertem olyan srácot, akit rengeteget csúfoltak azért, mert büdös volt, nem mosakodott. Egyszer télen meglátogattam őt és a családját, és akkor megmutatta, hogy ők otthon úgy fürdenek, hogy begyújtanak a kályhába, ráteszik lavórba a vizet, majd ha felmelegszik, akkor az egyetlen szobában megfürdenek. És mivel télen nem volt víz a telepen, ahol laktak, a városból kellett azt is kihozni kannákban. Amikor ezt a fiút csúfolták, hogy büdös, hihetetlen agresszívvá vált, és hatalmas dühkitörései voltak. Miért? Mert egy igen fájó pontjára tapintottak. Ő is tudta, hogy nem tehet arról, hogy ilyen környezetbe született, és ilyen nehézségek mellett kell élnie az életét.

Ezek és az ezekhez hasonló sebek az emberben egy kemény falat alakítanak ki, amit nehéz ledönteni. Ha szeretnénk ezeket a fiatalokat, felnőtteket megközelíteni, akkor először ezeket a falakat kell lerombolnunk. Ha ilyenkor számon kérő kérdésekkel közelítünk hozzájuk, és nincs bennünk empátia, akkor ez a fal csak erősödik, az agresszivitásuk nő. Pedig semmi mást nem kommunikálnak felénk, mint azt, hogy segítsetek nekünk, mert nagy terheket hordozunk.

Ugyanez a helyzet a szeretetkapcsolatok terén is. Az ember akkor érzi magát ezen a területen teljesnek, ha megéli a szeretni és szeretve lenni kettősségét. Ha tudja, hogy őt szeretik és azt is tudja, hogy ő is tud helyesen szeretni. Mivel ez a terület egy nagyon érzékeny pontja a személyiségünknek, ezért itt különösen is sok sebet tudunk őrizni és hatalmas falakat tudunk építeni. Pedig semmi másra nem vágynánk, csak arra, hogy valaki előtt úgy tudjunk megnyílni, hogy ő nem él vissza a bizalmunkkal, és előttünk is úgy merje bárki is kitárni a szívét, hogy biztos lehet benne, hogy megértésre talál.

Nagyon régi, mély tapasztalat, hogy ha valaki hirtelen deviánssá lesz, furcsán kezd viselkedni, akkor szakítsunk rá időt, szólítsuk meg, mert most neki erre van a legnagyobb szüksége.

Egy fiatal fiúnak váratlanul meghalt a nagypapája, akivel nagyon szoros és mély kapcsolatban volt. Emiatt annyira „lefagyott”, hogy nem tudott erről senkinek sem beszélni. A saját barátai, osztálytársai is csak azt vették észre rajta, hogy egyszerre nagyon csendessé vált. Amikor kérdezték, hogy mi van vele, mindig kitérő választ adott. Amikor az egyik tanárnak is, akivel igen jóban volt, feltűnt egy pár nap múlva, hogy nincs rendben valami a fiúnál, elment vele egy nagyot beszélgetni, és a srác akkor tudta először kimondani, hogy mi nyomja a szívét.

Egy másik fiúnak otthon bejelentették a szülei, hogy elválnak. A fiú igen érzékeny volt, de ezt mindig azzal palástolta, hogy azt mutatta kifelé, hogy őt nem érdekli semmi. Egyszer elért a híre a sulijából, hogy baj van a sráccal, mert nem tanul, és semmivel sem lehet motiválni. Amikor végre tudtunk beszélni, és nyugodt körülmények között sikerült neki feltenni a kérdést, hogy mi nyomasztja belülről, elkezdte önteni a rengeteg sok fájdalmat és szorongást, amit a válás híre indított el benne.

Azt mondják, hogy az ember számára a pénzénél már csak az ideje drágább, hiszen sokkal hamarabb adunk egy koldusnak 100 forintot, mint hogy leüljünk vele beszélgetni. Pedig amikor a környezetünk jelez, azt nekünk kell felismernünk. Nem kitérő, magyarázkodó válaszokat kell adnunk, nem le kell szidnunk a társunkat, hanem időt kell szakítanunk a másikra, és felismerve az ő segélykiáltását, minden segítséget meg kell adnunk neki, hogy lebontsa az őt körülvevő falakat és a saját problémájára megoldást találjon.