vissza a főoldalra

 2015.09.25. 

Életet akarunk a romok felett

Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató

Néprajzban, szociográfiában, irodalomban és politikában is jártas fiatal lelkészként már a kezdetektől a legnehezebbet választotta. Népes parókiák helyett mezőségi szórványtelepüléseket, ahol odaadással erősítette híveit, s lelkészi szolgálata mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, korszerű gazdálkodási ismereteket terjesztett. Mindent tudott a szórványvilágról, és azt is, hogy mit kellene, mit lehetne tenni az asszimiláció, a mezőségi református magyarság beolvadása ellen.

Bár a Beszterce megyei Sajóudvarhelyen született egy marosszéki gazdatiszt és egy bécsi származású nevelőnő házasságából, Nagy Ödön életét a Mezőpanitban töltött gyermekkor, majd a marosvásárhelyi Református Kollégiumban kapott útravaló és a város szellemisége határozta meg. Az érettségi vizsgát követően a német „vándormadarak” mozgalom hatására gyalogosan járta be Erdélyt. Kedvenc tanára, Molter Károly biztatására kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetem magyar irodalom fő-, latin, szociográfia mellékszakán. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulás hatására érlelődött meg benne a falu, a népélet iránti érdeklődés, vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület összejövetelein mélyült el, s ennek hatására iratkozott át a református teológiai kar II. évfolyamára. Teológushallgatóként szórványtitkári minőségben vezette a Földes Károly röpirata nyomán kibontakozó szórványmissziót, s a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, a teológushallgatók kiszállásait, munkatáborát, szociográfiai táborát szervezte. Miközben „lázasan, szorgalmasan” készült a pályára, gondolatait, véleményét újságcikkekben, tanulmányokban fejtette ki az Ifjú Erdély, a Hitel és a Havi Szemle hasábjain. 1939-ben fél évig segédlelkész volt Kolozsváron, majd a vállalt szórványlelkészi hivatást a kissármási leányegyházban kezdte, ahol nagy erőfeszítéssel próbálta visszatéríteni a gyülekezetbe az anyanyelvüket és vallásukat elhagyó híveket. A bécsi döntés nyomán Nagyölyvesen szolgált, majd a pusztuló szórványokért szót emelő Földes Károly szolgálati helyén, Mezőújlakon, ahonnan 1940-ben Mezőkölbölkútra került. Kiss Irén tanítónővel kötött házasságából három gyermeke született. Köbölkútról kénytelen volt Mezőméhesre távozni. 1945-ben gyülekezete visszahívta, visszavitték Köbölkútra, ahol templomot, parókiát javíttatott, falumúzeumot rendezett be, s megalakította a Magyar Nép Szövetséget. 1946-ban Hariba költözött, s az egyházi földek védelmezése miatt börtönbe került. További állomáshelyei: Istvánháza, Mezőfele, ahol második házasságából lánya született, Szolokma és Havad. 1981-ben, 42 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, s még három éven át szolgált a kissármási gyülekezetben, s idős paptársaival együtt szórványmissziót végzett.

A marosvásárhelyi Református Kollégium önképzőkörében Molter Károly biztatására kezdett el népdalokat gyűjteni Mezőpanitban. Néprajzi ismereteit és gyűjtésmódszertanát a budapesti Néprajzi Intézetben alapozta meg. Nagy szerepe volt abban, hogy húga, Nagy Olga is elismert folklórkutatóvá vált. A 70-es években ő biztatta a gyűjtésre, s közös munkájuk eredménye a Havadról szóló társadalom-néprajzi vizsgálat. A lapokban, kötetekben szétszórva megőrzött néprajzi tanulmányai alkotják a kötet első fejezetét: temetési szokások, a mezőfelei adventista gyülekezet, a mezőpaniti juhtenyésztés, a hagyományos táplálkozás és változásai, a hagyományos szőlőtermesztés és borászat Mezőfelében, új háziipar, a seprűkötés ugyanott. Akkor lássuk, milyen is volt a mezőfelei borászat. Azt tudjuk, hogy a szőlőtermesztés nem volt sokáig a lakosság fő foglalkozása. Erről 1860 körül Orbán Balázs azt írja, hogy Felében 25 hold jó bort termő szőlő van, amely a falu feletti magas Hanga (dűlőben) részben az Őrhegy oldalán fekszik. Hogy milyen szőlőfajtákat termesztettek a filoxéra pusztítása előtt, sajnos már nem tudtam kideríteni, hiszen idestova több mint egy évszázad telt el azóta. Egy bizonyos, az Erdélyben 1875 után megjelent filoxéra olyan alapos pusztítást végzett, hogy a tagosításkor már csak 832 öl, tehát egy hold és 32 öl terület volt szőlővel beültetve. Az Őrhegy alatti ún. Vénszőlőbe az újfajta szőlők telepítése után sem ültettek többé szőlőt, hanem ki-ki temetőnek használta a maga parcelláját, s ma ez a terület egészében a falu temetője. Az 1920-as évek végén kezdték újra beültetni az egyes parcellákat a következő fajtákkal: muskotály, chasselas, szürkebarát, királyleánka, piros szilváni, nájburg. Az oltványokat a marosvásárhelyi piacon, szász szőlősgazdáktól vásárolták. A szőlőt ki-ki maga művelte meg, csak egy-két esetben fogadtak napszámosokat is. Fizetésük pénz és koszt volt. A szőlőtermesztés legnagyobb eseménye a szüret volt, ekkor kalácsot is sütött a gazdasszony. És több rendben muzsikások, cigányzenészek járták végig a szőlőhegyet. Szüretkor a szőlőt általában karkosárba szedték, s úgy vitték le a parcella aljában hagyott szekérhez, ahol csebrekbe vagy kádakba ürítették.

A második fejezetben a ’30-as évek szórványhelyzetéről, az asszimilációról írt tanulmányai olvashatók, tele ma is rendkívül aktuális megállapításokkal. E két fejezetet a politikusi, lelkészi, pedagógusi, újságírói pályára készülőknek, e mesterségek mai művelőinek is kötelező olvasmánnyá kellene tenni. Nagy Ödön kíméletlen éleslátással, szociográfusi pontossággal összegyűjtött adatok és a helyszínen tapasztaltak alapján elemzi, tárja fel a helyzetet, s keserűen nyugtázza, hogy a négy év alatt kifulladó szórványmozgalom a nagy szavak, patetikus szólamok időszaka volt csupán. A szórványkérdés jelentőségéről szóló indoklásából idézem: „...mert igazi erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk”. Ugyancsak ebben a fejezetben kapott helyet a „szórványkáté”, amit a nyelvileg, történelmi és vallástörténeti szempontból hátrányos helyzetben levő református gyermekek oktatására állítottak össze Nagy József teológiai tanárral együtt.

1938-ban jelent meg a Szórvány és beolvadás című nagyvolumenű tanulmánya. Nagy Ödön szerint szórványnak nevezzük fajtestvéreinknek olyan kisebb-nagyobb közösségét, települését, mely idegen fajú népek közt vagy a magyar nyelvterület romániai szigeteinek középpontjain kívül létesült, illetve a történet folyamán elpusztult magyar területen maradt fenn. A szórvány fogalmában a közösségi életnek, a településnek a szétszórtsága is benne van, de benne van főként az a vonás, hogy a szórvány fogalmával jelölt közösségek kis számuknál és szervezetlenségüknél fogva nem élnek benne szervesen a magyar közösségben. A szórványnak ezt az elsődleges jelentését átvisszük minden olyan magyar településre is, amely nincs benne népközösségünkben. Szórvány, illetve szórványterület pl. a moldvai magyarság, noha összefüggő nyelvterületen, tekintélyes számban él, de közösségi életünkből kiesett és a nyelvi beolvadás útján van. A szórványok tagjai nem a népközösség fókuszai iránt rendeződnek el, mint valami mágneses erővonalon, hanem azokon kívül élnek és így a nemzet építő munkájában semmi részt sem vesznek. Virtuális lélekszám, rendezetlen tömeg a népközösség testében, amely – szerves kapcsolatai a nemzettesttel és annak műveltségével nem lévén – mint súlyos tehertétel szerepel vagy a kárunkra történő állandó beolvadás miatt úgy tekinthető, mint csatorna, amelyen évről-évre a népesség ezrei folynak ki és ömlenek bele egy idegen faj életerős folyamába. Ez utóbbi csoportba főként azok az ókirályságbeli gyár- és ipartelepek tartoznak, ahová a csatolt területek minden részéről az uralomváltozás óta népünk tizezreinek állandó bevándorlása történik. Jelenleg 1237746 magyar él Romániában, közülük 1224937 Erdélyben. A 2002-es népszámlálás óta 190781 fővel csökkent az erdélyi magyarság száma, 1992 és 2002 között pedig 188205 fő volt a fogyás. Húsz év alatt tehát több mint 378 ezer lélekkel fogyatkozott meg az erdélyi magyar közösség. A veszteség arányai régiónként nagyban változnak, a Székelyföldön és a Partiumban aránylag jó a helyzet, Közép-Erdélyben, Kolozsvár és Marosvásárhely térségében az országos átlagnak megfelelő mértékben fogytak a magyarok. A szórványbeli, bánsági (Temes, Krassó-Szörény, Arad), dél-erdélyi (Brassó, Fehér, Szeben, Hunyad) és észak-erdélyi (Beszterce-Naszód, Máramaros) magyarság azonban demográfiai szabadesésben van. Két évtized alatt az Arad megyei magyarság lélekszáma 61 ezerről 37 ezerre csökkent, a máramarosi magyaroké 54 ezerről 34 ezerre, a Krassó-szörényiek pedig 7800-ról 3200-ra fogyatkoztak. A Bánságban mintegy 30 százalékkal csökkent a magyarok száma. Az okok között szerepel a magyarok nyugat-európai munkavállalása, a magyar iskolák végzőseinek elvándorlása és az asszimilációs folyamatok felgyorsulása (a szórványmegyékben 29 és 77 százalék között változik a vegyes házasságok aránya, az ezekből születő gyerekek közül csak minden harmadik lesz magyar). Temes megyében például halódik a magyar nyelvű oktatás, ha pedig az megszűnik, akkor egy-kettőre vége a magyar közösségnek. A városok elrománosodása szintén komoly probléma (Arad és Temesvár magyarságának a létszáma húsz év alatt a felére csökkent), ugyanis, ha a magyar élet felszámolódik, akkor a magyar identitásnak faluhelyen nagyon leesik a presztízse. Főleg Dél-Erdélyben és a Mezőségen szaporodó szórványkollégiumok sem jelentenek feltétlenül megoldást, ezek is okoznak járulékos károkat. Előfordul, hogy elszívják a gyerekeket a helyi magyar iskoláktól. Ugyanakkor azáltal, hogy egy kis magyar világot teremtenek, az ott szocializálódó fiatalok intenzívebben élik meg a magyarságukat, mint a környezetük, ezáltal az útjuk általában kifelé vezet a szórványból, Magyarország vagy Erdély magyarabb régiói felé. Ez tehát a mai helyzet. S mi volt az 1930-as években? Nagy Ödön erről így ír: két módón keletkezik szórvány. Az egyik az, amikor egy vagy több magyar család telepedik meg idegen nyelvű területen, mint napszámos, munkás, iparos, földműves, hivatalnok. A másik mód az, amikor egy történeti magyar település (falu, város, vidék) lassanként annyira elnéptelenedik, hogy szervezetei, intézményei meggyöngülnek vagy megszűnnek) s így az ilyen közösség többé nem képes műveltségünk életében számottevő szerepet vinni, később nyelvével együtt faji öntudatát is elveszíti s megindul a beolvadás útján. Mint jelenség, mindkettő egészen természetes és megmagyarázható. Persze, akik a szorványosodást s általában a beolvadást csak kívülről, felületesen szemlélik, azok természetellenesnek tartják a szórványképződésnek ezt a második módját, de akik a jelenség történeti gyökereivel is számolnak, továbbá egy adott időpontban nagyobb területen vizsgálják, törvényszerűségeket kénytelenek elismerni. Egyszerűen arról van szó, hogy egy népközösség fogalmának bizonyos tartalmi jegyei vannak, mint amilyent: az anyanyelv, a szerves anyagi, szellemi és lelki műveltség, a népközösségi öntudat és nemzeti hivatástudat. Miután a mi szórványaink e tartalmi jegyekkel nem rendelkeznek, természetszerüen beleolvadnak abba a másfajú népközösségbe, amelynek műveltségterületén élnek. A szórványképződés tehát két irányú : egyrészt idegen nyelvterületre való beköltözés, betelepedés által, másrészt valamely nagyobb település elpusztulásával keletkeznek szórványok. Az elsőhöz tartoznak azok a szórványok, amelyek a bányák, ipartelepek, fürdők, gyárak vidékén vagy nagyvárosok perifériáján keletkeznek. Keletkezhetik szórvány birtokvásárlás útján is, amikor egy-egy nagyobb birtokot néhány kisgazda magyar család megvásárol. A községek határában elszórtan élő tanyások is szórványt alkothatnak. A magyar uralom alatt az állam is hozott létre szórványokat, amikor nemzetiségi helyekre magyar tisztviselőket nevezett ki. Végül házasság útján is jöhetnek létre kisebb szórványok. A második kialakulási formának, a községek vagy városok magyarsága elnéptelenedésének, elpusztulásának is rengeteg esetét ismerjük. Létrejövetelüknek legfőbb okait a múlt századok háborús mozgalmaiban, az azok miatti lélekszámveszteségben s az ezek nyomán bekövetkezett erkölcsi, gazdasági leromlásban, különböző elemi csapásokban, a vármegyei, jobbágy magyarság leszorított állapotában, a románság nagyarányú bevándorlásában és elszaporodásában, a magyarságnak a török-német harcok okozta fáradtságában s végül faji ön- és hivatástudatának megcsökkenésében látjuk… A természetes beolvadás mindig a mi kárunkra és oly nagymértékben történik nemcsak az Ókirályságban, hanem az erdélyi szórványterületeken is, hogy ma már nemzeti veszedelemnek tekinthetjük. És ha ehhez még hozzá vesszük a mesterséges beolvasztást, amelyet az állam a román egyházakkal, iskoláival és közigazgatásával végez, azt kell mondanunk, hogy az asszimiláció népközösségi életünk egyetemes jelensége, tehát az akadály építő törekvésnek népközösségi életünk egyetemes kötelességévé kell lennie, amely alól egyetlen magyar társadalmi réteg és egyetlen intézményünk sem vonhatja ki magát. Igaz, hogy még nincs számszerű kimutatásunk az 1920 óta beolvadt magyarokról sem, csak az Ókirályságról tudjuk, hogy ott évente kb. 1000 református magyar vész el örökre népközösségünk számára23, de tíz és százszámra láttunk olyan magyarokat, akiket csupán egyházaink kötnek még vékony szállal hozzánk; falvakat ismerünk, amelyeknek magyarjai már csak jogilag tekinthetők magyaroknak, de ténylegesen már rég románok s ezért az ilyen magyarok következő nemzedékére csak a reménytelenség érzésével gondolhatunk. És mi nem adhatunk igazat azoknak, akik azon a címen, hogy a nyelvhatárok szélén történő természetes beolvadás érthető dolog, nem tartják veszélyesnek népközösségünkre nézve a szórványainkban folyó lassú elmagyartalanodást és beolvadást. Nem adunk igazat először azért, mert a mesterséges beolvasztás révén úgyis sok testvérünket elveszítjük, tehát miért lökjünk magyarokat a beolvadás folyamatába mimagunk a mi határtalan közömbösségünkkel és szervezetlenségünkkel. Másodszor azért nem, mert egy másfajú, erős népiségű és uralmon levő nép közé ékelt nemzetiség, amely másfélmilliót számlál, nem mondhatja a nagy népek fényűzésével: úgyis vagyunk elegen, hadd hulljon a férgese ! Harmadszor azért nem, mert mi nem kárpótolhatjuk magunkat más nemzetből átjött beolvadókkal; ma nem beszélhetünk elmagyarosodásról. Negyedszer azért nem, mivel a szórványterületeken élő véreink beolvadásával egységes nyelvterületeink között minden népi kapcsolat megszűnne s az egyes területek elszigetelődve, önmagukba zárkóznának s az ilyen nyelvszigetek sorsa nem lehet más, mint ami a moldvai csángók esetében szemünk előtt történik, t. i. a kollektív nyelvi beolvadás. Ötödször pedig azért szükséges ezzel a kérdéssel foglalkoznunk, mert a beolvadás jelensége leginkább rádöbbenthet közösségi bűneinkre és azokra a veszélyekre, amelyek – önmagunk hibájából – egész népközösségünket fenyegetik. Végül hatodszor azért, mert igazi nemzeti erőpróbánk az, hogy ezt a nemzeti szégyent, a beolvadás folyamatát sikerül-e megállítanunk vagy legalábbis a természetesre csökkentenünk. Életet akarunk a romok felett!

            A harmadik fejezet gazdag (a család ötszázat őriz) prédikációhagyatékából tartalmaz néhányat. A református gyülekezetnek újjá kell születnie című prédikációja a rendszerváltás utáni helyzetünkről készült könyörtelen társadalomrajz. A következő fejezetben gyermekkori, mezőpaniti visszaemlékezéseit olvashatjuk, valamint teológushallgatóként 1934-37 között vezetett naplóját, továbbá az 1935 augusztus–szeptemberében a nagycégi szórványmisszió idején írt munkanaplóját. Ebben fogalmazza meg, hogy az egyház úgy oldhatná meg a szórványkérdést, ha minden erős anyaegyházközséghez beosztana egy szórványgyülekezetet, hogy a nagyobb a kicsit minden szempontból támogassa. Érdekes színfoltot jelent levelezése, néhány általa írt, de különösen a neki címzett levelek, amelyek a szakmai kérdések mellett magánéletének egy-egy részletét is felvillantják. A kötetet két lelkésztársának, Ötvös Józsefnek és Zöld Györgynek a „tisztelgő visszaemlékezése” és gazdag képanyag zárja. Nagy Ödön mély hite, lelkesedése, kitartása, helytállása fénylik fel ebben a szép kivitelezésű könyvben, amellyel családja állít emléket a keresztyén hivatást közel fél évszázadon át gyakorolt lelkipásztornak.

(Nagy Ödön szórványlelkész és néprajzkutató; szerk: Keszeg Vilmos; EXIT Kiadó, Kolozsvár, 2015.)

M.A.